Csakazértis

Sokat olvasok. Legyen ez egy jó könyv, netes poszt, bejegyzés, bármi. Mindenevő vagyok. Nem mondom, hogy tökéletes a helyesírásom, hogy nem szoktam hibát véteni, vagy elütni betűket. De azt állítom, hogy a szemet szúró, komoly, ismétlődő hibák mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Képes vagyok törölni egy ismerőst, nem folytatni egy blog olvasását.

Roppant zavaró tud lenni (és itt most nem a hibákról, téves elütésekről, félreütésekről beszélek), amikor súlyos helyesírási, alaki hibákkal teli egy poszt, bejegyzés. Egyszerűen bántja a szemem, zavarja a lelkem.

Sajnos úgy látom, ebbe a rossz irányba megy haladó, rohanó világunk.

Régen az újságírás, írás egy megbecsült szakma volt. Tanulni kellett, sokat. Ugyanakkor újság szerkesztői által kiengedésre váró posztokat sokan elolvasták, ellenőrizték, még nyomtatás (publikálás) előtt, így számos lehetőség volt arra, hogy az esetleges hibák javításra kerüljenek.

Ma hiányzik az ellenőrzés, a kontrol, és ennek meg lett az eredménye. Mai világunkban közzététel előtt általában senki nem olvassa át a cikket, senki nem olvassa át a bejegyzést, csak egyetlen enter nyomásával felkerül a hálóra, és menthetetlenül ott kering hosszú, nagyon hosszú ideig.

Sokan még az automatikus helyesírás ellenőzést sem használják. Hiúságból, vagy mert ők úgyis tudnak mindent alapon?!

Ami még ennél is meglepőbb, az a hozzáállás. Amikor már végképp nem bírjuk tovább (nem tévesztettem el a többes számot, hiszen nem egyedül vagyok azzal, akik elvárnák a helyesírást), s hozzászólásunkkal hívjuk fel a figyelmet a hibára.

Na ekkor aztán nem egyszerűen hideget kapunk a nyakunkba, de fagyos lavinát! Az, hogy még minket szólnak le, személyeskednek, az egy dolog. Sokan azt hiszik, mi csak ennyit láttunk a cikkből, posztból, bejegyzésből, így felróják, miért nem a tartalomra figyeltünk inkább.

Legutóbbi esetem azonban annyira lélekromboló volt, hogy most először éreztem azt, tollat (akarom mondani billentyűzetet) kellett ragadnom, s késztetést éreztem a történet megosztására.

Közösségi oldalon került megosztásra egy meglehetősen hosszú bejegyzés, mely mondanivaló tekintetében érdekes, elgondolkodtató volt. Ám a kivitelezése szörnyű! Minden mondatot kisbetűvel kezdett a szerző, mondatok végén sokszor írásjel nem szerepelt. Amolyan se eleje, se vége folyamatnak tűnt. Mintha befejezetlenek lennének. Amiből látszik, hogy mindez szándékos, akarattal történt, nem nevezhető hibának.

Udvarisan megjegyeztem hát, hogy ez így nem oké, van ugyebár az a szép magyar nyelvünk, amiből nem kellene így csúfot űzni, s bár nem tudom, mi lehetett a szerző célja ezzel, de a magyartalansággal írt bejegyzést nem kellene osztogatni, neten az örökkévalóságig megőrizni.

Ami ez után következett, nem mindennapi dolog. A szerző bölcsész, és roppant büszke rá, hogy egyedi nyelvet teremtve egyedi stílust képvisel (az láthatóan nem zavarta, hogy eközben gúnyt űz a magyar nyelvből). Állítása szerint a helyesírási szabály nem kötelező (magyartanárom vagy röhögne, vagy csuklana itt), a szabályok csupán ajánlások, iránymutatás, amit nem kötelező betartani, s ő bizony nem is tart be. Véleménye szerint ez művészet, írásai ettől lesznek gyönyörűek. Gondolja Ő!

Aztán persze nem maradhatott el a személyeskedés, miszerint én egy tanulatlan, maradi ember lehetek, aki semmit nem ért a világból.

Nem sok értelmét láttam vitatkozni. Gyorsan nyomtam egy tiltás gombot, és igyekeztem minden kapcsolatot megszakítani az illetővel, azon gondolkodván, hogy vajon egy magyartanár elfogadna ilyen magyarázatot tanítványától, s megmásítaná a dolgozatára adott elégtelen osztályzatot?

Értem én, hogy az emberek különböző gondolkodásúak, én magam is azt vallom, hogy ettől színes, érdekes a világ. De ez olyannyira messze esett az én gondolatomtól, életfelfogásomtól, hogy nem bírtam „hallgatni” az oktalan okfejtést. Ez az a pont volt, amikor megszakadt a kapcsolat a szerző és olvasó között, menthetetlenül elvesztettük egymást.

Ők azok, akik nem egyszerűen megcsúfolják nyelvünket, de a hálóra lőve mindenki által könnyen rátalálható módon „tanítják” a fiatalokat a helytelen szabályokra, illetve a szabályok el nem fogadására. 

Értem én, a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket. De a fiataloknak, tanulóknak szükség van szabályokra, korlátozásokra. Nem gondolom, hogy a magyar nyelv ilyen módon történő megváltoztatása elfogadható, követhető lenne. Az a réteg pedig, aki könnyen befolyásolható, még formálható korszakában van, könnyen tévútra téved általa.

Tényleg én, és a hozzám hasonlóan gondolkodó emberek lennénk maradiak, elavultak?

A magyar nyelv csodás! A legszebb nyelvek egyike. Büszkének kellene lenni rá, a sokszínűségére, nem pedig megcsúfolva egy másik nyelvet alkotni belőle.