Csakazértis

Amennyiben üdülésre, szeretteinkkel utazunk, mennyei felüdülés lehet az út. Ha azonban hivatalos céllal, ráadásul időre, plusz a jószerencse is messze elkerül, az maga a pokol!

Sosem voltam babonás. Nem számított, ha fekete macska ment el előttem, igazából most sem vagyok tisztában vele, mit is jelent pontosan, ha baltól-jobbra, vagy fordítva. Nem foglalkoztam a péntek 13-a hiedelmeivel sem. Ám a mai nap után megváltozott a véleményem, jelentem, megtértem!

Tervezés

Amikor 250-300 km-t kell utaznunk, hivatalos céllal, ráadásul időre megyünk valahová, úgy, hogy még aznap vissza is jövünk, az ember fia úgy véli, felkészül mindenre. Háromnapi hidegélelem, kávé, tea, csoki és olvasnivaló sem hiányozhat az útitáskából. Persze esernyő is alap.

Ilyen távolságból nem lehet kiszámolni a pontos érkezést, értem én. De mégis, ki az, aki a vonat 5-6 órás késésével számol, s ennek megfelelően korán elindul?

Úgy történt az eset, hogy előrelátó, tervező emberke lévén gondoltam, az első IC-vel éppen elég lesz felutazni. Hagytam rá időt is, tudván a MÁV pontosságáról. Messze híres a vonatok késése, mindegy, hogy esik, hogy fúj, hogy kánikula van, vagy dermesztő hideg, hózápor és havazás, igazából időnként ok sem kell hozzá.

Indulás

Hajnal lévén elég álmosan várakoztunk többedmagammal a vonatra, s bár álmosan, de nyugodtan, hisz mindenre felkészültünk.

A vonat időben érkezett, időben indult, és ekkor még semmi rosszra nem is gondoltunk. Kalauz érkezett, szépen kezelte a jegyeket, semmi plusz infót nem fűzött hozzá, amin ekkor még nem csodálkoztunk. Később ez a mondatom értelmet nyer majd…

Felszállásunk után szinte félúton a célállomás felé azonban váratlanul megállt a vonat. Számunkra váratlan, mások számára azonban ez már tudható volt.

Tájékoztatás - vagy éppen annak hiánya

Kalauz végigrohan a kocsikon, és gyors, hangos kiabálással arról tájékoztat, hogy felsővezeték szakadás miatt bizonytalan ideig veszteglünk…

Ezen a ponton még hittük, hogy gyorsan megoldják a problémát. Persze semmi többet nem tudott mondani, és igyekezett is kitérni kíváncsi kérdéseink elől.

Később sorra jött a döbbenet.

Már a vonatunk indulásakor lehetett tudni, hogy baj van. Hiszen a probléma már órákkal ezelőtt fennállt. Miért is nem tájékoztattak már ott, az induló állomáson bennünket? Lett volna más lehetőség is, esetleg lehetett volna választásunk. Felelősségteljes döntéshez persze nem árt az információ. Amit ha elhallgatnak, komoly problémát okoz!

Akinek nem lett volna sürgős, nyilván nem is indul útnak… ki szeret félúton feleslegesen órákat vesztegelni?

Szerencsére más útvonalon is meg lehet közelíteni a fővárost, nem csak ez az egyetlen vasútvonal létezik. Nevesítsük a vonalat: Záhony-Debrecen-Szolnok-Budapest vonalon. Persze ha az ember nem tud a problémáról, miért élne a B tervvel?

Létezik a telekocsi rendszer is, az sem rossz, persze ehhez szintén tudni kellett volna a hibáról.

Ám a MÁV jó szokásához híven mélyen hallgatott… Mire a problémához érkeztünk, kiderült, hogy az órák óta fennáll, és még bizonytalan ideig úgy is marad! Félúton lévén (és mert nem tudni, meddig is kell várakozni) nehéz eldönteni, hogy inkább visszaforduljon az ember, vagy várakozzon a továbbjutásra…

Több információhoz jutottunk a netről, és ha magunk hívtuk fel a MÁV tájékoztató ügyfélszolgálatát, mintsem a kalauz mondott volna valamit. No nem hibáztatom szegényt, nyilván ő sem volt az információ birtokában. De akkor sem értem, hogy miért kell, hogy mindenki egyénileg telefonálgasson? Egyrészt költség mindenki számára, másrészt az információs vonal pillanatokon belül túlterheltség miatt elérhetetlen lett, harmadrészt akkor mégis miért van minden állomáson kiépítve hangosbemondó, ha még ilyenkor sem használják?

Megoldás

Később derült ki - és persze ez sem a MÁV-tól kapott információ alapján -, hogy indítanak vonatpótló buszokat. Persze órák múlva, nem azonnal gondoskodtak róla. Ami persze nem a célállomásig, csak Szolnokig közlekedik, s onnan személyvonattal tovább lehet indulni.

Több probléma is volt ezzel. Későn jött az infó, vagyis nem tudhattunk, induljunk így útnak, vagy várjunk, mert hamarosan továbbengednek bennünket? Senki nem segítette a döntésünket…

Mivel személyvonatra lehetett szállni, majd két óra volt még Szolnokról a főváros, az sem kevés, hozzátéve, hogy már órák óta vesztegeltünk.

Ráadásul a személyvonatok a Keletibe futottak. Nem minden vidéki ember ismerős annyira Pesten, hogy a Keletiből is elérje úti célját, ha egyszer a Nyugatiba készült. Ráadásul ez akár többletköltséget is jelenthetett, taxi, tömegközlekedés, s bizony egyik sem olcsó mulatság. A MÁV talán ezeket utólag kifizeti? Sokan nem mertek így nekivágni az útnak, a bizonytalanba, inkább a vonaton várakoztak tovább.

Csak utóbb derült ki, hogy rossz döntés volt várakozni, iszonyatosan hosszúra nyúlt a hibaelhárítás… De ugyebár kevés információ hiányában nehéz jó döntést hozni.

Célállomás

Sok-sok óra elteltével továbbmentünk. Eljutottunk fővárosunkig, ahol is kiderült, hogy mivel alaposan elkéstünk, oly feleslegesen mentünk oda... újabb időpontot kaptunk csupán.

Na puff, ezt jól bebuktuk. Egy marék nyugtató, aztán dolgavégezetlenül indulás haza.

Új időpontra persze megint szabadság, megint vonatjegy, s talán kezdődik minden előltől?!

Visszaút

Persze a visszaútra vásárolt menet és helyjegy bortokában voltunk. Állomáson érdeklődés, és meglepő mód szívélyes, teljes körű felvilágosítás. A vonatok ugye már közlekednek, bár még másfél órás késésre lehet számítani.

Üsse kavics, mindegy, haza kell mennünk, szállást nem fogunk fizetni. Micsoda mázli, még három helyjegy éppen volt arra a vonatra, aminek már egy órája kellett volna indulnia, szóval a másfél órás késéssel számolva alig fél óra várakozás után vonaton ülhetünk végre. Így persze becserélték a másik IC-re szóló helyjegyünket, erre a vonatra szólóra.

Megkönnyebbülés, fellélegzés, végre alhatunk, iszonyú kimerítő volt az odautunk… idegeskedés, vonaton pihenés helyett. Már nincs vesztenivalónk, a közlekedés helyreállt, a probléma elhárítva, irány haza!

Vonat befut az állomásra, hangosbemondót bőszen figyeljük, a vonat elején 18-as számmal kezdődik a kocsik számozása. Irány a vége, hiszen a 24-es kocsi kell nekünk.

Szépen elgördül előttünk a vonat, figyeljük a kocsi számokat… 21… 22… 23 és vége! Pont! Teljes kétségbeesés, nekünk a 24-es kell! Nincs idő gondolkozni, két percet áll a vonat, nyomás, felszállás, aztán tanakodunk majd.

Szellemvasút

Teljes döbbenet. Tömeg a vonaton, értetlen arcok, sok-sok kérdés, csak épp nincs, aki megválaszolná őket.

Péntek délután, amikor a heti ingázók, tanulók, dolgozók tömkelege utazik haza, naná, hogy amúgy is fullon van az IC, nuku üres hely, és még ráadásként ott van két kocsinyi ember, aki a folyósón és a mosdó előtti előtérben ragadt! Ugyanis a helyjegyünk a 24-es és 25-ös kocsikba szóltak, amik nem voltak sehol!

Kalauzt a fasorban sem találtunk, a vonat közben kigurult, mi meg értetlenül álltunk, magunkra maradva. Fiatalok, kisgyerekesek, idősek, minden korosztály képviseltette magát, egy dolog volt közös bennünk, nem volt helyünk az IC-n, amin tudvalévő, nem tíz kilométert utazik az ember, hogy könnyedén rálegyintsen, sebaj, állva utazunk…

Rémálom folytatódik, pedig már nagyon vágytunk a pihenésre, hazafelé aludni akartunk egy kicsit.

Kalauzzal soká találkoztunk, szegény zavarban volt, nem bántom, nem ő tehet róla, de mindenki rajta verte el kétségbeesését. Ez a vonat ennyi kocsiból áll, nem érti ő sem, hogy adhattak ki még további két kocsira helyjegyet… nincs megoldás, mindenki azt csinál, amit akar, aztán persze kérjünk kártérítést utólag.

Na ezt értjük, mi mást csinálhatott volna szegény? Bár talán a következő állomáson nem lehetett volna még két kocsit hozzácsatolni a vonathoz? Talán lehetett volna megoldást találni, ha nagyon akarnak, nemde? Annyira talán nem is akartak…

Péntek 13.

Az emberek lekuporodtak a földre, táskájukra, jobb híján. Maradt a csendes zúgolódás. És a kérdés, vajon a MÁV mivel fog kárpótolni minket? Visszakapjuk a menetjegy 50%-át? És azzal rendben leszünk? Tényleg ennyit érünk mi, akik annak rendje és módja szerint érvényes menet és helyjeggyel rendelkeztünk? Mennyit ér, hogy földön utazva, elgémberedett végtagokkal érkeztünk haza? Mennyit ér az emberi méltóságunk?

Nem hiába, péntek 13-a van. Próbáltuk poénosan felfogni a dolgot. Néha már mosolyogtunk is. És ha mindez nem velünk történik, talán még azt is mondhatnánk, roppant vicces volt a helyzet. Így azonban nem volt kedvünk nevetni.

Mi maradt nekünk? Egész napos vonatozás. Hajnal 5-től estig zötyögtünk, vagy épp álló vonaton várakoztunk. És elmondhattuk, hurrá, utazunk! Mindenki erre vágyik, nem igaz?

Régebben írtam már erről a témáról. Azonban úgy vélem,  folyamatosan aktuális, így ideje ismét elővennem.

Nem csak írok, de olvasok is, és bizony néha hozzászólásaimmal erősítek egy-egy cikket. Szörnyülködve olvasom egyes társam véleményét. És itt most nem azon van a hangsúly, hogy hogyan vélekedik egy-egy dologról, hanem hogy hogyan teszi, milyen módon ad hangot ennek. A sítlus, a félreértelmezés, a belebeszélés, hozzágondolás, bántás és sértés eszközei mindennaposak. A személyeskedésről nem is beszélve!

Egyik blogíró társam fogalmazta meg nagyon frappánsan a jelenséget. Nagyon sajátos, ámde találó megközelítés, és el kell ismernem, valóban igaz.

Sajnos igaz az a tény, hogy aki harcba indul, ne csodálkozzon, hogy lőnek. És itt bizony lőnek! Sőt, ahogyan észrevettem, néhány állandó katona is van, akik általában ugyanazt a tartalmat írják a te posztodra, az enyémre, a másikéra. :)
VMS

Szeretnél kiváló kommentelő lenni? Akkor feltétlenül tartsd be a következő pontokat, avagy az útmutató legfontosabb alapelemei:
 

1. Kritizálj! Ez szinte kötelező!
2. Kössél bele, kötekedj!
3. Ítélj, ítélkezz, és lehetőleg vedd a fejét az írónak! Legjobb, ha azonnal kivégzed!
4. Az sem árt, ha személyeskedsz! Ne a poszthoz szólj hozzá, a cikk tartalmához, hanem köss bele az íróba!
5. Minél erősebben szólj be, úgy a tuti!
6. Persze mondd meg az igazat, mert te már csak tudod!
7. Alázz, taposs a lelkébe!
8. Néhány soros posztból alkosd meg magadban a másik egész élettörténetét, és vonj le mindenféle téves, negatív következtetést!
9. Hasonlóan kemény, alázó hozzászólásokkal feltétlenül érts egyet!
10. Ruházd fel az írót mindenféle nem létező, hazug, de persze csakis negatív jelzővel!
11. Költsél hozzá a történethez minél keményebb, durvább történetet! Egészítsd ki azt!
12. Véletlenül se értsd meg a leírtakat, a szövegértés hálátlan feladat!
13. A sorok között se olvass, ne erőltesd meg vele magad! Gondolkodni egyszerűen fárasztó!
14. Na azokat a jelzőket, hogy empatikus, együttérző, megértő felejtsd el! Ha valaha léteztek is, töröld a szótáradból! Örökre száműzd!

Kedvenc idézetem egy nagy elmétől:

A gondolkodás kemény munka. Ezért csinálják oly kevesen.
Albert Einstein

Ne feledjük el azon kisebbséget, aki értelemmel és kellő intelligenciával rendelkezik, s nem törekszik a fent említett tökéletességre. Aki bár ellenállhatatlan vágyat érez gondolatai megfogalmazására, de mindezt kellő értelemmel, átgondoltan teszi. Nekik köszönjük az építő és korrekt kritikát, még akkor is, ha az nem pozitív!

Mindenkinek ezúton ajánlom figyelmébe a Gondolta a fene! című posztot!

Valamint a Blogger kapcsolata az olvasóval írásomban pont egy olyan esetet boncolgatva elmélkedem, amikor is az író nem kíváncsi az olvasó véleményére.

Kíváncsian várom mindenki véleményét! Kúlturált formában. :-)

Ritkán írok munkahelyi kapcsolatokról, pedig már sokszor megállapítottam, hogy többet kellene. Elvégre munkahelyünkön több időt töltünk, mint otthon. Legtöbb emberi kapcsolatainkat ott éljük meg. Igaz az már ritkább, amikor párkapcsolatunk is ott alakul ki, netán utána is együtt dolgozunk párunkkal.

Annak, aki keveset jár társaságba, néha mozdul csak ki otthonról, és feltéve, hogy nem él az Internetes társkeresés lehetőségével, az egyik vagy inkább az egyetlen lehetősége a munkahelyen kapcsolatot teremteni, a munkahelyen párra lelni. Amennyire adja magát ez a helyzet, amennyi előnnyel jár, annyi veszélyt is rejt magába.

Közös érdeklődés

Az egy munkahelyen való dolgozás lényegében azt jelenti, jó esetben azt jelenti, hogy egy érdeklődési körrel rendelkeznek. Biztosra vehető, hogy lesz közös téma.

Persze az más kérdés, hogy munkaidő után miért jó munkahelyi dolgokról beszélgetni.

Azonos munkaidő-beosztás

Jó esetben általában a munkaidő beosztás is egybeesik, vagyis ezzel együtt a szabadidő is. Könnyebb összehangolni a programokat, szabadságot. Randizgatás fázisában ez nagyon jó.

Ugyanakkor lehet ez hátrány is, hiszen ellentétes munkaidő-beosztásnál könnyebb megoldani a gyermekfelügyeletet, egyik szülő viszi, míg a másik hozza őket az óvodából, iskolából.

Jövet-menet

Együtt lehet menni a munkába, jönni a munkából. Elméletileg több időt lehetünk együtt. Eleinte ez élvezetes, szórakoztató, és kielégítő.

Később viszont ez hátrány, nem érezzük magunkat kellően szabadnak, mintha minden lépésünket felügyelné párunk, mintha öt percünk se lenne a másik nélkül. Levegőhöz sem jutunk, idő előtt fojtogatni kezd a kapcsolat.

Ismerkedni ugyan könnyebb azonos közegben, azonban kapcsolatot fenntartani, dolgozni, egy esetleges szakítás után is egymást kerülgetni már nem biztos, hogy olyan nagyon szerencsés. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és magánélet között. Persze nem lehetetlen, de a legtöbb embernek sajnos nem sikerül.

Amikor dúl a szerelem, az érintett felek szinte észre sem veszik, hogy túlságosan sok időt töltenek el munkaidejükben egymással, magánéletükkel.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem munkával töltik idejüket, vagyis a munka rovására, minőségére történik mindez. Nem tudnak maximálisan egymásra és munkájukra is figyelni.

Másrészt roppant zavaró a munkatársaknak, akik eleinte bár megpróbálnak jó képet vágni hozzá, mosolyogva fogadni, még netán örülni is neki, később tapintatosan nem tudomást venni róluk, majd amikor állandósulnak a munkahelyi beszélgetések, puszik és ölelések, már szabályosan zavarba is vannak miattuk.

Egy idő után rossz ez magának a párnak is. Hiszen ha túlságosan sok időt töltenek együtt, az sem jó. Nem lesz téma az esti vacsoránál, nem lesz semmi újdonság, nem lesz mit mesélni egymásnak, egyszerűen nem tudnak mit megosztani a másikkal, ha sülve-főve együtt vannak.

A folyamatos együttlét megöli a kapcsolatokat. Kell a szabadság a párkapcsolatban is. Néha kell egyedül lenni, másokkal lenni. A munkaidőben és szabadidejükben is együtt lévő párok általában hamarabb megunják egymást. Hamarabb kiég a kapcsolatuk, egyszerűen túl sokat vannak együtt. Lehet, hogy eleinte lángolnak, de a tűz ereje nem tart soká. Szükség van néhány lépés távolságra ahhoz, hogy érezzük a másik hiányát, hogy elmondhassuk, hiányzol. Aki folyton belebotlik a másikba, nem ismeri ezt az érzést. Kell a külön töltött idő, hogy jobban tudjuk értékelni az együtt töltött perceket.

Ahogy idővel a lángoló szerelem és szenvedély szeretetté változik, úgy lesz terhes a folytonos együttlét. Érezni kezdik a párok, hogy teher ez számukra. Állandó felügyelet alatt állni, és tartani a másikat, nem egyszerű. A folyamatos kontrol idővel megöli a legnagyobb szerelmet is.

Amikor pedig véget ér a kapcsolat, iszonyú nehéz egy helyen dolgozni tovább, egymást állandóan látni, kerülgetni, muszájból beszélni egymással.

Magas érzelmi és értelmi intelligencia szükséges ahhoz, hogy egy pár mindkét tagja egy helyen tudjon dolgozni. Figyelembe kell venniük nem csak saját, a másik, de munkatársuk, főnökük szükségleteit is. Szem előtt kell tartaniuk a munkájukat, a kollégáikat, felelősséggel kell ellátni a hivatásukat hétköznapokon.

Nem véletlen, hogy a legtöbb munkahelyen nem örülnek a párkapcsolatnak. Amennyiben kialakul, komolyra fordul, a legtöbbször dönteni kell, ki keressen magának új állást, új munkahelyet. A legtöbb munkahelyen csak akkor engedélyezik párok munkáját, ha két külön osztályon dolgoznak. Persze ennek is csak akkor van jelentősége, ha nem keresik egymás társaságát. Ha komolyan veszik munkájukat, és nem akarnak folyton egymással lenni. Hiszen ha folyton „meglógnak”, és lopva szereznek maguknak kellemes perceket, hamar kivívhatják munkatársaik, feletteseik haragját.

Az életben amúgy sem egyszerű feladat összehangolni a munkát a magánélettel. Ha nehezítve van ez azzal, hogy egy helyen dolgozunk, máris bonyolítottunk a helyzetünkön. Kevesen tudnak megbirkózni ezzel a feladattal.

Sokat foglalkoztam a közösségi oldal használatával. Írtam már a felhasználókról, a párkapcsolataink, családi állapotunk nyilvánossá tételéről, beszéltem az emberi kapcsolatainkról is. Kifejtettem, hogy véleményem szerint mikor kerülhetünk tiltó listára.

Most egy újabb kényes témát érintenék a közösségi oldallal kapcsolatban. A közös néven lévő, közösen használt fiókot.

Szép dolog a szerelem, a boldog párkapcsolat, a harmonikus együttlét. Amikor két ember annyira szereti egymást, hogy összekötik életüket, amikor igazán fesztelenek, boldogok együtt.

Azonban pusztán azért, mert jól érzik magukat együtt, egymással, közös programjaik, közös életük van, fel kell-e adni saját személyiségüket? Hiszen ettől még két külön emberről beszélünk. Igen, változnak az évek alatt, összesimulnak, egymáshoz csiszolódnak. Kicsit megváltoztatják egymást, kompromisszumokat kötnek, néha engednek, míg máskor erősebben kiállnak akaratuk mellett. De vajon fel kell-e adni teljes egyéniségüket?

Igazából sosem értettem, mire jó a közös közösségi fiók. Sőt, engem kifejezetten zavar, ha az két néven szerepel. Sosem tudom, éppen ki ül a gép előtt. Ha lájkol valamit, vajon melyikőjük teszi? Ha hozzászól, véleményt nyilvánít, vajon ki hallatja a hangját? Persze tudom, akár oda is írhatja, hogy most ő épp kicsoda.. de annak mi értelme? Azért lenne a név, hogy azonnal mindenki lássa…

Aki meg azt állítja, hogy nincs jelentősége, ki írja éppen, nagyon téved. Mert olyan nincs, hogy két ember mindig mindenben egy véleményen legyen. Igenis születhetne két különböző hozzászólás a felektől. Igenis lehetnek más állásponton egy kérdésben.

Részemről én lazán oldom meg ezeket a helyzeteket: letiltom a közös fiókkal fent lévő ismerőseimet. Bár hozzáteszem, ez eddig nem sokszor fordult elő. Pusztán azért, mert ismerőseim általában úgy gondolkodnak, úgy vélekednek erről, ahogy én. Nem meglepő módon (nem csak ezért, hanem sok más egyéb ok miatt is) később meg is szakadt a kapcsolatunk azokkal, akik letiltásra kerültek. Egyszerűen túlságosan másképp gondolkodtunk az életről. Szóval ismerőseim egyetértenek abban velem, hogy a közös néven lévő közösségi oldal nem felnőtt megoldás, és nem egészséges dolog.

Szerintem nem jó ennyire elvenni a másik életterét, ennyire összebújni, egymásba olvadni. Nem jó dolog rákényszeríteni a másikra akaratunkat. Nem szerencsés dolog ennyire kontrol alatt tartani a másikat. Nem egészséges, és nem tesz jót egy kapcsolatnak sem.

Kell a szabadság a párkapcsolatban is. Kell a bizalom. Ha annyira sem bízunk a másikban, hogy engedjük neki a külön, saját nevén lévő fiókot, ott szerintem nagyon nagy baj van. Akkor az élet más területén sem harmonikus az a kapcsolat, csak felszínes, a külsőségekre adó kényszerkapcsolatról vagy érdekkapcsolatról beszélünk.

Ha szeretünk valakit, sok mindent képesek vagyunk megtenni érte. Akár feladni is addig jónak hitt eszméinket. Megváltoztatni álláspontunkat. De abba gondoljunk bele, mennyire szeret vajon a másik bennünket, ha arra kér, adjuk fel önmagunkat? Vajon valóban minket szeret? Sok mindent lehet kérni a másiktól a szeretet nevében. És sok kívánságot lehet teljesíteni. De van egy határ, ami már nem fér bele...

Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von.
Hanem a másikat bíztatni,
Repülni át egy világon…

Kowalsky meg a Vega 

Ha szabadságra vágysz, kinyitom az ablakot,
Ha repülni szeretnél, még szárnyakat is adok!
Repülj kedvedre, szabadon szállj a messzi égen,
Tekints le a földre, nézzél körbe a messzeségben!
Légy nagyon boldog, de csak picit nélkülem,
Élvezd az életet kicsit másképp, s nem mindig velem,
De ha megfáradnál, megpihennél, visszavárlak,
Tárt karokkal meleg szívembe zárlak.
Sose kérdem én, hogy merre jártál,
Hogy a messzeségbe miket láttál, mit csináltál.
Nem fájdalom nekem utadra engedni,
Nem nehéz számomra így kedvedre tenni.
Ha érzem, menni akarsz, máskor én küldelek,
Kinyitom az ablakot, hogy kiengedjelek,
Tudván, hogy visszajössz. Nekem így jó Veled.

Amikor találkozunk valakivel, amikor megismerkedünk, még minden rózsaszín. Mintha nem is mi lennénk, és nem is ő. Két ember találkozása mindig csodálatos dolog. Benne van minden varázs, lehetőség, újdonság, tűz és parázs. Minden, amiből lelkünk táplálkozik.

Nem véletlen, hogy rózsaszínben látjuk a világot. Varázslatos, ahogy ismerkedünk, ahogy kibontakozik a szerelem. Ahogy napról-napra többek leszünk, ahogy építkezünk, kiteljesedünk. Égünk a vágytól, hogy lássuk egymást, hogy találkozzunk, minden apró érintésnek örülünk, minden együtt töltött percet bearanyoz a másik lénye.

Ilyenkor könnyen elfogadjuk egymás hibáját, könnyen legyintünk a problémákra, hisszük, hogy mindent meg lehet oldani.

Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük egymást. Egyre inkább önmagunkat adjuk, s lekerül az a bizonyos rózsaszín szemüveg is, amin keresztül vizsgáltuk eddig párunkat, kapcsolatunkat. Előtérbe kerülnek a kisebb-nagyobb hibák. Egyre több az összezörrenés, a vita, és nézeteltérés.

A párkapcsolat fenntartása nem könnyű feladat. Nehéz munka, mégis megér minden fáradozást.

Legtöbbször túl nagy elvárásokkal megyünk bele egy kapcsolatba. Sokszor olyanokat várunk el a másiktól, olyan párt szeretnénk, aki igazából nem is létezik. Persze vannak alap dolgok, amikről semmiképp ne mondjunk le. De tíz körömmel nem szabad ragaszkodni elképzelésünkhöz, nem szabad kergetni egy álom ideált, aki talán sosem létezett, és még meg sem született.

Ehelyett a másik megismerése után próbáljuk őt elfogadni és szeretni a hibáival együtt. És ha olykor-olykor zavar is bennünket egy-egy rossz szokása, akár szóvá tesszük, akár nem, az nem azt jelenti, hogy egész lényét, s vele együtt kapcsolatunkat kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy tökéletes ember nem létezik. Bizony, mi magunk sem vagyunk azok! A másik sem az. De ettől még lehet szeretetben, szerelemben és harmóniába együtt élni. A másik kölcsönös elfogadásával, a másik nézőpontjának megértésével.

Néha az elvárások azok, amik igazán közénk állnak. Amikor teljesíthetetlen vágyálmainkat kergetjük. Ahelyett, hogy csak békésen párunkhoz simulnánk, élveznénk az együtt töltött időt, és néha nagyot mosolyognánk apró-cseprő dolgain.

Meg kell tanulni a másikat hibáival együtt szeretni, és akkor boldogabbak leszünk, mint valaha, és boldogabbá tehetjük egymás életét.

Minden bajunkra gyógyír lehet a szerelem. Édes, kéjes érzés, mely elárasztja lelkünket-testünket egyaránt. Néha nem is kell más, csak a receptre írt szerelem! ;-)

József Attila születésnapján, ma ünnepeljük Magyarországon a Költészet Napját. E napon én is egy verssel kedveskedem.

Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében sok volt az átutazó.
Mindenki itt hagyta lábnyomát,
Ki szívemen utazott át.
Jöttek-mentek az emberek,
Míg egyszer valaki itt rekedt.
Volt ki csak néhány napig maradt,
Míg más akár évekig itt ragadt.
De Te itt megpihentél,
Nyugalomra és békére leltél.
Együtt szárnyalunk az égen,
Boldogok vagyunk ott fenn.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében nem lesz több átutazó.

Érdekes videóra leltem a minap. Igazából párom hívta fel rá a figyelmem, eddig nem volt szerencsém ismerni ezt. Annyira fellelkesített, annyira tetszett, gondoltam, ezt meg kell osztanom!

Olyan közérdekű reklámról van szó, ami valóban mindenkit érint. De nem csak a témája miatt érdekes ez, hanem a stílusa nagyon egyedi. Gyors, pörgő, elég rövid, mint ahogy azt a reklámoktól megszoktuk, de mind a kép, mind a szöveg, és a zene (!) annyira eredeti, annyira találó, hogy egyszerűen nem lehet nem felfigyelni rá.

Éppen ezért a napjainkban futó reklámoktól eltér, szokatlan, és ettől köti le a figyelmet, ettől ragad meg bennünk akaratlanul is a mondanivalója. Nem azt érzi az ember, hogy most kell kimennie a szobából, hanem azt, hogy ezt a reklámot látnom kell, és kíváncsi vagyok a végére. Lássuk be, ezt az érzést elég kevés reklám váltja ki belőlünk...

Fontos, hogy leköt bennünket, mert ez nem egy terméket reklámoz, hanem hogy hogyan kell életet menteni. Aki nem tudott újraéleszteni, az is meg fogja ezt jegyezni, képes megtanulni azt a néhány egyszerű lépést, amit a mentő, segítség kiérkezéséig embertársainkért megtehetünk. Mélyen beivódik az emlékezetbe. És ez a lényeg! Hogy megmaradjon bennünk, hogy amikor vészhelyzet van, gondolkodás nélkül elő tudjuk szedni agyunk rejtett kis zugából, és azonnal cselekedni tudjunk ahelyett, hogy jó emberi szokás szerint leblokkolunk.

Minden elismerésem a produceré, és persze a színészeké, akik megalkották ezt, s általuk részesei lehetünk a csodálatos emberi létnek.

Sokkal több ilyen hasznos, jó reklámra lenne szükség!

Napjainkban sokkal több párkapcsolat végzi szakítással, mint nagyszüleink idején. Ennek nem feltétlenül csak az az oka, hogy régen talán egyszerűen nem volt választásuk az embereknek, és rossz kapcsolat, házasság esetén is benne kényszerültek maradni boldogtalan kapcsolataikban. Szerintem itt nem csak generációs különbségekről, ebből adódó problémáról van szó.

Az emberek szemlélete változott meg. Sokkal felvilágosultabbak lettünk, nyitottabbak, vállalkozó szelleműek, és többet is kockáztatunk. Sokszor kényszerülünk pályát változtatni. Több lábon állunk, és sajnos időnként előfordul, hogy szinte elölről kell kezdeni mindent, valami teljesen újba kell belevágni. Újra kell tervezni életünket, egészen az alapoktól kezdve.

Nincs ez másképp párkapcsolatainkkal sem. Könnyebben váltunk, adjuk fel a régit, egy új, egy izgalmas reményében. Talán túlságosan is könnyedén!

Pedig lennének olyan esetek, amikor még megmenthető egy kapcsolat, amikor érdemes lenne a meghibásodást helyrehozni, megjavítani a régit, a helyett, hogy kiselejteznénk. Nem feltétlenül ez a könnyebbik megoldás. Néha csak utólag derül ki persze, megérte-e. Azonban kapcsolatot fenntartani kemény munka, egy élten át való feladat és elköteleződés, feltéve persze, hogy valóban párunkkal szeretnénk leélni életünket.

Néha csak egészen apró dolgokon múlik minden. Néha csak egy pici kell, egy kicsit kell más irányba menni, s máris azon kapjuk magunkat, hogy boldogabbak vagyunk, mint azelőtt bármikor!

Tökéletességre való törekvés

Sokan ott követik el a hibát, hogy hatalmas álmokat, vágyakat építenek a kapcsolatuk, s így társuk felé. Olyanokat, amiket egyszerűen nem lehet megvalósítani. Ami valóban csak a mesében létezik. Az ilyen akadályt nem egyszerűen nehéz, hanem lehetetlen átugrani. Ez egyetlen végeredményhez vezethet, a biztos csalódáshoz. Senki nem tökéletes, így senkitől ne várjuk ezt! Ne próbáljuk megváltoztatni a másikat! Persze összecsiszolódunk, egymáshoz alkalmazkodunk, de hatalmas változást ne reméljünk! Felejtsük el a na majd mellettem más lesz, én majd megváltoztatom szlogeneket!

Kommunikáció fontossága

Életünk legtöbbször rohanás, kapkodás, és bizony hatalmas szervezést igényel. Azonban ha hagyjuk, hogy a hétköznapok felőröljenek, arra mindketten rámehetünk. Mindig kell elegendő időt szakítani a beszélgetésekre, aprónak tűnő gondok kibeszélésére, hogy ne a gyomrunkban gyűljön a gombóc, majd egy arra tökéletesen alkalmatlan pillanatban bombaként robbanjon a másik arcába.

Nézeteltérések rendezése

Bármelyik kapcsolatban előfordul, hogy kisebb-nagyobb nézeteltérések, véleménykülönbségek vannak. A kérdés csak az, képesek vagyunk-e ezeket felnőtt módjára rendezni? Két érzelmileg érett, kellő érzelmi intelligenciával rendelkező ember tanul a hibákból, erőt merít és építkezik belőle. Képes a kapcsolatuk javára fordítani azt. Nem az a gond, ha probléma van egy kapcsolatban, hanem az, ahogy kezelik a felek a problémát.

Szexuális élet

Ha a hálószobában gondok vannak, az komoly probléma. Az élet más terén hiába mennek simán a dolgok, hiába vagyunk egymás maximális támaszai, az intimitást is meg kell élnünk ahhoz, hogy ne csak lelkünk, de testünk is megfelelően kielégült legyen. A teljes boldogsághoz elengedhetetlen az összhang. Persze mindig vannak nehezebb időszakok, de amikor ezek a problémák állandósulnak, akkor életünk más terén is csökken a teljesítőképességünk, azaz boldogtalanak leszünk. Nem kell ahhoz hangos szó, veszekedés, hogy a boldogtalanság érzése elfogjon bennünket. Elég, ha társunk mellett magányossá válunk. Ha ez állandósul, hosszú ideig így marad, és nem sikerül megoldani, az szinte biztos a kapcsolat végét jelenti majd.

Apró örömök az életben

Nagyon fontos, hogy párkapcsolataink során ne csak az elején tudjunk örülni az apróságoknak. Törekedjünk arra, hogy észrevegyük ami a szemünk előtt van: a napsütést, a finom vacsorát, az új frizurát, egy csinos ruhát, bármit, aminek örülhetünk, aminek együtt örülhetünk. Nem kellenek nagy dolgok, drága ajándékok, a figyelmesség mindennél többet ér! Ne lépjünk át ezen, és ne tapossuk két lábbal ezeket az értékeket. Ezekből meríthetünk vidámságot, jókedvet, boldogságot a szürke hétköznapok során. És kedves mosolyunkkal csalhatunk mosolyt fáradt kedvesünk arcára is a szorgos hétköznapokon.

Ne vegyük készpénznek, hogy párunk mellettünk van

Nagy hiba, ha azt hisszük, a másikat megnyerni magunknak nagy feladat volt, s ha ezen túl vagyunk, már nyugodtan hátra is dőlhetünk. Nem, nem így van! Megtartani a másikat sokkal nehezebb feladat, egy életen át boldoggá tenni őt nem könnyű. Mi magunk is csak akkor leszünk boldogok, ha kedvesünk is kiegyensúlyozott, boldog mellettünk. Ne higgyük, hogy azért, mert ráleltünk arra a személyre, akivel valóban el tudjuk képzelni az életünket, nem veszíthetjük el soha. Bár kölcsönösen elfogadtuk egymást, hibáival együtt is, ne feszegessük a határokat, és ne higgyük, hogy na most aztán mindent megengedhetünk magunknak. Lesz egy pont, amit már nem visel el a másik, lesz egy határ, amit nem szabad átlépni. Máskülönben kapcsolatunk rohan a szakadék felé.

Újratervezés

Persze olykor akad, amikor minden erőfeszítésünk ellenére sem menthető meg egy kapcsolat, s talán nem is kell mindig megmenteni. De amíg minkét fél úgy érzi, van értelme, van közös jövő, van elég szeretet, szerelem, addig érdemes harcolni. Harc nélkül nem szabad feladni! Nem biztos, hogy az a könnyebb út, ha más irányba nézelődünk, ha kifelé tekintünk, ahelyett, hogy észrevennénk, micsoda kincs van mellettünk, milyen kincsnek is vagyunk a birtokában!

Van az úgy, hogy valahogy nem kapjuk el a hullámot. Bármennyire is vagyunk jó hullámlovasok, nem érezzük, nem jön össze, és folyton-folyvást csak a tengerbe zuhanunk a deszkáról, nem tudunk rajta maradni, nem érezzük a ritmust. Lehetünk ügyesek, kitartóak, mégsem sikerül.

Előfordul, hogy rossz öblöt választunk, rossz vizeken próbálkozunk, de az is lehet, hogy csak a pillanatnyi időjárás, szél nem kedvez kedvenc sportunknak. Néha küzdünk, erőlködünk, míg máskor játszi könnyedséggel vesszük az akadályt.

Nincs ez másképp a párkapcsolatainknál sem. Néha előfordul, hogy nem csupán rossz napjaink vannak, de rossz időszakaink is. Amikor végtelennek tűnő türelem szükségeltetik hozzánk, vagy épp párunkhoz.

Néha elveszettnek hisszük, érezzük magunkat, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj, amikor nem találjuk rossz kedvünk és lehangoltságunk okát. Néha egészen elbizonytalanodunk, hogy jó úton járunk-e, jó irányba haladva. Akkor is előfordul ez olykor, ha amúgy más alkalommal igen határozottak, magabiztosan tudunk lenni.

Néha elég csak várni egy cseppet, s magától kisüt a nap, melengetve szívünket sugaraival. Néha elég kivárni a megfelelő időjárást, a kedvező szelet, s ismét felülhetünk a nagy hullámra, élvezhetjük a siklást.

Míg máskor bizony fel kell adni, s más öblöt kell keresni, más partot, s egy teljesen más lehetőséget kell adnunk vágyainknak.

Az, hogy meddig várjunk jobb szelekre, és mikor csomagoljunk más víz után nézve, senki nem tudja megmondani. Örök talány.

Van az úgy, hogy folyton a vízbe huppanunk, csurom vizesen rámászunk még a deszkára, de valahogy nem tudunk rajta maradni... nem, nem akarunk egyelőre még más öböl után nézni. Még várunk egy szelet, hogy ismét felüljünk a hullámra, ami tovavisz a boldogság felé.

Stílusosan egy verset hoztam ma, a költészet világnapja alkalmából.

Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Jönnek-mennek az emberek,
De nincs senki, aki itt megreked.
Ki csak néhány napig marad,
Míg más akár évekig itt ragad.
De végül mindenki odébbáll,
Tartósan senki nem marad.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha az egekben érzem magam,
Percekig akár még boldogan,
Néha szárnyalok az égen,
Hangosan kiálltok: még nem!
Aztán szárnyaszegetten földre hullok,
Néma sikolyt hallatok.
Rádöbbenek, hogy egyedül vagyok.
Magam körül senkit nem akarok.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha rövid időre megpihen
És mint a szellő tovarebben.
Szívem falán nincs több hely a vádnak,
Mindet teleírták a be nem töltött vágyak.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.

Már egy ideje nem voltam színházban, így szédítően hatott rám, és szinte villámcsapásként ért, amikor nyertem két színházjegyet. Ráadásul úgy, hogy mi választhattuk ki, mikor, mit is nézünk meg a színház előadásai közül. A díszkártya két jegy átvételére jogosított az évad bármely előadására.

A döntés nem volt túl nehéz, teljesen egyértelmű volt, hogy musical lesz a választott előadás. Csakis üde, vidám darabot szerettünk volna megtekinteni, ami könnyű, szórakoztató. A Made in Hungária című előadásra esett a választásunk.

Hosszas egyeztetés következett a színházzal, mert valahogy sosem volt jegy egyik előadásra sem, vagy csak a "rosszabb" helyek egyikére. Bár nyertük a jegyeket, de azok nem konkrét helyre szóltak, és szerintem teljesen természetes módon látni is szerettünk volna valamit, és nem teljesen utolsó sorban persze élvezni is a ritka kimozdulásunkat. Ha már egyszer nyertünk, igazán jó helyre szerettünk volna ülni. Szóval kivártuk, amíg végre jó helyünk lett. Végül valóban kiváló helyre ülhettünk, amiért ezúton is hálás köszönet a sajtóreferensük közbenjárásának.

Elérkezett az előadás napja, amit annyira vártunk. Lelkesen készülődtünk egy olyan színházba, ahol azelőtt még sosem jártunk, és a darabról is rengeteget lehetett ekkor már tudni.

Többek között ezt a darabot játszották már Budapesten a József Attila Színházban, ráadásul hatalmas siker közepette. Az előadás több mint 300 alkalmat élt meg, és több mint tíz évig futott. Sajnos akkor  nem volt lehetőségem megnézni, bár nagyon izgatta a fantáziámat.

Azóta több helyen is látható volt, sokakat megihletett, és a sikere mindig biztosra vehető volt. A témaválasztás remek, és mindig nagy tömeget vonz.

December óta egy vidéki színház társulata játssza, a siker hatalmas, mint ahogy az borítékolható is volt. A visszhang több mint jó, a megjelent cikkekből és hozzászólásokból csak a csodálat árad. A kritikák is igen pozitívak, bár ezeket mindig fenntartással kezelem, hiszen én néző vagyok, s nem kritikus szemmel nézek meg egy-egy előadást. Nálam a szórakozás, az élvezet van első helyen, nyilván nem szakmailag ítélem meg őket.

Fenyő Miklós életét, befutását feldolgozó darab hatalmas siker volt Budapesten is, és Debrecenben sincs ez másképp. Fergeteges, magával ragadó az előadás, és szerintem ez nem csak annak köszönhető, hogy nem mai liba vagyok. Talán többet mond nekünk, akik valóban átéltük annak a kornak sok baját, javát, és örülhettünk a zenekar befutásának, láttunk néhány Ki mit tud?-ot. De a mai generáció számára is élvezhető az előadás, hiszen a pörgés, a ritmus, ez az életérzés rájuk is épp olyan hatást gyakorol, még akkor is, ha a darabban szereplő jelképek talán többet mondanak nekünk.

Igazából sokkal többet kaptam, mint reméltem. Nem csak egy csodás estével lettem gazdagabb, de olyan szinten élveztem is az előadást, a sok-sok zeneszámot, amire talán nem is gondoltam. Kevés prózai része volt, aznap este a zene, a tánc kapta a főszerepet. A színészi gárda, a szereposztás kitűnő volt, őrületes munka lehetett ezt a hosszú darabot végigtáncolni, hiszen szinte végig aktív mozgásban voltak a szereplők. Minden elismerésem az övék.

Bár volt egy-két kedvenc karakterem, mégsem emelném ki őket, hiszen a remek előadás egy csodás csapatmunka eredménye, nem csak a színészeké, de a háttérmunkát végző személyeké is. Mindenki tette a dolgát, és nem is akárhogyan!

Egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Minden perce fantasztikus volt! Ahogy felcsendültek az első akkordok, azonnal tudni lehetett, melyik szám következik, azonnal felpezsdült a vérem, és nem tudtam nem motyogni magamban a számok szövegét. Egyszerűen vitt magával az egész előadás, sodort, magával ragadt, és ott, akkor elvesztem...

Egyszerűen csodás volt, minden várakozást megért. Felejthetetlen estében volt részünk. Párom aranyosan meg is jegyezte, hogy talán én élveztem legjobban az előadást, olyan gyermeki lelkesedéssel és bűvölettel a szememben néztem végig. Hát igen! Talán igaza van. Szuper volt!

Bár láttam már néhány előadást, igaz, hogy ebben a színházban most jártam először. Az viszont a teljes meglepetés erejével hatott rám, hogy akkora tapsvihar kísérte és követte, amit még soha nem tapasztaltam!

Már az előadás közben is, egy-egy zeneszámot, táncot követően nagy tapssal éltettük a társulatot, de a végén, az valami egészen fergeteges volt! Annyiszor visszatapsoltuk a színészeket, akiken ekkor már meglehetősen látszott a fáradtság, ám ennek ellenére még mindig bájosan és felszabadultan tudtak mosolyogni, amikor megannyiszor felbukkantak az elgördülő függöny mögül.

Méltán megérdemelték az elismerést, nagyon megdolgoztak érte! Megható volt a hatalmas tapsvihar, egyhamar nem fogom elfelejteni.

Az este végére már-már az is feledésbe merült, hogy a nyereményért a jegyek átvételénél mégis pénzt kért a pénztáros. Igaz jóval alacsonyabb árat, csak úgynevezett tiszteletdíjat, de akkor is. Ez sehol nem volt feltüntetve, a nyeremény két jegy átvételére vonatkozott, és soha, senkitől nem kaptam tájékoztatást az előadást megelőző hosszú hónapok alatt sem, hogy ja, ezért nekem majd fizetnem kell... bármennyit is. Nem hiába, ez a mi országunk. Tudhattam volna, hogy semmi sincs ingyen… mint mindennek, az ajándéknak is ára van.

Egy rossz szájízzel, és egy élvezetes előadással lettem gazdagabb.

Sorozatomat folytatva újabb témához érkeztem. Na szerintem ezzel fogom kiverni a biztosítékot. :-) Örök feszültség és ellentmondás, hogy vajon érdemes-e bejelölni a családi állapotunkat, és megjelölni párunkat a közösségi oldalon?!

Általános vélemény

Általános véleményem az, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy az nekik jó! És nem véletlen a többes szám! Hiszen párkapcsolatról beszélünk, vagyis szerintem ezt is meg kell beszélni.

Amennyiben párunk nem szeretné közzétenni, akkor ne tegyük közzé. Szerintem nem helyezhetjük előtérbe személyes érdekeinket, hiszen párkapcsolatnál nem ÉN vagyok, hanem már MI. Ennek megfelelően erről is közös nevezőre kell jutni.

Ha valamiért is nem szeretné, akkor beszéljük meg, érveljünk, majd hozzunk közös döntést. Biztosan jó oka van rá. De ha határozott kérése ellenére másképp csináljuk, az örök veszekedésforrás lesz… Biztosan megéri?

Személyes vélemény

Személyes véleményem pedig az, hogy csak azt adjuk meg, hogy egyedülálló, kapcsolatban, házas, de ne jelöljük meg a másik személyét. Azt is elárulom, miért gondolom így.

A társkeresőket jó esetben így kipipálhatjuk, bár mindenki tudja, hogy egyeseket egyáltalán nem riaszt vissza, ha a másik kapcsolatban él. De mondjuk jó esetben nem zaklatnak. Mindenki előtt nyilvánvaló a családi állapotunk, de nem több.

Aki ismer, valóban személyesen is ismer, és vagyunk olyan közeli jó kapcsolatban, az úgyis ismeri párunkat is. Ha akarja, megtalálja, és bejelöli, de ha csak a mi ismerősünk, úgysem fogja megkeresni.

Aki annyira nem közeli ismerős, annak pedig ez az információ bőven elég. Neki ennél több nem kell.

Párunk nem egy relikvia, egy megnyert kupa, amit díszes dobozba csomagolva mutogatunk másoknak. Persze büszkék vagyunk rá, tiszteljük, de igazából sosem értettem, hogy a világhálóra minek kiírni, hogy na aztán most már te hozzám tartozol! Egy párkapcsolat másról, ennél sokkal többről szól. És ha valakinek ez a külsőség olyan sokat jelent, az már önmagában elgondolkodtató… Annak csak egy újabb szám vagyok? És vajon hányadik?

Párkapcsolatom és a közösségi oldal

Soha semelyik párkapcsolatomban nem voltunk kölcsönösen megjelölve a másikkal. Nem ez számított. Ettől a bizalom és szeretet megvolt.

De még messzebbre megyek, csak azért, ha még mindig egyetért velem valaki, na akkor most már durranjon az a biztosíték! ;-)

Jelenlegi párommal még csak ismerősök sem vagyunk a közösségi oldalon.

Na hallom már a robbanást? :-)

Elárulom miért. Már egy jó ideje ismertük egymást, amikor bejelöltem végül. Előtte sosem beszélgettünk a közösségi oldalról. Nem jelölt vissza, ámde nem is utasított el.

Helyette leült velem beszélgetni. Úgy, mint két felnőtt ember.

Érvei között szerepelt, hogy nem kell folyamatos kontrol alatt tartani egymást ahhoz, hogy tudjuk, bízhatunk a másikban. Egyikünknek sem jó. Nem érezhetjük magunkat elég szabadnak, hiszen olyan, mintha folyton figyelne a másik.

Félhetünk, hogy mikor teszi szóvá a másik a miért lájkoltad annak a csajnak a képét… vagy azt a srácot... Mert miért is ne? Mert egy lájk már azt jelenti, hogy megcsaljuk egymást? Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem kell nyomon követnünk egymás életét ott, hiszen a valós életben együtt vagyunk! Mindent megosztunk egymással. Mindent megbeszélünk.

Ez a terület legyen olyan, ahol szórakozunk, viccelődünk, fesztelenül, s nem lesz gond belőle.

Persze hozzátette, hogy bármikor megnézhetem az idővonalát, amikor együtt vagyunk. Belép, nézegessem, olvasgassak, és kérdezzek, ha van valami. De azt nem szeretné, ha rágódnék rajta, ha titokban lesném és csendben figyelném, miközben morgok, meg feszültség lenne bennem.

Csináljuk nyíltan! Szóval nincs titkolnivalója, de nem akar egy állandó feszültségforrást.

Elgondolkoztam… mint mindig, ha valamit mondott nekem. Rájöttem, hogy igaza van! Határtalan bizalmat jelent valaki idővonalát a saját belépése után megnézni, ahogyan ő látja! Sokkal többet, mintha ismerősként tekinthetném meg! Szabadságot kért, és nem egy titkos oldalt.

Reakcióm az volt, hogy én vontam vissza a jelölést, és azóta egyszer sem kértem betekintést az idővonalára! Soha nem éltem a felajánlott lehetőséggel, hogy bármikor bármibe beleolvashatok. Soha többé nem volt téma közöttünk. Nincs féltékenység, nincs vita. Maximálisan megbízunk egymásban. Már hosszú idő óta. Jól van ez így. Megértettem, sőt, egyet is értek vele! Nyugodtan hátradőlhetek.

Következtetés

Vesztettem ezzel bármit is? Semmit! Sőt! Nyertem! Egy szuper társat, egy remek párkapcsolatot!

Fontos egy kapcsolatban elismerni a másikat. Fontos megérteni, hogy azért, mert már nem egyedül vagyok, hanem ketten vagyunk, attól még két külön álló személyek vagyunk, két külön, és bizony általában igen eltérő személyiséggel.

Az, hogy életünket összekötöttük, most már együtt folytatjuk tovább, hogy a jövőnk közös, nem azt jelenti, hogy feladjuk magunkat. Nem azt jelenti, hogy eggyé olvadtunk. Nem azt jelenti, hogy megváltozunk.

Azt jelenti, hogy segítjük egymást a kibontakozásban, motiváljuk egymást céljaink elérésében. Nem korlátozzuk, nem gusba kötjük egymást. Szerintem  kapcsolatunkat egy magasabb szintre emeltük. Elmondhatom, hogy megérte!

Folytatom a témát, mert közérdekű, mert sokan olvastátok, és úgy gondolom, éppen ezért sokakat is érint. Mondhatnám, hogy mindenkit!

Emberi kapcsolataink az évek alatt a technika fejlődésével bizony alaposan megváltoztak. Mint az élet szinte minden területére, ide is befészkelte magát a fejlődés.

Az csak egy dolog, hogy a kapcsolatot szeretteinkkel, meglévő ismerőseinkkel leginkább telefonon tartjuk, e-mailen levelezünk, közösségi oldalon chatelünk, és követjük az életét, de már az ismerkedés jelentős része is interneten keresztül történik.

Írtam már arról, hogy mi történik, ha a közösségi oldal fogságába esünk, ha túlzásba visszük használatát. Beszéltem arról is, hogy milyen bűnökért tesszük általában tiltólistára ismerőseinket. Készült poszt az internetes társkeresésről is, ezzel kapcsolatban beavattam az olvasókat abba, hogy bizony párommal is így találtunk egymásra.

Most azzal foglalkoznék hogyan hat a technika az emberi kapcsolatainkra, mire vigyázzunk, mik a buktatói. Mert hogy vannak, s nem is kevés!

Ismerősök

Teljesen el vagyok képedve attól, ha valakinek több száz, ezer ismerőse van a közösségi oldalon. El nem tudom képzelni, micsoda információval bombázzák nap mint nap az agyát. Ráadásul olyan „ismerősök”, akiket tutira nem ismer.

Akkora hírfolyam lehet az idővonalán, amit egyrészt nem képes átnézni, másrészt nem képes kezelni, harmadrészt valószínűleg nem is érdekli. Akkor pedig mi értelme van?

Valamiféle versenyt hirdettek ismerősök gyűjtésére? Szerintem érdemes lenne szelektálni.

Ismerősnek jelölés

Sokkal eredményesebbnek tartom, ha már az elején kezdjük. Azaz nem veszek fel mindenkit ismerősnek, és nem jelölök mindenkit vissza, aki bejelöl.

Ha már neve olvastán nem tudom ki az, valószínűleg nem ismerem. Ha az idővonalát megtekintve, képét látva még mindig nem tudom, egyre biztosabb, hogy nem ismerem. Persze a biztonság kedvéért még küldhetek neki egy udvarias üzenetet, hátha tud értelmes választ adni arra, miért jelölt be, de én itt már nagyjából halottnak ítélem az ügyet.

Annak mi értelme, hogy megmagyarázza, hogy harminc évvel ezelőtt egy úttörőtáborban voltunk? Vagy tíz éve a gyermekeink egy helyen táboroztak? Attól ismerőssé válik? Attól biztos, hogy szeretném, ha napi szinten belelátna az életembe, vagy én az övébe? Szóval esélytelen, de mondjuk adjunk lehetőséget neki, hogy megmondja, mégis honnan ismerjük egymást.

Az is kevés számomra, hogy egy helyen dolgozunk. És akkor mi van? Attól ismerjük is egymást? Az csupán annyit jelent, hogy egy munkahelyünk van. Munkakapcsolatban vagyunk egymással. De biztosan szeretnénk, hogy többet tudjon rólunk, mint amit bent mutatunk magunkból?

Számomra az sem elég indok, hogy egy községben születtünk. Ettől nem biztos, hogy életem része kell, hogy legyen. Oka van annak, hogy eddig sem volt az, most miért változna. Mert véletlenül rám talált?

Még ezer és egy okot lehetne felsorolni. Szóval én már az elején szelektálok, kinek engedek betekintést az életembe. Nem kell mindenkit udvariasságból visszajelölni. Nálam legalábbis így működik. És akik ismernek, valóban ismernek, azok tudják, hogy ha az ismerőseim, akkor bizton számíthatnak rám!

Rokoni kapcsolatok

A rokonokkal csínján kell bánni. Míg a barátokat ugye megválogathatjuk, a rokonainkat nem. Ezt tartsuk mindig szem előtt! Esetükben talán sokkal jobb taktika, ha visszajelöljük, majd korlátozzuk láthatóságukat. Milyen szerencse, hogy ilyet is tud a közösségi oldal! Nyilván nem véletlenül gondoltak erre a fejlesztők! :-)

Éljünk a lehetőséggel!

Nyilvánosság

Ugyanígy nagyon fontos személyes adataink, képeink, posztjaink védelme. Szerencsére minden egyénileg beállítható, korlátozható. Hiszen mást láttatunk a nyilvánossággal, és mást az ismerősökkel. Ezen beállítások egyszer szükségesek, persze talán időnként érdemes rájuk nézni, de nagy probléma nincs velük a jövőben sem. De legalább egyszer le kell ülnünk átgondolni, a magunk védelmében, és hozzuk meg a szükséges döntéseket.

Aztán persze ha valamit hirdetünk, vagy úgy ítéljük meg, hogy azt láthatja a nagy közönség is, akkor persze egy-egy posztnál úgyis lesz lehetőség az általános beállításon kívül annak nyilvánosságra hozására. Ezt mindig megtehetjük, szóval ez sem korlátoz bennünket semmiben.

Személyes találkozások

Ám amiről elég ritkán esik szó, az az, hogy időnként elveszünk a technika világában. Időnként egyszerűen elfelejtjük, hogy személyesen is lehetne találkozni egy-egy ismerőssel. Néha jó lenne kimozdulni a szoba fogságából, és beülni egy kávézóba, cukrászdába.

Igen, egyszerűbbnek tűnik, kényelmesebbnek az a megoldás, hogy otthon, székünkben ülve megosszuk egymással gondolatainkat. Gyorsan fellépünk, és máris rengeteg emberrel tudattuk, mi történt aznap velünk.

De annak varázsa van, ha találkozunk valakivel, ha megfoghatjuk a kezét, ha átölelhetjük, ha puszit nyomhatunk az arcára, ha belenézhetünk a szemébe… Ne zárjuk ki személyes kapcsolatainkat, ne zárkózzunk be az Internet világába. Semmi sem pótolja a találkozást, s az azzal járó örömöt!

A Közösségi oldal fogságában című posztomban csoportokra osztottam a felhasználókat, annak függvényében, ki milyen intenzitással van jelen az oldalon.

Szerintem mindenki ismerősei között megtalálhatóak a különböző csoport felhasználói. Személy szerint az a véleményem, hogy a függők és intenzívek annyira zavaróak lehetnek mások számára, hogy követésüket gyakran letiltják, ha nem is szüntetik meg az ismeretséget.

Egyszerűen túl sok, túl felesleges információt kapunk szinte minden percükről, ezért gyakran nyomasztóan hatnak ránk. Persze akkor nem, ha mi magunk is ezekbe a csoportokba tartozunk, hiszen akkor szomjazzuk a mások által öntött információt…

Az is sokakat megoszt, hogy egyáltalán mennyire engedjünk betekintést a magánéletünkbe. Mert bizony a közösségi oldal ha tetszi, ha nem, egy ablak az életünkön, és azt mi magunk szabályozzuk, hogy mennyire, mikor, kinek legyen nyitva.

Egy bizonyos pontig jó dolog a közösségi oldal, lehet élni az általa adott lehetőségekkel. Egy pont után azonban, ha túlzásokba esnek egyesek, akkor az nyomasztó, és nehezen lehet tolerálni. Vegyünk néhány példát a teljesség igénye nélkül. Biztosan mindenki ki tudná egészíteni a listát, hiszen oly sokféle felhasználó létezik!

Életesemények

Jó dolog, kellemes, amikor mások utazási élményeiről olvasunk, és persze ezeket fényképekkel illusztrálják. Időnként jó olyan tájakra tévedni általuk, ahová egyébként nem valószínű, hogy mi magunk eljutnánk.

Jó dolog, és szórakoztató, ha nem lépik át azt a határt, ahonnan már soknak neveznénk… amikor már kényszert éreznek, hogy utazásuk során készült mind a nyolcszáz képet közzétegyék, ezzel bombázva idővonalunkat.. na az szintén könnyen tiltólistára kerülés oka lehet… arról nem is beszélve, amikor arra sem veszik a fáradtságot, hogy kiválogassák a képeket, és minden homályos és rossz minőségű kikerül így a világhálóra.

Ott vannak a túl intim képek (és most nem feltétlenül pornóra gondoltam), amik túl személyesek ahhoz, hogy megosszuk őket. Mégis vannak olyan személyek, akik ezt is közszemlére teszik ki. Pedig ez csak két személyre tartozik. Valaki azonban nem érzi a határt.

Fényképek

Fontos a család, a szeretteink, a gyermekünk. De vajon a világhálón kell élni velük? A világhálóra kell kitenni szüleink öregedő képét, vagy gyermekeink minden napi fejlődését?

Persze nem azt mondom, meg lehet róluk osztani néha képeket. Néha. És a hangsúly ezen van! De amikor nap mint nap ugyanattól az ismerőstől képek tömkelege lepi el idővonalunkat, akkor szintén besokallunk.

Az édes gyermekből így lesz nem kívánt személyiség. Közben ő mit tehet arról, hogy a szülője túlzásokba esik? Tudjuk, hogy mindenki számára a saját gyereke a legaranyosabb. De biztos, ezt mások arcába kell nap mint nap nyomni?

Milyen édesen eszik, most elbotlott a szőnyegbe, most magához öleli a macit, most meg a nyusziját… A nap minden tizedik percében nem vagyunk kíváncsi rá. Mutassuk meg gyermekünket egy szülinapi buli, családi esemény, ballagás alkalmával, legyünk büszkék rá, milyen csinos, és osszuk meg. De nap mint nap? Na ne, az már sok! Az ilyen ismerős is könnyen tiltólistás lehet…

Politika

A politika része életünknek. Mindenkinek van véleménye róla, akár mondja, akár nem.

Mindenkinek van füle is, halljuk a híreket, és tudunk olvasni is, néha bizony elkövetjük ezt a hibát is. De vajon mindig, mindenhol ezzel akarunk szembesülni? Néha nem lenne jó kikapcsolni az agyunkat?

Szerintem egyáltalán nem követendő példa, ha valaki csak erről tud kommunikálni. Akkor sem, ha véleményét megtartva „csupán” teleszórja idővonalunkat politikai hangvételű posztokkal.

Bizony előbb vagy utóbb besokallunk ettől a viselkedéstől is, és egy idő után tiltólistára kerülhet az illető.

Kapcsolatok csapdájában

Na ez egy rettegett típus! Az egy dolog, hogy úgy éli életét, hogy egyik kapcsolatból ki, a másikba be. Az a magánügye, hogy ez így jó neki, avagy csak sír a nagyvilágba, hogy ő milyen szerencsétlen, mert nincs egy normális kapcsolata sem, mert mindenki idióta… csak ő nem az. Az is magánügy, hogy éppen ki az aktuális kiszemelt áldozat a következő két hétben, jó esetben egy hónapban, aki vele lehet. Itt a hangsúlyt szerintem mindenki érti: magánügy! Akkor ezt miért kell folyton kiposztolni?

Az ilyen embereknél villámgyorsan változik a családi állapot. Pillanatok alatt frissítenek. Míg más, egészséges érzületű embereknél ezek azért lassabban szoktak lezajlani… egészséges érzelemvilággal rendelkező személyeknél igenis egy folyamat a szakítás, egy gyász, aminek a napját pontosan nem is lehet meghatározni, és míg maguk nem kerülnek tisztába egyáltalán azzal, hogy valóban visszafordíthatatlan, addig miért is kellene a nagyvilágba szétkürtölni? Ugyanígy egy új kapcsolat létrejötte sem egyetlen nap alatt történik. Annak is kell idő.

Vajon mennyire vesszük komolyan azt az ismerőst, akinek kéthetente, havonta változik a családi állapota, és annak a személye, akivel aktuálisan együtt van? Kéthetente gratuláljunk neki hozzászólásainkban, hogy na végre, megtaláltad a nagy őt? Miközben még nem is ismerik egymást?

Hú, hát ettől a jelenségtől egyenesen borsózik a hátam. Olyannyira komolytalanok, hogy tutira tiltólista lesz a vége. Eleinte mosolygunk rajta, aztán szánjuk, majd végül már nem leszünk kíváncsiak rá.

Érzelmi állapotok

Jaj de jó, hogy meg lehet jeleníteni aktuális érzelmi állapotunkat a közösségi oldalon. Érdekes dolog, és ha csak ritkán él vele az ember, talán jó is. Bár személy szerint nem értek egyet vele.

Mi értelme van közzétenni, hogy most ép szeretve érzem magam, most épp rossz a kedvem, vagy baromi jól vagyok? Együttérzést, szánalmat várunk? Időnként a több ezres ismeretségi körünktől?
Na ne!

Mondjuk el kedvesünknek, mennyire jól éreztük magunkat a délután vele. Mondjuk meg barátnőnknek, hogy igazán megismételhetnénk ezt a csodás csajos estét. Mi köze a nagyközönségnek hozzá? Magunkat akarjuk fényezni, vagy a másiknak akarunk kedveskedni ezekkel a megosztásokkal? Egyik sem lehet cél szerintem.

Miért posztoljuk ki, hogy éppen sírunk? Együttérzést várva? Ha problémánk van, oldjuk meg. Beszéljük meg az illetővel. Akire valóban tartozik, az tudni fogja, és érdekli az állapotunk, és megnyugtat majd. Akire nem tartozik, az minek tudja? Aki nem kedvel bennünket, annak meg okot adunk a kárörömre?

Egyszerűen nem jöttem még rá, hogy ennek mi értelme… de talán, ha megnövök. Vagy ha valaki tudja, tegye fel a kezét! ;-)

Világunkban szinte elengedhetetlen, hogy valamelyik közösségi oldal tagja legyünk. Szinte rákényszerít a környezetünk, családunk. Itt olvasunk híreket, innen értesülünk mások szabadidős tevékenységéről, itt láthatjuk szeretteink jó és rossz pillanatait, utazásaikról a fényképeket, élménybeszámolókat, kontrollálhatjuk, figyelhetjük gyermekünk tevékenységét, de játszhatunk is, kutathatjuk és kereshetjük régi ismerőseinket is a segítségével. Életünk része lett. Ki több, ki kevesebb órát szentel neki, de valamilyen formában szinte mindenki élete részévé vált.

Azért persze vannak különbségek, mindenki másképp, másért használja, mindenki más intenzitással van jelen, és persze mindenki követi a saját irányelvét. Nem egyformán vált életünk részéve, és nem ugyanazt tartjuk fontosnak. Nem ugyanazt várjuk tőle, mind más és más okból regisztráltunk.

Véleményem szerint néhány nagy csoportra lehet osztani a felhasználókat. Belépésük, jelenlétük gyakoriságát figyelembe véve. Persze ezek csak nagy általánosítások. Lehetne ezeket árnyalni, finomítani. Te vajon melyikhez tartozol? :-)

Csak úgy

Van, akinek csak azért van, mert kell. Mert egyszer felregisztrált, megnézte, milyen is ez, de nagyjából itt meg is állt a lelkesedése. Azonban alapjában véve nem használja semmire. Annyira ritkán lép fel, hogy sok esetben már a jelszavára sem emlékszik.

Van, mert szinte kötelező

Míg mások a környezet, a család hatására regisztráltak. Csak mert nyaggatták őket, mert folyton keresték, hát hagy legyen. Ők azok, akik azért időnként felnéznek, de szinte semmit nem csinálnak az olvasáson kívül.

Ilyenkor megpróbálják átnézni a sok adathalmazt, ami előző belépésük óta keletkezett az idővonalon, persze eredménytelenül. Ennyi adatot képtelenség egyszerre átfutni, nincs is rá sem idejük, sem türelmük. Inkább csak belenéznek a hírfolyamba, elolvassák az üzeneteiket, amik ekkorra sokszor már aktualitásukat is vesztik. 

Időszakos felhasználó

Ők azért egy picit többször keresik fel a fiókjukat. Már megszokták, hogy üzenetek érkeznek ide, amire azért válaszolni is illik, s bár nem minden nap, de azért több-kevesebb rendszerességgel megteszik ezt.

Őket el lehet érni az oldalon, de nagyon ritkán lehet úgy megtalálni, hogy élőben lehessen chatelni velük. Arra alkalmatlanok! ;-)

Napi fogyasztó

Ezek a felhasználók a napi munka és családi teendők végeztével, általában este, még lefekvés előtt felkukkantanak ide. Alkalmanként azért legalább egy órát, néha többet is fent vannak.

Olvasnak, lájkolnak, meg is osztanak dolgokat, amik érdekesek lehetnek másoknak is, és bizton számíthatunk arra, hogy naponta megválaszolják üzeneteinket. Bátran írhatunk nekik ide, mert olcsó és megbízható kapcsolattartásnak tűnik ez velük.

Aktív tag

Azokat nevezem így, akik naponta többször is felnéznek a közösségi oldalra, amikor csak tehetik, jelen vannak. Kapcsolattartásukat szeretteikkel, családtagjaikkal, barátaikkal rendszeresen itt végzik.

Közzéteszik utazási, szórakozási élményeiket, szigorúan utólag, néhány képpel illusztrálva, és nyomon követik ismerőseik tevékenységét is.

Aktív hozzászólásokkal, nem csupán lájkolással adják mások tudtára véleményüket.

Intenzív felhasználó

Szinte folyamatosan jelen vannak a világhálón. Kivételt képez, amikor dolgoznak, és az az idő, amikor családjukkal, szeretteikkel vannak.

Minden életeseményüket, jó és rossz benyomásukat megosztják egymással. Sokszor hoznak létre idővonalukon saját maguk által készített bejegyzést, beszámolót kis életükről. Amit aztán folyamatosan nyomon követnek, a hozzá érkező kommenteket és lájkolásokat, mozgásokat figyelik.

Életvitelük szerves részévé vált a jelenlétük. Reggel mikor felkelnek, első dolguk, hogy bejelentkeznek. Este biztosan ők az utolsók, akik aludni térnek.

Beépült a technika az életükbe, nem tudják nélkülük elképzelni azt. De mindemellett megvannak még emberi kapcsolataik, a munkával töltött időben nem lógnak fent, különbséget tudnak tenni és jól meg tudják szervezni életüket.

Függő felhasználó

Folyamatosan jelen vannak, fent vannak a közösségi oldalon. Szinte nem is alszanak, és nem számít nekik a munkaidő sem, hisz a technika és az okostelefonok megjelenésével tudják biztosítani folyamatos jelenlétüket.

Úgy érzik, ha csak egy pillanatra is lekapcsolódnának, lemaradnának valamiről. Egyszerűen kényszert éreznek ismerőseik bejegyzéseinek lájkolására, de arra is, hogy minden 5 percben közzé tegyék jelenlegi lelkiállapotukat, hangulatukat. Hogy aztán mindenki arról beszélhessen, sajnálkozzon, vagy épp örvendezzen, na most épp mi történt, amiért sír, szomorú, vagy szeretve érzi magát.

Ők itt élnek. Annyira a net világában, hogy szinte nem ismerik a szabad levegőt, és a szokványos, személyes emberi kapcsolatokat.

Félnek a személyes találkozástól, programoktól, ha másért nem, de addig is kimaradnak, kizökkenek a net világából. Márpedig nekik ez az életük!

Ha mégis kimozdulnak, ráveszik magukat egy közös programra a barátokkal, szinte biztos, hogy telefonjukhoz többször nyúlnak, azonnal megosztva éppen hol tartózkodásukat, és ami a legfontosabb, kivel való együttlétüket. 

Ritkán foglalkozom a blogomban munkahelyi témákkal. Pedig tudom, hogy mennyire fontos, sokakat érint, szóval többet kellene. Legtöbb időnket munkahelyünkön töltjük, így akár tetszik, akár nem, emberi kapcsolataink itt jelentkeznek leginkább.

A munkahelyi problémák sokunkat érint. Sok esetben elég nehéz kezelni is, ugyanakkor "kénytelenek" vagyunk nap mint nap visszatérni a harctérre, akkor is, ha legszívesebben elbújnánk a világ szeme elől. Általában nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elmeneküljünk, hogy sértettségből, vagy egyéb okból azonnal beadjuk felmondásunkat. Pedig hány embernek jutott már ez eszébe! A megélhetés, fenntartásunk, a család anyagi javainak (ha nem is növelése, de) megtartása érdekében nem lehetünk ilyen felelőtlenek.

Korábban írtam már Megvásárolt barátság címmel egy posztot, ott is egy tipikus, szomorú jelenségre hívtam fel a figyelmet. Ezúttal egy másik jellemző dologra, a pletyka hatásaira szeretnék kitérni.

Sokszor aktív részvevőivé válunk egy közösségnek, olykor akad azonban, amikor csak elszenvedői vagyunk egy helyzetnek. Amikor tehetetlenségünk határtalan, csak a következményt érezzük hátunkon, mintegy korbácscsapásként, ami húsunkba csontig hatol. Fáj, sajog, vérzik, mégis kötve van kezünk.

Ki ne ismerné a pletyka fogalmát. Nem vagyok értelmező szótár, így ezt nem is részletezném. :-)

Azon túl, hogy pletyka "nem szép dolog", bizony időnként hatalmas károkat is tud okozni. Amikor egy-egy rosszindulatú szóbeszéd az emberi méltóságot, önbecsülést sérti, illetve rágalmaz, becstelen, rossz hírünket kelti. Ami megaláz, hitelünket vesztjük, így szinte egész létünket támadja.

Amikor gondolkodni káros

Korábban írtam  Kommentelők kézikönyvében arról, hogyan "kell" egy-egy posztot, egy-egy gondolatot továbbgondolni, félreértelmezni, és belemagyarázni olyan dolgokat, amire az író sosem gondolt. Amikor egy-egy mondat után egy egész élettörténetet építenek fel, egy egész ember személyiségét álmodják meg, és ezért bántják, sértegetik, személyeskedő megjegyzéseikkel.

Nos, a pletykánál is ilyesmivel találkozunk. Amikor egy adott szituációt valaki többnek vél, továbbgondol, és kész rémtörténet kerül a sokadik emberhez, majd a nagy közösség az egyébként teljesen ártatlant hogyan ítéli halálra...

A pletyka jelenségével  - ha az olyan méreteket ölt - egy főnöknek, egy jó főnöknek foglalkoznia kell. Nem dughatja homokba a fejét. Áldatlan feladat ez, és szomorú, hogy nem elég a munkával és a szakmával foglalkozni. De amennyiben egyben akarja tartani a közösségét, motiválni szeretné a beosztottjait, s valóban azt szeretné, hogy lelkesen végezzék munkájukat, nem teheti meg, hogy kimarad belőle.

Csírájában kell elfojtania a rémhíreket, és ha kell komolyabban fel kell lépni a rémhír terjesztőével, kitalálójával szemben. Etikai vétséget követ el az, aki embertársait ilyen gyalázatos módon vádolja meg. Egy valamit is magára adó cég pedig nem engedheti ezt meg, egy jó főnök megvédi a beosztottjait.

Hallgatni arany

Egy közösség tagjaként nehéz nem tudomást venni egy pletykáról. Hiszen jó esetben hallunk, látunk, szóval nehéz nem értesülni róla. Amit tehetünk, hogy nem adjuk tovább! Ne is véleményezzük! Ne szálljunk vitába vele, ne vitatkozzunk róla! Így talán megakadályozhatjuk terjedését, torzulását. Mert hogy legtöbb esetben a torzulás komoly probléma.

Vegyük azt, hogy nem teljesen kitalált dologról beszélünk. A legtöbb esetben azért valami elindítója van a dolognak. Valaki látott, halott valamit. Igen, de ha itt pontot tenne az illető, túllépne rajta, nem beszélnénk pletykáról. Azonban a rosszindulat azt eredményezi, hogy továbbgondolják... ráadásul a gondolatok gonoszak...

Bűnös gondolatok

Ha lát egy ölelést azonos neműek között, máris leszbikussá nyilvánítja és kiáltja ki őket. Ezzel ellentétben esetleg érzelmi kitörésként, megnyugtatásként, egy komoly probléma miatt feltörő sírás elfojtásaként csupán egy lelkesítő, nyugtató, megértő ölelés volt mögötte...

Ha lát egy ölelést ellentétes neműek között... máris szeretők! Mire a sokadik emberhez ér a dolog, már ő az a harmadik fél, aki miatt válnak, sőt, aki törvénytelen gyermeket vár egy nős embertől, ráadásul apakomplexusban szenved, mert jóval idősebb pasit csábított el! Ezzel ellentétben pedig lehet, hogy az illető csak édesapja barátja, vele nőtt fel, ő vigyázott rá kiskorában, nagybátyjaként szereti, tiszteli, vagy csak megköszönt neki egy munkát, egy baráti segítséget...

Ha azt látja, egyik kolléga a másiknak borítékot nyújt át... máris pénzre gondol. Valamiért lefizeti, zsarolja, vagy épp a hallgatását veszi meg... pedig lehet, hogy csak egy kölcsönt fizetett épp vissza, s megköszönte, hogy nehéz helyzetében kisegítette őt az illető, vagy egy képet tartalmaz a boríték, egy szép képeslapot...

Ha együtt lát távozni a munkahelyről két kollégát, azonnal továbbgondolja a dolgot... biztosan szobára mennek, és kellemesen töltik együtt a délutánt. Azonnal mindenki házasságtörő lesz, romlott és züllött személyiség... pedig lehet, hogy csak egy irányban laknak...

Ha két kolléga egy kocsiba száll, ráadásul rendszeresen, és még ellentétes neműek is... a rosszindulat azt mondatja másokkal, hogy félrelépnek... ezzel ellentétben csak lehet, hogy vidékről járnak be, egy útvonalon, s felezik az üzemanyagköltséget...

A tettes ismeretlen?!

Számtalan ártalmatlan kis semmiség, ami miatt ha valaki annyira fontosnak és felhatalmazva érzi magát, hogy "gondolkodjon", és "beszéljen", egy hatalmas balhé lesz... ami családokat tipor szép, emberi kapcsolatokat tesz tönkre, munkahelyi konfliktusokat okoz, miközben meggondolatlanul rágalmaz...

A pletyka eredete nagyon nehezen deríthető ki, nehezen göngyölíthető vissza. Persze nem lehetetlen megtudni, kitől indult, s akkor az ég kegyelmezzen neki! Másra ugyanis nem számíthat ebben az esetben, szóval jó, ha sűrűn imádkozik az illető! Komoly vétség ugyanis a másik rágalmazása, egy másik ember rossz hírének keltése.

A legtöbb esetben azonban nem derül ki a rosszakaró neve. Vagyis nem vagyok teljesen pontos, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem lehet rábizonyítani, ki volt. Egy közösségben ugyanis mindig tudni lehet, ki kelti a feszültséget, ki generálja a rossz hangulatot. Általában mindenki tudja, ki a felbujtó. Ám az, hogy tudjuk, ki felelős érte, kevés a büntetéshez. Általában ezek az ügyek úgy záródnak, hogy a tettes ismeretlen.

Mégis jó, hogy ha van egy vizsgálat. Mégis jó, ha a főnök elé visszük az ügyet. Akkor is, ha a vége előre borítékolható. Mert talán meghúzza magát az illető, talán megijed, hogy egyáltalán mertünk beszélni, mertünk feljelentést tenni, meg mertünk szólalni. Hátha visszafogja magát... avagy nem, és akkor előbb-utóbb olyan hibát vét, amivel lebukik.

Mit tehetünk addig is?

A legjobb, ha próbálunk átnézni rajta. Járjunk emelt fővel, hisz mi nem vétettünk, nem csináltunk semmi rosszat. Félnivalója neki van, s nem nekünk. Érezze magát kellemetlenül ő, s ne mi. És gondoljunk a következőkre:

• Valószínűleg nincs elég munkája, ha ennyi ideje van munkaidőben másokkal foglalkozni. Ezt a főnök előbb-utóbb észreveszi, és "jutalmazza".
• Általában nincs saját élete, ha a máséval foglalkozik, ha másokén csámcsog.
• Magánéletében boldogtalan, és ezért próbál más boldog életébe belepiszkítani. Ha neki rossz, legyen másnak is rossz elvén működik az agya.
• Annál nagyobb öröme nincs az életben, mint más nyomorán mosolyogni, csámcsogni. Sajnáljuk érte szegényt, de nagyon, persze csak ha lesz egy kis szabadidőnk!
• Pokolian irigy mások boldogságára, hisz neki nem jutott belőle.
• Magányos, akkor is, ha családban él. Egyedül lehet, kettesben a rosszindulatával. Igaz barátok nélkül. Hú! Ne is gondoljunk bele, milyen élete lehet a munkán túl...
• Véletlenül se irigyeljük nyomorult életét, akkor sem, ha piszok csúf pletykát terjeszt rólunk. Próbáljunk felülemelkedni rajta, és nem lesüllyedni a szintjére. Egészen biztosan nem akarunk olyan életet, mint az övé!

És persze ne feledjük, mennyire rosszul érezheti magát a tudattól, hogy bár nem tudtuk rábizonyítani vétkét, de mindenki tudja, hogy ő volt az... összesúgnak a háta mögött... félelemben élhet ezentúl, azzal a tudattal, hogy mindenki tudja... mert mindenki tudja!

Mutassuk meg, hogy csakazértis boldogok leszünk, és nem foglalkozunk a rosszindulatával, tekintsünk pozitívan a jövőnk felé! Mi sem fogja jobban bosszantani rosszakarónkat, mint a boldogságunk! ;-)

Semmi rossz nem tart örökké!

Hol volt, hol nem volt, egyszer kis hazánkban élt egy leányzó. Időközben hölggyé cseperedett. Egyszer csak úgy gondolta, hogy kis hazánk nem elég jó számára, szeretne hát világot látni. Nem csupán utazgatott a nagyvilágban, de idővel el is költözött innen. Kalandjai, élete talán még érdekesnek is mondható. Szerette volna megosztani tapasztalatait, gondolatait, életérzését a nagyvilággal, ezért hát írásra adta a fejét.

Egy ideig itt nem hallhattunk róla, majd valami oknál fogva mégis úgy döntött, ezen oldalon folytatja tevékenységét, s itt osztja meg gondolatait. Írásai sokak számára érdekesek, tanulságosak voltak. Olvasottsága nőt, ismertsége szélesebb körben elterjedt.

Így leltem rá én is egyik-másik cikkére. Ám hiú vágyam volt, hogy posztok alatt megtegyem hozzászólásomat, megosszam érzéseimet, amit azok keltettek bennem. Nem hagytak nyugodni gondolataim, és próbáltam egyéb úton megkeresni.

Ráleltem a blog közösségi oldalára (mondjuk nem volt nehéz, bőszen hírdeti magát a blog oldalán), ahol is üzenetben kérdeztem rá, vajon miért is nem tudok hozzászólást tenni az adott helyen?

Ám ami ezután következett, az felettébb meglepett. Bár udvarias volt, szóhasználata változatos, válasza mégis kemény. Többszöri üzenetváltásunk során megtudhattam, hogy annak ellenére, hogy ír, és gondolatait megosztja velünk, egyáltalán nem kíváncsi arra, milyen gondolatot indít el bennünk, mi a véleményünk az írásairól, és úgy egyáltalán, nem kíváncsi az olvasóira.

Egyik ámulatból a másikba estem… Időm sem volt magamhoz térni, már azon kaptam magam, hogy törölt is az oldaláról, néhány soros üzenetváltásunkkal együtt.

Személyében megismerhettem egy olyan bloggert, aki bár publikálja műveit, valójában nem kíváncsi olvasóira. Arra nem volt időm, hogy elmondjam írásaival kapcsolatos véleményemet. Nem volt időm, hogy megosszam vele, mit indított el bennem. Nem volt alkalmam beszélgetni sem vele, sem más hozzászólókkal az adott témában. Nem kaptam elég időt rá, sem lehetőséget. Gyorsan kívül találtam magam. Egyedül a gondolataimmal…

Így nem tudhatja, hogy valójában egyetértek a posztban megfogalmazottakkal. Nem tudhatja, hogy hasonló cipőben járok én is. Fogalma sincs arról, hogy gondolataival nincs egyedül. Nem tudhatja, hogy fogalmazását, stílusát nagyra értékelem. Nem volt kíváncsi rá…

A történtek után elgondolkoztam. Mégis miért vezet blogot valaki? Nem az olvasóknak ír? Nem az olvasóknak akar üzenni nyíltan, vagy közvetve? Nem az olvasókat szeretné elgondolkodtatni? Szórakoztatni? Nem az az vágya, hogy minél több emberben minél mélyebb gondolatok csíráját vesse el? Vagy csak néhány kellemes percet okozzon nekik?

Egyszerűen nem értem… Ha ennyire nem érdekel valakit az olvasó, akkor miért adja blog írásra a fejét? Miért nem vezet naplót, amit csak ő maga láthat? Akkor biztosan nem kap véleményt, hozzászólást. Így tutira kiküszöbölhető ez a probléma.

Szerintem határozottan jók a visszacsatolt vélemények. Akkor is, ha ellentétes az íróéval. Feltéve persze, ha korrekten van megfogalmazva. Egy negatív vélemény is lehet építő erejű. A pozitív vélemény pedig abszolút folytatásra bíztató. Egyszerűen kell a visszacsatolás. Nem elég önmagában az olvasottsági adat. Mert attól, hogy olvassák a posztomat, még közel sem biztos, hogy tetszik is az olvasónak, hogy egyet is ért a benne foglaltakkal, csupán annyit jelent, hogy megnyitotta azt.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteg olyan téma van, amit jó tovább folytatni, feszegetni, magyarázni, tovább beszélgetni róla a poszton túl az alatta lévő hozzászólásokban. Jó mások nézőpontját, véleményét megismerni. Hiszen oly változatos az emberiség, szerencsére nem vagyunk egyformák, és különbözően gondolkodunk.

Már csak azért sem értem az egészet, mert semmi rosszat nem mondtam. Ráadásul pozitív véleményem volt az írásairól, stílusáról, bár kétségtelen, ezt nem tudhatta... Nem érdekelte. Szóval még a negatív volta miatt sem sértődhetett meg.

Gondolom mondanom sem kell, percek alatt megváltozott a pozitív véleményem. Pillanatok alatt csapott át az ellenkezőjére. Öntelt, beképzelt, nagyképű… nagyjából ezek a jelzők jutottak először az eszembe a történtek után.

Hogy bánt a dolog, az nem kérdés. Amikor gratulálni akarunk valakinek, elismerni, de ő köszöni szépen, nem kéri… nincs mit tenni. Hagyom élni. Hogy többé nem olvasom, az sem kérdés. Ha valaki nem kíváncsi rám, én miért legyek kíváncsi rá? Bemutatkozott. Igen szépen kiállította magáról a bizonyítványt. Szépen levizsgázott. Ezek után már az sem fontos, az sem számít, hogy mint író jó is lehetne…

Ettől függetlenül még mindig nem értem… most már viszont nem agyalok többet rajta. Örülök, hogy mások értékelik akár csak a néhány szavas pozitív visszajelzéseimet! Annyi más blog van, ami érdekes! És annyi blogger, kiknek megismerése örömmel tölt el, mindkettőnket! Csak pozitívan! :-)

Csakazértis boldog leszek! :-)

Őrület, hogy világ hová fejlődik. Egyesek szerint fejlődik, de maradjunk annyiban, hogy változik. Vannak olyan dolgok, amik határozottan nem jó irányban haladnak. Nem, nem politizálni fogok, és nem vagyok fanatikus természet, sem állatvédő. Csak egészséges szinten foglalkoztatnak ezek a témák.

Most inkább arról beszélnék, akik egyszerűen nem tudják elfogadni a változást, és mindent, és ezalatt azt értem, hogy mindent (!) megtesznek azért, hogy valahogy megállítsák az időt.

Pedig már ha csak belegondolunk is, mekkora badarság, sosem győzhetnek az idővel szemben, ez egy teljesen reménytelen küzdelem, mégis annyi pénzt és energiát fektetnek ebbe, mintha biztosra vennék, sikerül.

Azt teljesen megértem, amikor valaki egészségügyi okokból fekszik kés alá, szeretne változtatni magán. Akár születési rendellenesség miatt, akár egy baleset következtében torzul el egy-egy testrésze, vagy szülést követően alakul át nagyon kedvezőtlenül a teste. Az is teljesen érthető, ha ezek csupán „csak” pszichésen okoznak neki problémát, de az is, ha már fizikailag is veszélyeztetik az elváltozások a szívét, gerincét, és ezért nincs más megoldás, mint kés alá feküdni.

Az azonban teljesen érthetetlen számomra, amikor valaki „csak” az idő múlását nem képes elfogadni. Nem tudja feldolgozni azt, hogy telik, s ezzel együtt bizony a test megöregszik. Ráncosak leszünk, itt-ott túlsúly jelenik meg, táskák a szem alatt. Na ezek a szerintem hobbiból elkövetett műtétek az amúgy egészséges embereken teljesen feleslegesek.

Miért nem tudják vajon ezek az emberek elfogadni önmagukat? Miért érzik azt, hogy szembe tudnak szállni az idővel, és hatvan évesen is képesek 20 évesnek kinézni? Miből gondolják, hogy így elfogadóbb lesz a világ velük szemben, hogy műtétük után jobban fogják őket szeretni?

Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben előre nem látható módon nem egészen úgy néz ki az illető, ahogy azt eltervezte. Nem lehet maximálisan előre megmondani, milyen lesz a műtét után. Vagy az azt követő években, amikor is az idő (bármily meglepő is), de halad, és az immár sokadjára műtetett arca változik, torzul. Nincs senki, aki ezt előre meg tudja jósolni.

Időnként egészen elképesztő rémségek születnek így a plasztikai sebész kezei alatt. De mondjuk vegyük azt alapul, hogy jól sikerült egy műtét, és valóban a tervezettek szerint néz ki a paciens. Miért van szükség arra, hogy 60 évesen ne 60 évesnek nézzen ki? Nem lenne egyszerűbb, ha felvállalná önmagát, és valóban önmaga lehetne? Tényleg ennyi önbizalomhiányos, gőg ember él a földön?

Sajnos annyira eltorzultak manapság az értékrendek, hogy sokan nem képesek magukat elfogadni. De vajon miközben reményvesztetten harcolnak az idővel, és dacolnak annak múlásával, és még önmagukat sem képesek elfogadni, hogyan várják el másoktól, hogy elfogadják őket? Miből gondolják, hogy majd más szereti őket, ha önmagukat sem képesek szeretni?

Sajnos rossz példát mutatnak ezzel. Hírnevük, ismertségük miatt sok-sok ember, velük együtt tinédzser figyel rájuk. Példát vesznek róluk. Olyanok akarnak lenni, mint ők. Beleértve, hogy a hétköznapi ember sem lesz képes elfogadni magát. Ráadásul mivel rendszerint anyagi helyzetük teljesen más, nem is tudnak tenni ellene, így nem marad más, mint a teljes kétségbeesés, és pszichésen jelentkező probléma, befordultság, depresszió. Mert hasonlítani akarnak a szeretett sztárjukra, de nem sikerül. Tényleg ez lenne a követendő?

Ezer oka lehet annak, amiért beszorulunk a lakásba. Akár fizikai, akár lelki oka is van, néha előfordul, hogy nincs más megoldás, mint otthon maradni. Olykor ez a legjobb, amit tehetünk.

Lehet, hogy az időjárás az oka, az eső, vagy a hóesés, a viharos erejű szél, vagy épp a túlságosan meleg, kánikulai idő.

Esetleg a rossz kedvünk, a stressz, az emberek kerülése, a kissé depressziós hangulatunk kényszerít a bent maradásra.

Néha csak olyan fáradtak vagyunk, nehéz hét áll mögöttünk, hogy egyszerűen jobbnak látjuk otthon maradni, a csendes semmittevésbe és gondolatainkba merülve csak létezni, minden komolyabb elfoglaltság, program és terv nélkül.

Máskor egy sérülés, egy testi, fizikai fájdalom, betegség késztet pihenésre, s bár szívesen mennénk a szabadba, mégis a szoba fogságában találjuk magunkat.

Néha minden rosszkedv nélkül is úgy érezhetjük, hogy szeretnénk egyedül lenni. Nincs más célunk, csak valahogy nem vágyunk társaságra. Nem vagyunk lehangoltak, de nincs kedvünk, erőnk másra figyelni. Csak magunkkal szeretnénk törődni, pizsamában tengeni-lengeni, minden egyéb kötelezettség nélkül.

Bármi is az oka annak, hogy nem hagyjuk el a lakást, egy dolgot nem tehetünk. Nem nézhetjük tétlenül a plafont! Bármit is csinálunk, nem süllyedhetünk a fotel fogságába, nem bosszankodhatunk, és nem merülhetünk mélyebbre annál, mint ahol jelenleg is vagyunk. Bármit is csinálunk, kedvvel tegyük, mosolyogva, és csak pozitívan!

Nagyon fontos a pozitív hozzáállás az életben. Nem az a fajta, ami elrugaszkodik a valóságtól, amikor nem létező ideált kergetünk, mert az nagyon veszélyes. Arról a pozitív hozzáállásról beszélek, amikor egyazon dolgot egy kicsit másképp látunk, más szemmel szemléljük, s ettől egy picit jobb lesz a kedvünk.

Nem szabad elrugaszkodni a valóságtól, nem szabad téveszméket kergetni, sem áltatni magunkat nem létező dologgal. De lehet másképp látni dolgokat, egy picit pozitívabban, s ettől szebb lesz a világ, jobb a kedvünk. Kiegyensúlyozottabb a párkapcsolatunk.

A minap beszélgettem erről, és már önmagában a beszélgetés is pozitívan hatott rám. Ami még ennél is nagyszerűbb érzés volt, hogy a másikra is. Amikor észrevétlenül, szépen csendben segítesz másoknak pusztán azzal, hogy megosztod velük a világnézetedet, a gondolataidat, s bár nem akarod rájuk erőltetni az életfelfogásodat, de gondolkodóba ejted őket, és végül elismerik, hogy a kellemes beszélgetést jó kedv követte, az mindennél többet ér.

Ezúttal is ez történt. Tulajdonképpen nem csináltam semmit. Egy szitut vázoltunk fel. Egy féltékenységre okot adó szitut. Amikor egy nő rámászik a pasinkra, és mindent elkövet, hogy elszedje tőlünk. Ez volt az alapfelállás.

Hozzáteszem, mert fontos, hogy a pasink leszereli az illetőt. Mindegy is hogyan, de leszereli, vagyis igazából nem lesz semmi a próbálkozásából.

Hogyan reagáljuk le mindezt? Mit érzünk, és mit gondolunk?

Aggódhatunk, különböző mértékben bosszanthat bennünket, magunkban fortyoghatunk, majd szépen csendben kiborulhatunk.

Ezzel a reakcióval magunkat belülről erősen emésztjük. Idegesítjük. Aztán idővel a gyomrunkra megy az egész, később testi tüneteink is lesznek, és egyszer majd, egy nem várt, esetleg teljesen békés pillanatban robbanunk, mint egy időzített bomba.

Persze hangos hiszti is követheti a történteket. Számonkérés, balhé, hangos veszekedés. A végkifejlet ellenére hangot adhatunk nem tetszésünknek. Általában ezt sosem megfelelő stílusban tesszük.

Ez a helyzet sem sokkal jobb. Nem csak magunkat idegesítjük vele, de a másikat is. Számonkérés? Miért is? Nem csinált semmit párunk, miért vonjuk kétségbe a hűségét? Miért nem bízunk benne eléggé ahhoz, hogy tudjuk, megoldja, leszereli az ilyen próbálkozókat, és igazából nem is ő tehet róla, hogy ilyen szituba került. Ha nem bízunk benne, nem bízunk benne eléggé, akkor ott a kapcsolat eleve gyenge lábakon áll. Miért nem előbb, miért nem másképp csinált bármit is, miért hagyta idáig fajulni a dolgot? Felesleges kérdések. Így tartotta jónak. Bízzunk benne! És magunkban!

Avagy jót mosolyoghatunk az egészen, hiszen a pasi minket szeret, mellettünk tölti az éjszakát, minket ölel, és a másik csaj csak jól beégette magát. Tulajdonképpen semmi nem történt.

Az előzőekkel szemben itt van a harmadik, sokkal békésebb megoldás. A mi lelkünk sem sérül, és párunké sem. Mi sem idegesítjük magunkat, de párunkat sem. Tudomásul vesszük, hogy míg világ a világ, mindig akad olyan nő, aki kellően lejáratva magát megpróbál egy-egy pasira rámászni, s bizony időnként a miénk is sorra kerül. Inkább húzzuk ki magunkat. Kellően jó férfi van mellettünk, hisz másoknak is tetszik. Ugyanakkor mi magunk is kellően jó nők vagyunk ahhoz, hogy neki mi kelljünk. Minden csábítás ellenére minket választ, minket szeret. Vagyis helyes, pozitív és egészséges hozzáállással, megfelelő önbizalommal simán túlléphetünk egy-egy ilyen szituáción.

Mindössze egy mosoly kell hozzá, kicsit átállítani a gondolkodásunkat, és máris ugyanazt a szituációt sokkal jobb fényben látjuk, mint annak előtte.

Ugye, nem is olyan nehéz boldognak lenni?

Rengeteg jó tanács, ötlet, javaslat, újévi fogadalom kering a neten, a közösségi oldalakon. Posztokat is lehet olvasni szép számmal.

Rengeteg marhaság van köztük, közhelyek, megfogadhatatlan és kivitelezhetetlen badarságok. Néha azonban egészen gondolatbaejtőek tudnak lenni. Néha magam is merengek egy-egy olvasmány után.

Gondolkodni jó! :-) Végül is az az értelme mindennek, ha gondolataink elindulnak, szárnyra kapnak, bármilyen irányba is visznek, de életre kelnek. Néha én is gondolkodom. Lehet meglepő!

A minap ráakadtam némi bölcsességet árasztó sorra. Ez ihlette a következő listát. Minden újévi sületlen marhaság helyett inkább ehhez hasonló gondolatokat fogadjunk meg ebben az évben. Mindenesetre hasznosabbak, mint egy nem létező álomsúlyt kergetni, vagy egy-egy rossz, beidegződött szokásunk elhagyását évről évre megfogadni. :-)

Lássuk a listát, melyet érdemes lenne megvalósítani!

Barátkozzunk meg a múltunkkal, tervezzük a jövőnket, és éljünk a jelenünkben!

A múltunkon már úgysem lehet változtatni, a jövőnket még alakíthatjuk, de csak a jelenünkben élhetünk.

Sose foglalkozzunk azzal, amit mások gondolnak rólunk!

Ha jó, akkor könnyen elbízhatjuk magunkat, ha rossz, akkor biztosan csak egy újabb irigyünkre akadtunk. Fabatkát sem ér mások véleménye. Csak az számít, amit magunkról gondolunk.

Az idő mindent meggyógyít!

Ha elég időt szánsz rá, ha elég türelmes és kitartó vagy. Csak győzd kivárni, és minden rendbejön. 

Döntésünk középpontja mi magunk legyünk, a saját boldogságunk!

Nem, nem kell önzőnek lennünk, de tartsuk szem előtt magunkat. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy mások sikereiért beáldozzuk saját boldogságunkat. Pillanatnyilag ugyan kielégítő lehet, de hosszútávon nem nyerjük el lelki egyensúlyunkat.

Sose hasonlítsuk magunkat a másikhoz!

Ne feledjük, nem ismerhetjük a másik teljes élettörténetét. Lehet, hogy csak a csillogást látjuk, mert azt engedi látni. Közben nem ismerjük a belső félelmeit, gyötrelmeit, nem tudunk az álmatlan éjszakáiról, nem látjuk a kínzó gondolatait. Lássuk be, mi is csak annyit engedünk láttatni életünkből amit mi akarunk. Más sem különb, más is pontosan így csinálja... mindenkinek vannak titkai.

Nem szabad túlgondolni dolgokat!

Néha egyszerűen csak el kell fogadni azt, ami adatott, ahogy adatott. Minél többet gondolkozunk valamin, annál megérthetetlenebb lesz számunkra. Engedjük el, fogadjuk el, barátkozzunk meg bizonyos tényekkel. Nem kell minden kérdést megválaszolni.

Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat!

Bár társas lények vagyunk, és jó együtt kedvesünkkel, de érezzünk rá a csend és az egyedüllét édes ízére. Kell néha egy-egy nap, egy-egy óra, mikor valóban csak ÉN létezik, amikor csend vesz körül. Amikor ráhangolódunk saját magunkra, amikor valóban önmagunk lehetünk. Kell ez a teljes lelki kiegyensúlyozottságunkhoz.

Szánjunk kellő időt a kikapcsolódásra!

Nem kell a világot éppen nekünk megváltani. Ki kell tudni üríteni a fejünket, élni a mának, átadni magunkat a pillanatnak ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk az életet. Valóban boldogok lehessünk.

A szexen kívül is van élvezetes elfoglaltság!

Kétségtelenül jó szeretkezni, de van, ami még ennél is jobb. Őrületes dolog csak úgy a másikkal lenni, csak úgy egyszerűen örülni a világnak, a másiknak. Néha csendben egymás mellett feküdni. Rengeteg elfoglaltságot találhatunk, nem szabad, hogy ez az egy irányítsa és befolyásolja napjainkat. Nem csak ebből áll az élet.

Szeretni és szeretve lenni!

Ne feledjük, hogy ez létünk egyik alapeleme. Mindenki erre vágyik. Amennyi szeretetet adunk másoknak, azt rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Szeretni és szeretve lenni az egyik legfontosabb dolog az életben. Boldogságunk e nélkül elképzelhetetlen. Elérhetünk minden mást az életben, de ha nincs kivel megosztani élményeinket, tulajdonunkat, akkor mindez mit sem ér.

Létezik egy könyv országunkban, ami a gyermektelen emberek, szinglik büntetéséről szól, erre irányuló javaslatokat tartalmaz. Ráadásul egy párt is támogatja ezeket az elképzeléseket. Különböző formákban, de büntetnék a gyermeket nem szülő, nem nevelő embereket a társadalmunkban. A hideg is kiráz a téma hallatán, nem is tudtam szó nélkül elmenni mellette.

Értem én, hogy kevés gyermek születik az országban. Értem én, hogy nem lesz, aki az idősödő korosztály nyugdíját fizesse, kitermelje. Értem én, hogy nagy gondok vannak itt.

Azzal azonban nem értek egyet, ahogyan ezt szeretnék orvosolni. Ahogy politikájukkal két csoportra szakítva, ismét egymással szembe állítják az embereket.

Szeretném leszögezni, hogy írásommal sem szítani, sem mélyíteni nem szeretném a két csoport közti különbséget. Egyszerűen tényeket mondok, és aki egy kicsit is belegondol (bármelyik oldalon is áll), igazat fog adni nekem.

Mennyit dolgozunk?

Tény, hogy többet dolgoznak azok, akik nem nevelnek gyermeket.

1. A gyermeket vállalók alapból otthon maradnak (ki több, ki kevesebb ideig) szülés után a kicsivel.

2. A gyermektelen legfeljebb saját jogon megy táppénzre, míg egy gyermekes a gyerekeivel is.

3. Általában jobban terhelhetőek a gyermektelen emberek, kimondatlanul is több túlórát vállaltatnak velük, mert azért a legtöbb helyen humánusak a gyermekvállalókkal szemben.

4. Amikor munkaidő kedvezményről van szó (nem a törvényben előírtról beszélek), kimondva vagy kimondatlanul is a gyermekeseket helyezik előnybe. Amikor előbb le lehet lépni egy műszakból, korábban haza lehet menni a munkából, általában a gyermekesek mennek, és gyermektelenek maradnak. Ritka az, amikor igazságos az elosztás. Amikor önként lehet vállalni a maradást, szúrós szemmel néznek a gyermektelenre, szinte elvárják, hogy ő vállalja magára… mintha neki nem lenne élete.

5. A gyermekeseknek több szabadság jár.

Kedvezmények

Tény az is, hogy már jelenleg is sok olyan szabályozás van, ami különböző anyagi kedvezményhez, előnyhöz juttatja a gyermekeseket a gyermektelenekkel szemben. Csak néhányat említek,  teljesség igénye nélkül.

1. Ott vannak az adókedvezmények, melyeket a gyermekek után kapnak.

2. Sok mindent leírhatnak az adóalapból.

3. Gyermeknevelési támogatásban részesülnek.

4. Családi pótlékot kapnak.

5. Bizonyos gyermekszám felett a tankönyv is ingyenes.

6. Szociális alapon is előnyt élveznek hitelfelvételnél.

7. Gyermekek számát figyelembe veszik önkormányzati lakás bérlésénél.

8. Szinte minden szolgáltató előnyben részesíti a gyermekes embereket a gyermektelenekkel szemben.

9. Eddig is létezett szocpol, most pedig itt van a CSOK, amiről napok, hetek óta hallani.

Okok a gyermektelenségre

Persze ott van a kérdés, hogy egy gyermektelen ember vajon miért az…

1. Nem találja meg a megfelelő párt a gyermekvállaláshoz.

2. Nem érzi magát megfelelő biztonságban (anyagi, egzisztenciális helyzet, párkapcsolat), ahhoz, hogy gyermeket merjen vállalni.

3. Meddőségi okból nem lehet gyermeke.

4. Anyagi okból nem tudja a meddő pár vállalni a mesterséges megtermékenyítés anyagi terheit. (Erről elég ritkán esik szó, de nagyon sokba kerül.)

5. Anyagi okból nem tudnak az örökbefogadás lehetőségével élni. (Erről is ritkán hallani, de nem elég szeretni, vágyni egy gyermek után. Saját lakás, megfelelő fizetés, megfelelő egzisztencia felmutatása is szükséges. Arról nem beszélve, hogy egészségileg is alkalmasnak kell lenni, még a rokonokat, családtagokat is bevonják a környezeti megfigyelésbe. Nehéz megfelelni a követelményeknek. Ha minden stimmel, akkor is éveket kell várni.)

6. Persze van, aki egyszerűen csak nem szeretne gyermeket. (Miért is ne hozhatna ilyen döntést?)

7. Van, aki nem érzi anyatípusnak magát, avagy férfiként nem vágyik apaságra. (Szerintem felelősségteljesebb ezt beismerni, mint ennek ellenére meghunyászkodni, csendben, ellentmondást nem tűrve gyermeket vállalni, csak mert „elvárás”, s azzal tönkretéve sok ember életét: a gyermekét, a társunkét, egy egész családét…)

8. Persze van, aki ugyan néha vágyik gyermekre, mégis a karriert választja a család helyett. (Ilyen elhivatott emberre is szüksége van egy társadalomnak, akár elismerik ezt, akár nem. Szóval nem kellene őket sem elítélni a döntéseikért. Általuk is többet vagyunk.)

9. Valakit nagyon leköt beteg családtagjának ápolása, így saját életét, gyermekvállalását háttérbe szorítja, alárendeli annak.

10. Van, hogy nem jönnek össze dolgok. Amikor boldog párkapcsolat van, a többi körülmény nem megfelelő, amikor a többi rendben, épp nincs megfelelő partnerünk.

11. Akad, aki a saját neméhez vonzódik, így a gyermekvállalás eleve nem téma közöttük.

Pozícióktól való eltiltás

Érdekes felvetés a könyvben, hogy csak három (vagy több) gyermeket vállaló nők tölthetnének be bizonyos vezetői pozíciókat. A gondolat is bizarr. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem ezzel kapcsolatban.

1. Ez nem diszkriminatív? Semelyik állásinterjú közben nem vetődhetnek fel bizonyos kérdések: ilyen a vallás, a nemi hovatartozás, a családi állapot és a gyermekek száma is… szerintem.

2. Aki ennyi gyermeket vállal, vajon miért töltené ideje jó részét gyermekeitől távol egy munkahelyen, sőt, még esetleg otthon is dolgozva egy felelősségteljes, időigényes, vezetői pozícióban? Nem lenne inkább a gyermekeivel? Ennek teljesen ellentmond az, hogy a legkisebb gyermek 10 éves koráig otthon maradhat egy anya… Akkor most a családot erősítjük, vagy megsemmisítjük?

3. Aki esetleg él-hal hivatásáért (és még véletlenül jól is csinálja azt, ért is hozzá) nem erősíthetné a társadalmunkat? Nem vihetné előre, nem fejleszthetné a jövőnket? Csupán mert nem vállalt gyermeket…

4. Megnőne az igény a bébiszitterekre… jól fizető, menő szakma lenne, hiszen a dolgozó nők gyermekeit valakinek nevelni kell… biztosan ez a családbarát elképzelés? Vállaljunk sok gyermeket, akiket aztán ne mi neveljünk fel? Hmm…

5. Az se kerülje el senki figyelmét, hogy „három (vagy több) gyermeket vállaló NŐK”-ről szól ez a megszorítás. Szóval ha egy férfi vállal kevesebb gyermeket, ő betölthet ilyen posztot, nő azonban nem.

Értem én, hogy találjunk egyensúlyt karrier és család között. De ezzel lényegében rengeteg bőrt húznának le egy nőről… Hiszen mindenhol álljon helyt egyszerre, egy időben. Hány nő tudná (akarná) ezt felvállalni? Hová vezetne ez? Megmondom: oda, hogy a nők kiszorulnának a vezetői pozíciókból! Férfiak fognak minden jelentősebb, jól fizető állást betölteni. Férfiak kezében lesz az irányítás, a hatalom.

Nem mintha férfiellenes lennék. És nem vagyok híve a totál egyenjogúságnak sem. De! Miért nem egyszerűen az alapján vállalhat el valaki (nemtől, gyermekszámtól függetlenül) egy állást, hogy ért-e hozzá, megfelelő szakképesítése és tudása van? Nagy dologról álmodok?

Mindenkire szükség van egy társadalomban

Nem tisztem megítélni, melyik törvény jó, melyik nem. Melyik igazságos, melyik nem.

Induljunk ki abból (most a kivételeket, a fekete munkát, meg minden egyéb szélsőséges esetet figyelmen kívül hagyva), hogy aki többet dolgozik, az több adót is fizet. Azaz alapból többet adóznak a gyermektelen emberek. Alapból több kedvezményben részesülnek a gyermekesek.

Elhiszem, hogy gyermeket nevelni nem könnyű, és az is munka, az is egy feladat. Nem is akarom sem lenézni, sem leminősíteni az ezzel járó feladatokat.

De vajon újabb adóval, szingliadóval kell-e súlytani azt, aki egyébként is már épp eleget tesz az államkasszába? Vajon igazságos lenne-e újabb szankciókkal büntetni a gyermektelen embereket?

Az szerintem mindenki előtt világos, hogy az ezzel járó többlet bevételt úgysem a gyermekesek kapnák. Ugyanakkor jelentős terhet tennének a gyermektelenek vállára, és csak még jobban növelnék a szakadékot a gyermeket vállalók és nem vállalók között.

Különbözőek vagyunk. Mindenki más-más szempontok alapján hozza meg döntéseit, ami saját, egyéni érdekeit szolgálja, és bizony az egész társadalomra is kihat. De mindenkire szüksége van egy társadalomnak! Egy nagycsaládra éppúgy, mint azokra, akik csak egy-két gyermeket vállalnak, azokra is, akik gyermektelen párként élik le életüket, azokra is, akik örökbefogadással találják meg egyéni boldogságukat, ugyanakkor kellenek a karrieristák, a munkamániások is.

Gondoljunk csak bele, ha egyik vagy másik oszlop kiesik, biztos, hogy egészként, jól fog működni egy társadalom? Ha most mindenki három vagy több gyermeket vállal, biztos, hogy dübörögni fog a gazdaság? Arról az apró tényről nem is beszélve, biztos, hogy mindenki boldog lesz?

Az emberek nem számok. Akkor is, ha sokan csak számadatként tekintenek rájuk. Vannak érzéseik, lelkük, szívük. És engedtessék meg, hogy mindenki maga hozzon döntést, hány gyermeket is szeretne.

Veszélyek

Amúgy pedig nem hiszem, hogy több gyermeket vállalnának emberek csupán a kedvezmények miatt. Vagyis lényegi változás nem történne. Nem növekszik majd a népesedés. Bár nőni fog az állami bevétel, amit pedig mint mondtam, úgysem a megfelelő célra fordítják majd. Abból a pénzből a gazdagok tovább gazdagodnak, több sportlétesítmény épül majd, az emberek közti szakadék pedig tovább nő. Több pénz lesz, ami lenyúlható…

Lehet, pont ez a cél: az egységet megelőzni, a széthúzást erősíteni, hiszen ahol összefogás van, ott erő is van. Ez ugyan egy társadalomnak jó, a társadalom élén álló személyekre nézve azonban veszélyes…

Az újévi fogadalmak rabjai vagyunk. Bár sokan tudjuk, hogy marhaság, mégis valamiért hisszük, hogy egyszerűen el kell rebegnünk éjfélkor, mire vágyunk, mit szeretnénk megvalósítani az újévben. Rendszerint vagy közhelyeket mormogunk, vagy évről évre ugyanazokat a még mindig be nem teljesült vágyainkat fogalmazzuk meg.

Szeretnénk boldogok lenni

Ez így túlságosan általános. Kinek mit jelent a boldogság? A szerető társ? Egy jobban fizető munkahely? Egy varázslatos utazás? Kit mi tesz boldoggá? Nem túl konkrét. Mint ahogy az sem, vajon mit vagyunk hajlandóak tenni érte. Mit teszünk azért, hogy vágyainkat beteljesítsük, álmainkat valóra váltsuk?

Szeretnénk gazdagok lenni

Ez is egy általános, sokak által áhított cél. De vajon kinek mit jelent a gazdagság? Valaki milliárdokra, lottó ötösre vágyik. Valaki egy új autót szeretne. Míg mások egy saját lakást. Valaki csak beérné, ha nem lennének tartozásai, valaki már azzal is elégedett lenne, ha minden számláját időben ki tudná fizetni. Jó-jó, tudjuk, fontos  a pénz, de vajon valóban akkora jelentősége van, mint amit tulajdonítunk neki? Persze tudom, nagyon jó lenne, ha nem kéne lesni az árakat, egyszerűen meg tudnánk venni, amire vágyunk. De vajon ha minden földi javunk, megvásárolt tárgyunk megvan, mire fogunk vágyni? Azok meghozzák a várva várt boldogságot?

Szeretnénk egészségesek lenni, maradni

Fontos dolog ez is. Mégis olyan sokan élnek egészségtelenül. Lássuk be, mi magunk sem teszünk meg mindent érte. Persze itt is rengeteg kérdés merül fel. Mit tehetünk egyáltalán? Nem bolondság-e, hogy annyi mindent betartsunk, és mások és saját magunk adta szabályok szerint éljük életünket, ahelyett, hogy pusztán csak élveznénk a napokat, a mát, a pillanatot? Vajon egészségesebbek, s így boldogabbak leszünk-e, ha lemondunk kedvenc, ámde egészségtelennek titulált ételeinkről? Vajon tényleg tovább élünk, ha minden szenvedélyünkről lemondunk? Vajon élünk-e egyáltalán, ha mindent szigorú szabályok szerint, szorongva teszünk? Boldognak lesz-e mondható életünk? Vagy csak jó hosszúnak a szenvedésünk?

Szeretnénk csinosabbak lenni

Valaki a súlyfeleslegétől szeretne szabadulni, valaki néhány kiló plusszra vágyik, hogy elérje az álomsúlyt. Persze nem csak a súly számít, a kilók, hogy mennyit mutat a mérleg. Tökéletes testet akrunk, mindenhol megfelelő idomokkal, pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De akkor talán boldogabbak lennénk? Miért vagyunk képtelenek elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk? Miért nem tudjuk magunkat ilyennek szeretni? Persze azt elvárjuk, hogy minket szeressenek, de jogos ez, ha még magunknak sem sikerül? Ha mi sem vagyunk elégedettek a tükörbe nézve, más hogyan is láthatna szépnek bennünket?

Belső harmónia

Vajon hová vezet az örök elégedetlenkedés? Ha soha, semmi nem jó nekünk, soha semmi nem felel meg, mindig mást akarunk, mindig a másét, vagy amit el nem érhetünk, akkor elfelejtjük azt, ami az életben a legfontosabb: elfelejtünk élni.

Talán csak az kellene, hogy örüljünk, hogy nevessünk, és lássuk meg az apró csodákat, amik körbevesznek bennünket. Ne a kifogást keressük, ne azt, mi mindent változtatnánk meg életünkben, hanem vegyük számba, mivel vagyunk elégedettek, mit értünk el, mire vagyunk büszkék.

Akkor talán nem csak az óévet, de az újévet is színesebbnek látjuk, reményteljesebbnek. Egyszerűen csak annyit határozzunk el, hogy többet mosolygunk, nyitott szemmel járunk, többször öleljük magunkhoz szeretteinket, és többször mondjuk el nekik, mennyit jelentenek számunkra.

Nem kellenek a nagy fogadalmak, nem kellenek a nagy szavak. Vegyük észre, hogy az élet sok apró kis dologból áll, sok apró dologból épül fel, s egyszerűen csak élvezzük, ami megadatott, s ne azon búslakodjunk, amink nincs, s talán nem is lesz soha.

Felébredtem. Vagy inkább felriadtam. Már elaludni is nehéz volt, de az éjjel mégis felriadtam. Arra ébredtem, hogy izzadok, verejtékezek, szapora a légzésem. Rémálmom volt. Iszonyatosan gyötör most az érzés, ami bennem maradt utána.

Felkelek, elhagyom a biztonságosnak vélt, meleg ágyat. Kibújok, mert úgy érzem, nem vagyok képes fekve maradni.

Kimegyek a konyhába. Innom kell valamit. Teljesen kiszáradt a szám. Kicsit rendbe kell szednem magam. Egy zuhany is jólesne. Éjszaka van, sötét. Mindenki alszik ilyen éjjeli órán. Én azonban nem tudok. Csend van. Jól, tisztán hallom a gondolataimat.

Szörnyű gondolatok gyötörnek, s nem hagynak nyugodni.

Vajon hol rontottam el? Vajon mit csinálhattam volna másképp? Vajon miért kellett ennek megtörténnie? Vajon hogyan jutottunk idáig? Min kellett volna, és leginkább hogyan változtatnom?

Ezer kérdés fogalmazódik meg bennem. Ezzel együtt ezer gondolat kavarog a fejemben. Nem ismerem a válaszokat. Nem tudok pihenni. Nem tudom kialudni magam. Nem tudok megnyugodni. Vajon képes leszek rá egyszer? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljem, hogy megértsem?

Megpróbálom kiüríteni az agyam. Megpróbálok szépre gondolni. Az a baj, hogy a szép emlékek is csak fájnak. Azt idézik fel bennem, mennyire jó volt. Ezzel együtt milyen rossz most. Mennyi szép, csodás dolog történt velem, velünk. Ami már nem fog megismétlődni. Ami véget ért.

Szép helyeken jártunk. Boldogok voltunk. Csodás, varázslatos emlékeink vannak. Nem szeretnék most ezekre gondolni. Fájnak. Szeretnék elbújni az emlékeim elől. Nem megy. Kísértenek.

Bolond voltam. Elengedtem, hagytam elmúlni az érzést. Hagytam kilépni az életemből. Talán még segítettem is neki. Bántottam. Nem hibáztatom. Nehéz velem. Nem könnyű velem lenni. Nem könnyű engem szeretni. Megpróbálta. Nem ment. Be kellett látni. Az eszem tudja. A szívem mégis visszasírja. Nem tudom elengedni.

Közben teljesen kimegy az álom a szememből. Kimerültem. Fáradt vagyok, az agyam mégsem képes leállni. Nem tudok parancsolni neki. Tehetetlen vagyok. Átadom magam az érzéseimnek, sírok egy nagyot. Potyognak a könnyeim. Megkönnyebbülést remélek, de nem érkezik meg.

Hogyan lehet valakit elfelejteni? Hogyan lehet valaki nélkül élni, aki szerves része volt egykor életemnek, hétköznapjaimnak? Minden nap beszéltünk. Minden nap elsírhattam neki bánatomat. Minden nap meghallgatott. Mégsem tudtam rá vigyázni.

Szeretett. Mellettem volt. Támogatott. Mégis hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Nem állítottam meg. Talán csak egy szó kellett volna. Talán csak egy ölelés. Talán csak... már mindegy. Elment.

Egy álom volt csupán. Nem több. Egy szép álom. Álom, hogy boldog lehetek. Hogy megtaláltam azt a személyt, akivel leélhetem az életem. Egy reménysugár, aki bearanyozta napjaimat. Egy napsugár, s nem süt többé. Már nem ragyogja be az eget.

Megpróbálok lefeküdni. Visszabújok a paplan alá. Lehunyom a szemem, és tovább álmodom. Álmomba messzire megyek. Oda, ahol minden jó, minden szép. Ahol átölel. Ahol boldog vagyok. Vele. Csakis Vele.

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás, a közös út vége.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Bizakodva. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben, de továbbra is boldogan ülnek vissza az autóba, s utaznak tovább. Együtt.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek, az ölelésnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Van az úgy, hogy a dolgok nem terveink szerint alakulnak. Hogy amit megálmodtunk, elterveztünk, nem tudtuk megvalósítani. Néha önhibánkon kívül, néha mert egyszerűen olyanok voltak a körülmények, néha csak menet közben változtak az elvárások, az elképzeléseink, néha magunk is változtunk, néha mi hibázunk. Olykor kicserélődtek az emberek körülöttünk, s már nem azzal a személlyel megyünk tovább az úton, akivel annó elindultunk.

A változás életünk velejárója. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Igazodni a változásokhoz. Azonban nem mindig könnyű ez. Nem mindig jó egy változás. Sokszor gyötrelemmel, lemondással, csalódással, fájdalommal jár.

Azt észrevenni, arra ráeszmélni, hogy aki eddig életünk része volt, már nincs többé, nem egyszerű. Akinek puszta jelenléte is örömmel, boldogsággal töltötte el lelkünket-szívünket, de már nincs többé a hétköznapjainkban, kifejezetten nehéz.

Rossz arra ébredni, hogy biztonságosnak vélt életünk, nyugalmat, boldogságot és kiegyesúlyozottságot sugárzó világunk összeomlott. Összedőlt,  mint egy kártyavár. Nincs többé a szeretett társ mellettünk, nem élvezhetjük mosolyát, nem érezhetjük biztonságot nyújtó ölelését, megnyugtató jelenlétét.

Azt hittük, mindig boldogok leszünk, együtt. Azt hittük, mi egymásnak vagyunk teremtve. Azt hittük, hogy szerelmünk, szeretetünk mindent kibír, azzal mindent áthidalunk. Azt hittük, elég, ha szeretjük egymást, és akkor minden problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni.

Aztán egyszer csak  megtörténik az, amit nem hittünk, hogy velünk is megtörténhet. Arra ébredünk, hogy vége. Hogy valami elromlott, valami eltört, amit ezúttal nem vagyunk képesek megjavítani, helyrehozni.

Bár még szeretjük egymást, még nem múlt el az érzés, amire oly annyira vágytunk, mégis már másképp tekintünk egymásra. Másképp gondolunk a mára, a holnapra, a jövőre. Már nincs velünk. Már egyedül vagyunk. Már nem hív, nem halljuk a hangját, már vége.

Még sírunk, még iszonyatosan fáj a veszteség, még kimondhatatlan a hiány. Szívünk még lázad, de az ész már tudja, nincs tovább.

Aludni szeretnénk. Sokáig. Addig, míg felébredve ráeszmélünk, az egészet csak álmodtuk, párunk valójában ott szuszog mellettünk, ott van velünk, jelen van életünkben. Szeretnénk hinni, hogy csak rémálom volt az egész, valójában minden rendben. Szeretnénk remélni, hogy párunk mindig velünk marad, minden rigolyánkat, hisztinket elviseli, és szerelmünk minden gondunkra gyógyírt jelent.

Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Nem szabad közben egyértelműnek venni, hogy a másik velünk van. Nem szabad készpénznek venni, hogy párunk ott van mellettünk. Egy kapcsolat folyamatos ápolást igényel.

Párunkkal folyamatosan éreztetni kell szeretetünk. Párunkkal folyamatosan tudatni kell, mennyit jelent nekünk. Nem elég a szó. Éreznie kell tetteinkből, odaadásunkból, cselekedeteinkből, gondoskodásunkból. Az kevés, hogy néha (vagy sokszor), de kimondjuk: szeretlek. Fontos és lényeges szó ez, ugyanakkor nem elég. Minden más létező módon is tudomására kell hozni, mennyire értékes számunkra. Fontos, hogy érezze, hogy tudja, szeretve van, megbecsülve.

Ritka dolog, amikor kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást. Sokszor csak egyoldalú a szerelem, a rajongás, az odaadás. Ezért ha megtaláltuk azt a személyt, akivel kialakul a kölcsönös bizalom, szeretet, megbecsülés, ne engedjük el! Becsüljük meg az érzést, becsüljük meg párunkat! Ne adjuk fel könnyen! Ritka kincsre leltünk, és mint olyan, értékes drágakőre. Amire az ember vigyáz.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy későn eszmélünk rá, elvesztettük, ami egyszer a miénk volt.

Talán felébredünk rémálmunkból, és még időben rádöbbenünk, mily szerencsések is vagyunk valójában. Talán.

Hurrá! Új év, új elhatározások, reményeink szerint egy új világ, szebb napok várnak ránk. Mindenki elrebegte - ki magában, ki félhangosan, ki a világba kiáltva - fogadalmait, melyeket úgysem tart majd be. De hát ez a szokás. És mi, mint talán oly sokan, szokásaink rabjai vagyunk.

Aztán a rideg valóságban találjuk magunkat: másnapos fejfájások, mosatlan edények az esti bulit követően, ugyanaz az élet, teli reménnyel, nem annyira reményteljes valósággal... Majd ráeszmélünk, hogy semmi sem változott.

Nem is tudjuk, mit reméltünk. Új év nem hoz forradalmat. Olyan ez a nap is, mint a többi. Csupán elővettük a következő naptárt, nem volt elég egyet lapozni ezúttal. Csupán mindenki egy kicsit tovább maradt fent. Csupán nagyobb átlagban buliztunk, mint a hét többi napján. De igazából semmi nem változott. Jönnek a szürke hétköznapok, a robotolás, a hajsza a pénz után.

Most talán még van pár napunk addig, hogy magunkhoz térjünk kissé. Még nem kell korán kelni. Még van idő visszabújni az ágyba, és párunk vállára hajtani fejünk. Még élvezhetjük a szabadságot, még önfeledten örülhetünk egymásnak.

Valószínűleg este amúgy is annyit ettünk, hogy még reggelizni sincs erőnk. Meg talán ebédet sem kell főzni, hiszen ilyenkor mindig jó a maradék is. Elvégre tavaly annyi mindennel készültünk, biztosan maradt valami ehető mára is. :-)

Nem sietünk sehová. A szoba csendjébe merülve azon tűnődünk, vajon mit is kellene másképp csinálni ezúttal. Min változtassunk, amit megtehetünk, amire erőnkből még futja. Mit csináljunk másképp, hogy több örömet okozzunk másoknak, hogy boldogabban élvezhessük párunkkal a napokat, órákat, varázslatos pillanatokat.

Apró változások ezek. Nem jelentősek. Általában. Ugyanakkor fontosak, mert szebb, kiegyensúlyozottabb lesznek a napjaink. Örömet okozni jó. Amit adunk, azt pedig rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Érdemes hát energiát fektetni bele.

Álmodtam én is egy világot magamnak. :-)

Mit valósítok meg belőle, s mit nem, majd meglátjuk. Az biztos, hogy több nevetés, több nyugalom, nagyobb odafigyelés, megértés lesz benne. Észre kell venni a kis csodákat, mik körbevesznek bennünket. Érdemes felfigyelni az aprónak tűnő dolgokra is. Azokat összetéve, azokat élvezve lesz boldogabb, teljesebb az életünk.

Olyan ez, mint egy nagy kirakósjáték. Nem feltétlenül az győz, aki hamar megtalálja az egymás mellé kerülő darabkákat. Aki nagyon gyorsan kirakja azt. Hanem aki együtt tud nevetni, örülni a másikkal, aki együtt tudja élvezni nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is a másikkal. Aki nem csak túléli, hanem megéli a napokat, a pillanatokat.

Na én ilyen szeretnék lenni! Párom arcára sokszor mosolyt csalni. Apróságokat észrevenni, nevetve örülni. Talán nem nagy elhatározás, és megvalósítható.

Csakazértis megmutatni a világnak, hogy minden nehézség ellenére, boldog tudok lenni, minden próbatételt jelentő akadályt le tudok küzdeni, és minden útvesztőben, minden körülmények között célba érek. :-)