Csakazértis

Van az úgy, hogy valahogy nem kapjuk el a hullámot. Bármennyire is vagyunk jó hullámlovasok, nem érezzük, nem jön össze, és folyton-folyvást csak a tengerbe zuhanunk a deszkáról, nem tudunk rajta maradni, nem érezzük a ritmust. Lehetünk ügyesek, kitartóak, mégsem sikerül.

Előfordul, hogy rossz öblöt választunk, rossz vizeken próbálkozunk, de az is lehet, hogy csak a pillanatnyi időjárás, szél nem kedvez kedvenc sportunknak. Néha küzdünk, erőlködünk, míg máskor játszi könnyedséggel vesszük az akadályt.

Nincs ez másképp a párkapcsolatainknál sem. Néha előfordul, hogy nem csupán rossz napjaink vannak, de rossz időszakaink is. Amikor végtelennek tűnő türelem szükségeltetik hozzánk, vagy épp párunkhoz.

Néha elveszettnek hisszük, érezzük magunkat, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj, amikor nem találjuk rossz kedvünk és lehangoltságunk okát. Néha egészen elbizonytalanodunk, hogy jó úton járunk-e, jó irányba haladva. Akkor is előfordul ez olykor, ha amúgy más alkalommal igen határozottak, magabiztosan tudunk lenni.

Néha elég csak várni egy cseppet, s magától kisüt a nap, melengetve szívünket sugaraival. Néha elég kivárni a megfelelő időjárást, a kedvező szelet, s ismét felülhetünk a nagy hullámra, élvezhetjük a siklást.

Míg máskor bizony fel kell adni, s más öblöt kell keresni, más partot, s egy teljesen más lehetőséget kell adnunk vágyainknak.

Az, hogy meddig várjunk jobb szelekre, és mikor csomagoljunk más víz után nézve, senki nem tudja megmondani. Örök talány.

Van az úgy, hogy folyton a vízbe huppanunk, csurom vizesen rámászunk még a deszkára, de valahogy nem tudunk rajta maradni... nem, nem akarunk egyelőre még más öböl után nézni. Még várunk egy szelet, hogy ismét felüljünk a hullámra, ami tovavisz a boldogság felé.

Stílusosan egy verset hoztam ma, a költészet világnapja alkalmából.

Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Jönnek-mennek az emberek,
De nincs senki, aki itt megreked.
Ki csak néhány napig marad,
Míg más akár évekig itt ragad.
De végül mindenki odébbáll,
Tartósan senki nem marad.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha az egekben érzem magam,
Percekig akár még boldogan,
Néha szárnyalok az égen,
Hangosan kiálltok: még nem!
Aztán szárnyaszegetten földre hullok,
Néma sikolyt hallatok.
Rádöbbenek, hogy egyedül vagyok.
Magam körül senkit nem akarok.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha rövid időre megpihen
És mint a szellő tovarebben.
Szívem falán nincs több hely a vádnak,
Mindet teleírták a be nem töltött vágyak.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.

Már egy ideje nem voltam színházban, így szédítően hatott rám, és szinte villámcsapásként ért, amikor nyertem két színházjegyet. Ráadásul úgy, hogy mi választhattuk ki, mikor, mit is nézünk meg a színház előadásai közül. A díszkártya két jegy átvételére jogosított az évad bármely előadására.

A döntés nem volt túl nehéz, teljesen egyértelmű volt, hogy musical lesz a választott előadás. Csakis üde, vidám darabot szerettünk volna megtekinteni, ami könnyű, szórakoztató. A Made in Hungária című előadásra esett a választásunk.

Hosszas egyeztetés következett a színházzal, mert valahogy sosem volt jegy egyik előadásra sem, vagy csak a "rosszabb" helyek egyikére. Bár nyertük a jegyeket, de azok nem konkrét helyre szóltak, és szerintem teljesen természetes módon látni is szerettünk volna valamit, és nem teljesen utolsó sorban persze élvezni is a ritka kimozdulásunkat. Ha már egyszer nyertünk, igazán jó helyre szerettünk volna ülni. Szóval kivártuk, amíg végre jó helyünk lett. Végül valóban kiváló helyre ülhettünk, amiért ezúton is hálás köszönet a sajtóreferensük közbenjárásának.

Elérkezett az előadás napja, amit annyira vártunk. Lelkesen készülődtünk egy olyan színházba, ahol azelőtt még sosem jártunk, és a darabról is rengeteget lehetett ekkor már tudni.

Többek között ezt a darabot játszották már Budapesten a József Attila Színházban, ráadásul hatalmas siker közepette. Az előadás több mint 300 alkalmat élt meg, és több mint tíz évig futott. Sajnos akkor  nem volt lehetőségem megnézni, bár nagyon izgatta a fantáziámat.

Azóta több helyen is látható volt, sokakat megihletett, és a sikere mindig biztosra vehető volt. A témaválasztás remek, és mindig nagy tömeget vonz.

December óta egy vidéki színház társulata játssza, a siker hatalmas, mint ahogy az borítékolható is volt. A visszhang több mint jó, a megjelent cikkekből és hozzászólásokból csak a csodálat árad. A kritikák is igen pozitívak, bár ezeket mindig fenntartással kezelem, hiszen én néző vagyok, s nem kritikus szemmel nézek meg egy-egy előadást. Nálam a szórakozás, az élvezet van első helyen, nyilván nem szakmailag ítélem meg őket.

Fenyő Miklós életét, befutását feldolgozó darab hatalmas siker volt Budapesten is, és Debrecenben sincs ez másképp. Fergeteges, magával ragadó az előadás, és szerintem ez nem csak annak köszönhető, hogy nem mai liba vagyok. Talán többet mond nekünk, akik valóban átéltük annak a kornak sok baját, javát, és örülhettünk a zenekar befutásának, láttunk néhány Ki mit tud?-ot. De a mai generáció számára is élvezhető az előadás, hiszen a pörgés, a ritmus, ez az életérzés rájuk is épp olyan hatást gyakorol, még akkor is, ha a darabban szereplő jelképek talán többet mondanak nekünk.

Igazából sokkal többet kaptam, mint reméltem. Nem csak egy csodás estével lettem gazdagabb, de olyan szinten élveztem is az előadást, a sok-sok zeneszámot, amire talán nem is gondoltam. Kevés prózai része volt, aznap este a zene, a tánc kapta a főszerepet. A színészi gárda, a szereposztás kitűnő volt, őrületes munka lehetett ezt a hosszú darabot végigtáncolni, hiszen szinte végig aktív mozgásban voltak a szereplők. Minden elismerésem az övék.

Bár volt egy-két kedvenc karakterem, mégsem emelném ki őket, hiszen a remek előadás egy csodás csapatmunka eredménye, nem csak a színészeké, de a háttérmunkát végző személyeké is. Mindenki tette a dolgát, és nem is akárhogyan!

Egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Minden perce fantasztikus volt! Ahogy felcsendültek az első akkordok, azonnal tudni lehetett, melyik szám következik, azonnal felpezsdült a vérem, és nem tudtam nem motyogni magamban a számok szövegét. Egyszerűen vitt magával az egész előadás, sodort, magával ragadt, és ott, akkor elvesztem...

Egyszerűen csodás volt, minden várakozást megért. Felejthetetlen estében volt részünk. Párom aranyosan meg is jegyezte, hogy talán én élveztem legjobban az előadást, olyan gyermeki lelkesedéssel és bűvölettel a szememben néztem végig. Hát igen! Talán igaza van. Szuper volt!

Bár láttam már néhány előadást, igaz, hogy ebben a színházban most jártam először. Az viszont a teljes meglepetés erejével hatott rám, hogy akkora tapsvihar kísérte és követte, amit még soha nem tapasztaltam!

Már az előadás közben is, egy-egy zeneszámot, táncot követően nagy tapssal éltettük a társulatot, de a végén, az valami egészen fergeteges volt! Annyiszor visszatapsoltuk a színészeket, akiken ekkor már meglehetősen látszott a fáradtság, ám ennek ellenére még mindig bájosan és felszabadultan tudtak mosolyogni, amikor megannyiszor felbukkantak az elgördülő függöny mögül.

Méltán megérdemelték az elismerést, nagyon megdolgoztak érte! Megható volt a hatalmas tapsvihar, egyhamar nem fogom elfelejteni.

Az este végére már-már az is feledésbe merült, hogy a nyereményért a jegyek átvételénél mégis pénzt kért a pénztáros. Igaz jóval alacsonyabb árat, csak úgynevezett tiszteletdíjat, de akkor is. Ez sehol nem volt feltüntetve, a nyeremény két jegy átvételére vonatkozott, és soha, senkitől nem kaptam tájékoztatást az előadást megelőző hosszú hónapok alatt sem, hogy ja, ezért nekem majd fizetnem kell... bármennyit is. Nem hiába, ez a mi országunk. Tudhattam volna, hogy semmi sincs ingyen… mint mindennek, az ajándéknak is ára van.

Egy rossz szájízzel, és egy élvezetes előadással lettem gazdagabb.

Sorozatomat folytatva újabb témához érkeztem. Na szerintem ezzel fogom kiverni a biztosítékot. :-) Örök feszültség és ellentmondás, hogy vajon érdemes-e bejelölni a családi állapotunkat, és megjelölni párunkat a közösségi oldalon?!

Általános vélemény

Általános véleményem az, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy az nekik jó! És nem véletlen a többes szám! Hiszen párkapcsolatról beszélünk, vagyis szerintem ezt is meg kell beszélni.

Amennyiben párunk nem szeretné közzétenni, akkor ne tegyük közzé. Szerintem nem helyezhetjük előtérbe személyes érdekeinket, hiszen párkapcsolatnál nem ÉN vagyok, hanem már MI. Ennek megfelelően erről is közös nevezőre kell jutni.

Ha valamiért is nem szeretné, akkor beszéljük meg, érveljünk, majd hozzunk közös döntést. Biztosan jó oka van rá. De ha határozott kérése ellenére másképp csináljuk, az örök veszekedésforrás lesz… Biztosan megéri?

Személyes vélemény

Személyes véleményem pedig az, hogy csak azt adjuk meg, hogy egyedülálló, kapcsolatban, házas, de ne jelöljük meg a másik személyét. Azt is elárulom, miért gondolom így.

A társkeresőket jó esetben így kipipálhatjuk, bár mindenki tudja, hogy egyeseket egyáltalán nem riaszt vissza, ha a másik kapcsolatban él. De mondjuk jó esetben nem zaklatnak. Mindenki előtt nyilvánvaló a családi állapotunk, de nem több.

Aki ismer, valóban személyesen is ismer, és vagyunk olyan közeli jó kapcsolatban, az úgyis ismeri párunkat is. Ha akarja, megtalálja, és bejelöli, de ha csak a mi ismerősünk, úgysem fogja megkeresni.

Aki annyira nem közeli ismerős, annak pedig ez az információ bőven elég. Neki ennél több nem kell.

Párunk nem egy relikvia, egy megnyert kupa, amit díszes dobozba csomagolva mutogatunk másoknak. Persze büszkék vagyunk rá, tiszteljük, de igazából sosem értettem, hogy a világhálóra minek kiírni, hogy na aztán most már te hozzám tartozol! Egy párkapcsolat másról, ennél sokkal többről szól. És ha valakinek ez a külsőség olyan sokat jelent, az már önmagában elgondolkodtató… Annak csak egy újabb szám vagyok? És vajon hányadik?

Párkapcsolatom és a közösségi oldal

Soha semelyik párkapcsolatomban nem voltunk kölcsönösen megjelölve a másikkal. Nem ez számított. Ettől a bizalom és szeretet megvolt.

De még messzebbre megyek, csak azért, ha még mindig egyetért velem valaki, na akkor most már durranjon az a biztosíték! ;-)

Jelenlegi párommal még csak ismerősök sem vagyunk a közösségi oldalon.

Na hallom már a robbanást? :-)

Elárulom miért. Már egy jó ideje ismertük egymást, amikor bejelöltem végül. Előtte sosem beszélgettünk a közösségi oldalról. Nem jelölt vissza, ámde nem is utasított el.

Helyette leült velem beszélgetni. Úgy, mint két felnőtt ember.

Érvei között szerepelt, hogy nem kell folyamatos kontrol alatt tartani egymást ahhoz, hogy tudjuk, bízhatunk a másikban. Egyikünknek sem jó. Nem érezhetjük magunkat elég szabadnak, hiszen olyan, mintha folyton figyelne a másik.

Félhetünk, hogy mikor teszi szóvá a másik a miért lájkoltad annak a csajnak a képét… vagy azt a srácot... Mert miért is ne? Mert egy lájk már azt jelenti, hogy megcsaljuk egymást? Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem kell nyomon követnünk egymás életét ott, hiszen a valós életben együtt vagyunk! Mindent megosztunk egymással. Mindent megbeszélünk.

Ez a terület legyen olyan, ahol szórakozunk, viccelődünk, fesztelenül, s nem lesz gond belőle.

Persze hozzátette, hogy bármikor megnézhetem az idővonalát, amikor együtt vagyunk. Belép, nézegessem, olvasgassak, és kérdezzek, ha van valami. De azt nem szeretné, ha rágódnék rajta, ha titokban lesném és csendben figyelném, miközben morgok, meg feszültség lenne bennem.

Csináljuk nyíltan! Szóval nincs titkolnivalója, de nem akar egy állandó feszültségforrást.

Elgondolkoztam… mint mindig, ha valamit mondott nekem. Rájöttem, hogy igaza van! Határtalan bizalmat jelent valaki idővonalát a saját belépése után megnézni, ahogyan ő látja! Sokkal többet, mintha ismerősként tekinthetném meg! Szabadságot kért, és nem egy titkos oldalt.

Reakcióm az volt, hogy én vontam vissza a jelölést, és azóta egyszer sem kértem betekintést az idővonalára! Soha nem éltem a felajánlott lehetőséggel, hogy bármikor bármibe beleolvashatok. Soha többé nem volt téma közöttünk. Nincs féltékenység, nincs vita. Maximálisan megbízunk egymásban. Már hosszú idő óta. Jól van ez így. Megértettem, sőt, egyet is értek vele! Nyugodtan hátradőlhetek.

Következtetés

Vesztettem ezzel bármit is? Semmit! Sőt! Nyertem! Egy szuper társat, egy remek párkapcsolatot!

Fontos egy kapcsolatban elismerni a másikat. Fontos megérteni, hogy azért, mert már nem egyedül vagyok, hanem ketten vagyunk, attól még két külön álló személyek vagyunk, két külön, és bizony általában igen eltérő személyiséggel.

Az, hogy életünket összekötöttük, most már együtt folytatjuk tovább, hogy a jövőnk közös, nem azt jelenti, hogy feladjuk magunkat. Nem azt jelenti, hogy eggyé olvadtunk. Nem azt jelenti, hogy megváltozunk.

Azt jelenti, hogy segítjük egymást a kibontakozásban, motiváljuk egymást céljaink elérésében. Nem korlátozzuk, nem gusba kötjük egymást. Szerintem  kapcsolatunkat egy magasabb szintre emeltük. Elmondhatom, hogy megérte!

Folytatom a témát, mert közérdekű, mert sokan olvastátok, és úgy gondolom, éppen ezért sokakat is érint. Mondhatnám, hogy mindenkit!

Emberi kapcsolataink az évek alatt a technika fejlődésével bizony alaposan megváltoztak. Mint az élet szinte minden területére, ide is befészkelte magát a fejlődés.

Az csak egy dolog, hogy a kapcsolatot szeretteinkkel, meglévő ismerőseinkkel leginkább telefonon tartjuk, e-mailen levelezünk, közösségi oldalon chatelünk, és követjük az életét, de már az ismerkedés jelentős része is interneten keresztül történik.

Írtam már arról, hogy mi történik, ha a közösségi oldal fogságába esünk, ha túlzásba visszük használatát. Beszéltem arról is, hogy milyen bűnökért tesszük általában tiltólistára ismerőseinket. Készült poszt az internetes társkeresésről is, ezzel kapcsolatban beavattam az olvasókat abba, hogy bizony párommal is így találtunk egymásra.

Most azzal foglalkoznék hogyan hat a technika az emberi kapcsolatainkra, mire vigyázzunk, mik a buktatói. Mert hogy vannak, s nem is kevés!

Ismerősök

Teljesen el vagyok képedve attól, ha valakinek több száz, ezer ismerőse van a közösségi oldalon. El nem tudom képzelni, micsoda információval bombázzák nap mint nap az agyát. Ráadásul olyan „ismerősök”, akiket tutira nem ismer.

Akkora hírfolyam lehet az idővonalán, amit egyrészt nem képes átnézni, másrészt nem képes kezelni, harmadrészt valószínűleg nem is érdekli. Akkor pedig mi értelme van?

Valamiféle versenyt hirdettek ismerősök gyűjtésére? Szerintem érdemes lenne szelektálni.

Ismerősnek jelölés

Sokkal eredményesebbnek tartom, ha már az elején kezdjük. Azaz nem veszek fel mindenkit ismerősnek, és nem jelölök mindenkit vissza, aki bejelöl.

Ha már neve olvastán nem tudom ki az, valószínűleg nem ismerem. Ha az idővonalát megtekintve, képét látva még mindig nem tudom, egyre biztosabb, hogy nem ismerem. Persze a biztonság kedvéért még küldhetek neki egy udvarias üzenetet, hátha tud értelmes választ adni arra, miért jelölt be, de én itt már nagyjából halottnak ítélem az ügyet.

Annak mi értelme, hogy megmagyarázza, hogy harminc évvel ezelőtt egy úttörőtáborban voltunk? Vagy tíz éve a gyermekeink egy helyen táboroztak? Attól ismerőssé válik? Attól biztos, hogy szeretném, ha napi szinten belelátna az életembe, vagy én az övébe? Szóval esélytelen, de mondjuk adjunk lehetőséget neki, hogy megmondja, mégis honnan ismerjük egymást.

Az is kevés számomra, hogy egy helyen dolgozunk. És akkor mi van? Attól ismerjük is egymást? Az csupán annyit jelent, hogy egy munkahelyünk van. Munkakapcsolatban vagyunk egymással. De biztosan szeretnénk, hogy többet tudjon rólunk, mint amit bent mutatunk magunkból?

Számomra az sem elég indok, hogy egy községben születtünk. Ettől nem biztos, hogy életem része kell, hogy legyen. Oka van annak, hogy eddig sem volt az, most miért változna. Mert véletlenül rám talált?

Még ezer és egy okot lehetne felsorolni. Szóval én már az elején szelektálok, kinek engedek betekintést az életembe. Nem kell mindenkit udvariasságból visszajelölni. Nálam legalábbis így működik. És akik ismernek, valóban ismernek, azok tudják, hogy ha az ismerőseim, akkor bizton számíthatnak rám!

Rokoni kapcsolatok

A rokonokkal csínján kell bánni. Míg a barátokat ugye megválogathatjuk, a rokonainkat nem. Ezt tartsuk mindig szem előtt! Esetükben talán sokkal jobb taktika, ha visszajelöljük, majd korlátozzuk láthatóságukat. Milyen szerencse, hogy ilyet is tud a közösségi oldal! Nyilván nem véletlenül gondoltak erre a fejlesztők! :-)

Éljünk a lehetőséggel!

Nyilvánosság

Ugyanígy nagyon fontos személyes adataink, képeink, posztjaink védelme. Szerencsére minden egyénileg beállítható, korlátozható. Hiszen mást láttatunk a nyilvánossággal, és mást az ismerősökkel. Ezen beállítások egyszer szükségesek, persze talán időnként érdemes rájuk nézni, de nagy probléma nincs velük a jövőben sem. De legalább egyszer le kell ülnünk átgondolni, a magunk védelmében, és hozzuk meg a szükséges döntéseket.

Aztán persze ha valamit hirdetünk, vagy úgy ítéljük meg, hogy azt láthatja a nagy közönség is, akkor persze egy-egy posztnál úgyis lesz lehetőség az általános beállításon kívül annak nyilvánosságra hozására. Ezt mindig megtehetjük, szóval ez sem korlátoz bennünket semmiben.

Személyes találkozások

Ám amiről elég ritkán esik szó, az az, hogy időnként elveszünk a technika világában. Időnként egyszerűen elfelejtjük, hogy személyesen is lehetne találkozni egy-egy ismerőssel. Néha jó lenne kimozdulni a szoba fogságából, és beülni egy kávézóba, cukrászdába.

Igen, egyszerűbbnek tűnik, kényelmesebbnek az a megoldás, hogy otthon, székünkben ülve megosszuk egymással gondolatainkat. Gyorsan fellépünk, és máris rengeteg emberrel tudattuk, mi történt aznap velünk.

De annak varázsa van, ha találkozunk valakivel, ha megfoghatjuk a kezét, ha átölelhetjük, ha puszit nyomhatunk az arcára, ha belenézhetünk a szemébe… Ne zárjuk ki személyes kapcsolatainkat, ne zárkózzunk be az Internet világába. Semmi sem pótolja a találkozást, s az azzal járó örömöt!

A Közösségi oldal fogságában című posztomban csoportokra osztottam a felhasználókat, annak függvényében, ki milyen intenzitással van jelen az oldalon.

Szerintem mindenki ismerősei között megtalálhatóak a különböző csoport felhasználói. Személy szerint az a véleményem, hogy a függők és intenzívek annyira zavaróak lehetnek mások számára, hogy követésüket gyakran letiltják, ha nem is szüntetik meg az ismeretséget.

Egyszerűen túl sok, túl felesleges információt kapunk szinte minden percükről, ezért gyakran nyomasztóan hatnak ránk. Persze akkor nem, ha mi magunk is ezekbe a csoportokba tartozunk, hiszen akkor szomjazzuk a mások által öntött információt…

Az is sokakat megoszt, hogy egyáltalán mennyire engedjünk betekintést a magánéletünkbe. Mert bizony a közösségi oldal ha tetszi, ha nem, egy ablak az életünkön, és azt mi magunk szabályozzuk, hogy mennyire, mikor, kinek legyen nyitva.

Egy bizonyos pontig jó dolog a közösségi oldal, lehet élni az általa adott lehetőségekkel. Egy pont után azonban, ha túlzásokba esnek egyesek, akkor az nyomasztó, és nehezen lehet tolerálni. Vegyünk néhány példát a teljesség igénye nélkül. Biztosan mindenki ki tudná egészíteni a listát, hiszen oly sokféle felhasználó létezik!

Életesemények

Jó dolog, kellemes, amikor mások utazási élményeiről olvasunk, és persze ezeket fényképekkel illusztrálják. Időnként jó olyan tájakra tévedni általuk, ahová egyébként nem valószínű, hogy mi magunk eljutnánk.

Jó dolog, és szórakoztató, ha nem lépik át azt a határt, ahonnan már soknak neveznénk… amikor már kényszert éreznek, hogy utazásuk során készült mind a nyolcszáz képet közzétegyék, ezzel bombázva idővonalunkat.. na az szintén könnyen tiltólistára kerülés oka lehet… arról nem is beszélve, amikor arra sem veszik a fáradtságot, hogy kiválogassák a képeket, és minden homályos és rossz minőségű kikerül így a világhálóra.

Ott vannak a túl intim képek (és most nem feltétlenül pornóra gondoltam), amik túl személyesek ahhoz, hogy megosszuk őket. Mégis vannak olyan személyek, akik ezt is közszemlére teszik ki. Pedig ez csak két személyre tartozik. Valaki azonban nem érzi a határt.

Fényképek

Fontos a család, a szeretteink, a gyermekünk. De vajon a világhálón kell élni velük? A világhálóra kell kitenni szüleink öregedő képét, vagy gyermekeink minden napi fejlődését?

Persze nem azt mondom, meg lehet róluk osztani néha képeket. Néha. És a hangsúly ezen van! De amikor nap mint nap ugyanattól az ismerőstől képek tömkelege lepi el idővonalunkat, akkor szintén besokallunk.

Az édes gyermekből így lesz nem kívánt személyiség. Közben ő mit tehet arról, hogy a szülője túlzásokba esik? Tudjuk, hogy mindenki számára a saját gyereke a legaranyosabb. De biztos, ezt mások arcába kell nap mint nap nyomni?

Milyen édesen eszik, most elbotlott a szőnyegbe, most magához öleli a macit, most meg a nyusziját… A nap minden tizedik percében nem vagyunk kíváncsi rá. Mutassuk meg gyermekünket egy szülinapi buli, családi esemény, ballagás alkalmával, legyünk büszkék rá, milyen csinos, és osszuk meg. De nap mint nap? Na ne, az már sok! Az ilyen ismerős is könnyen tiltólistás lehet…

Politika

A politika része életünknek. Mindenkinek van véleménye róla, akár mondja, akár nem.

Mindenkinek van füle is, halljuk a híreket, és tudunk olvasni is, néha bizony elkövetjük ezt a hibát is. De vajon mindig, mindenhol ezzel akarunk szembesülni? Néha nem lenne jó kikapcsolni az agyunkat?

Szerintem egyáltalán nem követendő példa, ha valaki csak erről tud kommunikálni. Akkor sem, ha véleményét megtartva „csupán” teleszórja idővonalunkat politikai hangvételű posztokkal.

Bizony előbb vagy utóbb besokallunk ettől a viselkedéstől is, és egy idő után tiltólistára kerülhet az illető.

Kapcsolatok csapdájában

Na ez egy rettegett típus! Az egy dolog, hogy úgy éli életét, hogy egyik kapcsolatból ki, a másikba be. Az a magánügye, hogy ez így jó neki, avagy csak sír a nagyvilágba, hogy ő milyen szerencsétlen, mert nincs egy normális kapcsolata sem, mert mindenki idióta… csak ő nem az. Az is magánügy, hogy éppen ki az aktuális kiszemelt áldozat a következő két hétben, jó esetben egy hónapban, aki vele lehet. Itt a hangsúlyt szerintem mindenki érti: magánügy! Akkor ezt miért kell folyton kiposztolni?

Az ilyen embereknél villámgyorsan változik a családi állapot. Pillanatok alatt frissítenek. Míg más, egészséges érzületű embereknél ezek azért lassabban szoktak lezajlani… egészséges érzelemvilággal rendelkező személyeknél igenis egy folyamat a szakítás, egy gyász, aminek a napját pontosan nem is lehet meghatározni, és míg maguk nem kerülnek tisztába egyáltalán azzal, hogy valóban visszafordíthatatlan, addig miért is kellene a nagyvilágba szétkürtölni? Ugyanígy egy új kapcsolat létrejötte sem egyetlen nap alatt történik. Annak is kell idő.

Vajon mennyire vesszük komolyan azt az ismerőst, akinek kéthetente, havonta változik a családi állapota, és annak a személye, akivel aktuálisan együtt van? Kéthetente gratuláljunk neki hozzászólásainkban, hogy na végre, megtaláltad a nagy őt? Miközben még nem is ismerik egymást?

Hú, hát ettől a jelenségtől egyenesen borsózik a hátam. Olyannyira komolytalanok, hogy tutira tiltólista lesz a vége. Eleinte mosolygunk rajta, aztán szánjuk, majd végül már nem leszünk kíváncsiak rá.

Érzelmi állapotok

Jaj de jó, hogy meg lehet jeleníteni aktuális érzelmi állapotunkat a közösségi oldalon. Érdekes dolog, és ha csak ritkán él vele az ember, talán jó is. Bár személy szerint nem értek egyet vele.

Mi értelme van közzétenni, hogy most ép szeretve érzem magam, most épp rossz a kedvem, vagy baromi jól vagyok? Együttérzést, szánalmat várunk? Időnként a több ezres ismeretségi körünktől?
Na ne!

Mondjuk el kedvesünknek, mennyire jól éreztük magunkat a délután vele. Mondjuk meg barátnőnknek, hogy igazán megismételhetnénk ezt a csodás csajos estét. Mi köze a nagyközönségnek hozzá? Magunkat akarjuk fényezni, vagy a másiknak akarunk kedveskedni ezekkel a megosztásokkal? Egyik sem lehet cél szerintem.

Miért posztoljuk ki, hogy éppen sírunk? Együttérzést várva? Ha problémánk van, oldjuk meg. Beszéljük meg az illetővel. Akire valóban tartozik, az tudni fogja, és érdekli az állapotunk, és megnyugtat majd. Akire nem tartozik, az minek tudja? Aki nem kedvel bennünket, annak meg okot adunk a kárörömre?

Egyszerűen nem jöttem még rá, hogy ennek mi értelme… de talán, ha megnövök. Vagy ha valaki tudja, tegye fel a kezét! ;-)

Világunkban szinte elengedhetetlen, hogy valamelyik közösségi oldal tagja legyünk. Szinte rákényszerít a környezetünk, családunk. Itt olvasunk híreket, innen értesülünk mások szabadidős tevékenységéről, itt láthatjuk szeretteink jó és rossz pillanatait, utazásaikról a fényképeket, élménybeszámolókat, kontrollálhatjuk, figyelhetjük gyermekünk tevékenységét, de játszhatunk is, kutathatjuk és kereshetjük régi ismerőseinket is a segítségével. Életünk része lett. Ki több, ki kevesebb órát szentel neki, de valamilyen formában szinte mindenki élete részévé vált.

Azért persze vannak különbségek, mindenki másképp, másért használja, mindenki más intenzitással van jelen, és persze mindenki követi a saját irányelvét. Nem egyformán vált életünk részéve, és nem ugyanazt tartjuk fontosnak. Nem ugyanazt várjuk tőle, mind más és más okból regisztráltunk.

Véleményem szerint néhány nagy csoportra lehet osztani a felhasználókat. Belépésük, jelenlétük gyakoriságát figyelembe véve. Persze ezek csak nagy általánosítások. Lehetne ezeket árnyalni, finomítani. Te vajon melyikhez tartozol? :-)

Csak úgy

Van, akinek csak azért van, mert kell. Mert egyszer felregisztrált, megnézte, milyen is ez, de nagyjából itt meg is állt a lelkesedése. Azonban alapjában véve nem használja semmire. Annyira ritkán lép fel, hogy sok esetben már a jelszavára sem emlékszik.

Van, mert szinte kötelező

Míg mások a környezet, a család hatására regisztráltak. Csak mert nyaggatták őket, mert folyton keresték, hát hagy legyen. Ők azok, akik azért időnként felnéznek, de szinte semmit nem csinálnak az olvasáson kívül.

Ilyenkor megpróbálják átnézni a sok adathalmazt, ami előző belépésük óta keletkezett az idővonalon, persze eredménytelenül. Ennyi adatot képtelenség egyszerre átfutni, nincs is rá sem idejük, sem türelmük. Inkább csak belenéznek a hírfolyamba, elolvassák az üzeneteiket, amik ekkorra sokszor már aktualitásukat is vesztik. 

Időszakos felhasználó

Ők azért egy picit többször keresik fel a fiókjukat. Már megszokták, hogy üzenetek érkeznek ide, amire azért válaszolni is illik, s bár nem minden nap, de azért több-kevesebb rendszerességgel megteszik ezt.

Őket el lehet érni az oldalon, de nagyon ritkán lehet úgy megtalálni, hogy élőben lehessen chatelni velük. Arra alkalmatlanok! ;-)

Napi fogyasztó

Ezek a felhasználók a napi munka és családi teendők végeztével, általában este, még lefekvés előtt felkukkantanak ide. Alkalmanként azért legalább egy órát, néha többet is fent vannak.

Olvasnak, lájkolnak, meg is osztanak dolgokat, amik érdekesek lehetnek másoknak is, és bizton számíthatunk arra, hogy naponta megválaszolják üzeneteinket. Bátran írhatunk nekik ide, mert olcsó és megbízható kapcsolattartásnak tűnik ez velük.

Aktív tag

Azokat nevezem így, akik naponta többször is felnéznek a közösségi oldalra, amikor csak tehetik, jelen vannak. Kapcsolattartásukat szeretteikkel, családtagjaikkal, barátaikkal rendszeresen itt végzik.

Közzéteszik utazási, szórakozási élményeiket, szigorúan utólag, néhány képpel illusztrálva, és nyomon követik ismerőseik tevékenységét is.

Aktív hozzászólásokkal, nem csupán lájkolással adják mások tudtára véleményüket.

Intenzív felhasználó

Szinte folyamatosan jelen vannak a világhálón. Kivételt képez, amikor dolgoznak, és az az idő, amikor családjukkal, szeretteikkel vannak.

Minden életeseményüket, jó és rossz benyomásukat megosztják egymással. Sokszor hoznak létre idővonalukon saját maguk által készített bejegyzést, beszámolót kis életükről. Amit aztán folyamatosan nyomon követnek, a hozzá érkező kommenteket és lájkolásokat, mozgásokat figyelik.

Életvitelük szerves részévé vált a jelenlétük. Reggel mikor felkelnek, első dolguk, hogy bejelentkeznek. Este biztosan ők az utolsók, akik aludni térnek.

Beépült a technika az életükbe, nem tudják nélkülük elképzelni azt. De mindemellett megvannak még emberi kapcsolataik, a munkával töltött időben nem lógnak fent, különbséget tudnak tenni és jól meg tudják szervezni életüket.

Függő felhasználó

Folyamatosan jelen vannak, fent vannak a közösségi oldalon. Szinte nem is alszanak, és nem számít nekik a munkaidő sem, hisz a technika és az okostelefonok megjelenésével tudják biztosítani folyamatos jelenlétüket.

Úgy érzik, ha csak egy pillanatra is lekapcsolódnának, lemaradnának valamiről. Egyszerűen kényszert éreznek ismerőseik bejegyzéseinek lájkolására, de arra is, hogy minden 5 percben közzé tegyék jelenlegi lelkiállapotukat, hangulatukat. Hogy aztán mindenki arról beszélhessen, sajnálkozzon, vagy épp örvendezzen, na most épp mi történt, amiért sír, szomorú, vagy szeretve érzi magát.

Ők itt élnek. Annyira a net világában, hogy szinte nem ismerik a szabad levegőt, és a szokványos, személyes emberi kapcsolatokat.

Félnek a személyes találkozástól, programoktól, ha másért nem, de addig is kimaradnak, kizökkenek a net világából. Márpedig nekik ez az életük!

Ha mégis kimozdulnak, ráveszik magukat egy közös programra a barátokkal, szinte biztos, hogy telefonjukhoz többször nyúlnak, azonnal megosztva éppen hol tartózkodásukat, és ami a legfontosabb, kivel való együttlétüket. 

Ritkán foglalkozom a blogomban munkahelyi témákkal. Pedig tudom, hogy mennyire fontos, sokakat érint, szóval többet kellene. Legtöbb időnket munkahelyünkön töltjük, így akár tetszik, akár nem, emberi kapcsolataink itt jelentkeznek leginkább.

A munkahelyi problémák sokunkat érint. Sok esetben elég nehéz kezelni is, ugyanakkor "kénytelenek" vagyunk nap mint nap visszatérni a harctérre, akkor is, ha legszívesebben elbújnánk a világ szeme elől. Általában nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elmeneküljünk, hogy sértettségből, vagy egyéb okból azonnal beadjuk felmondásunkat. Pedig hány embernek jutott már ez eszébe! A megélhetés, fenntartásunk, a család anyagi javainak (ha nem is növelése, de) megtartása érdekében nem lehetünk ilyen felelőtlenek.

Korábban írtam már Megvásárolt barátság címmel egy posztot, ott is egy tipikus, szomorú jelenségre hívtam fel a figyelmet. Ezúttal egy másik jellemző dologra, a pletyka hatásaira szeretnék kitérni.

Sokszor aktív részvevőivé válunk egy közösségnek, olykor akad azonban, amikor csak elszenvedői vagyunk egy helyzetnek. Amikor tehetetlenségünk határtalan, csak a következményt érezzük hátunkon, mintegy korbácscsapásként, ami húsunkba csontig hatol. Fáj, sajog, vérzik, mégis kötve van kezünk.

Ki ne ismerné a pletyka fogalmát. Nem vagyok értelmező szótár, így ezt nem is részletezném. :-)

Azon túl, hogy pletyka "nem szép dolog", bizony időnként hatalmas károkat is tud okozni. Amikor egy-egy rosszindulatú szóbeszéd az emberi méltóságot, önbecsülést sérti, illetve rágalmaz, becstelen, rossz hírünket kelti. Ami megaláz, hitelünket vesztjük, így szinte egész létünket támadja.

Amikor gondolkodni káros

Korábban írtam  Kommentelők kézikönyvében arról, hogyan "kell" egy-egy posztot, egy-egy gondolatot továbbgondolni, félreértelmezni, és belemagyarázni olyan dolgokat, amire az író sosem gondolt. Amikor egy-egy mondat után egy egész élettörténetet építenek fel, egy egész ember személyiségét álmodják meg, és ezért bántják, sértegetik, személyeskedő megjegyzéseikkel.

Nos, a pletykánál is ilyesmivel találkozunk. Amikor egy adott szituációt valaki többnek vél, továbbgondol, és kész rémtörténet kerül a sokadik emberhez, majd a nagy közösség az egyébként teljesen ártatlant hogyan ítéli halálra...

A pletyka jelenségével  - ha az olyan méreteket ölt - egy főnöknek, egy jó főnöknek foglalkoznia kell. Nem dughatja homokba a fejét. Áldatlan feladat ez, és szomorú, hogy nem elég a munkával és a szakmával foglalkozni. De amennyiben egyben akarja tartani a közösségét, motiválni szeretné a beosztottjait, s valóban azt szeretné, hogy lelkesen végezzék munkájukat, nem teheti meg, hogy kimarad belőle.

Csírájában kell elfojtania a rémhíreket, és ha kell komolyabban fel kell lépni a rémhír terjesztőével, kitalálójával szemben. Etikai vétséget követ el az, aki embertársait ilyen gyalázatos módon vádolja meg. Egy valamit is magára adó cég pedig nem engedheti ezt meg, egy jó főnök megvédi a beosztottjait.

Hallgatni arany

Egy közösség tagjaként nehéz nem tudomást venni egy pletykáról. Hiszen jó esetben hallunk, látunk, szóval nehéz nem értesülni róla. Amit tehetünk, hogy nem adjuk tovább! Ne is véleményezzük! Ne szálljunk vitába vele, ne vitatkozzunk róla! Így talán megakadályozhatjuk terjedését, torzulását. Mert hogy legtöbb esetben a torzulás komoly probléma.

Vegyük azt, hogy nem teljesen kitalált dologról beszélünk. A legtöbb esetben azért valami elindítója van a dolognak. Valaki látott, halott valamit. Igen, de ha itt pontot tenne az illető, túllépne rajta, nem beszélnénk pletykáról. Azonban a rosszindulat azt eredményezi, hogy továbbgondolják... ráadásul a gondolatok gonoszak...

Bűnös gondolatok

Ha lát egy ölelést azonos neműek között, máris leszbikussá nyilvánítja és kiáltja ki őket. Ezzel ellentétben esetleg érzelmi kitörésként, megnyugtatásként, egy komoly probléma miatt feltörő sírás elfojtásaként csupán egy lelkesítő, nyugtató, megértő ölelés volt mögötte...

Ha lát egy ölelést ellentétes neműek között... máris szeretők! Mire a sokadik emberhez ér a dolog, már ő az a harmadik fél, aki miatt válnak, sőt, aki törvénytelen gyermeket vár egy nős embertől, ráadásul apakomplexusban szenved, mert jóval idősebb pasit csábított el! Ezzel ellentétben pedig lehet, hogy az illető csak édesapja barátja, vele nőtt fel, ő vigyázott rá kiskorában, nagybátyjaként szereti, tiszteli, vagy csak megköszönt neki egy munkát, egy baráti segítséget...

Ha azt látja, egyik kolléga a másiknak borítékot nyújt át... máris pénzre gondol. Valamiért lefizeti, zsarolja, vagy épp a hallgatását veszi meg... pedig lehet, hogy csak egy kölcsönt fizetett épp vissza, s megköszönte, hogy nehéz helyzetében kisegítette őt az illető, vagy egy képet tartalmaz a boríték, egy szép képeslapot...

Ha együtt lát távozni a munkahelyről két kollégát, azonnal továbbgondolja a dolgot... biztosan szobára mennek, és kellemesen töltik együtt a délutánt. Azonnal mindenki házasságtörő lesz, romlott és züllött személyiség... pedig lehet, hogy csak egy irányban laknak...

Ha két kolléga egy kocsiba száll, ráadásul rendszeresen, és még ellentétes neműek is... a rosszindulat azt mondatja másokkal, hogy félrelépnek... ezzel ellentétben csak lehet, hogy vidékről járnak be, egy útvonalon, s felezik az üzemanyagköltséget...

A tettes ismeretlen?!

Számtalan ártalmatlan kis semmiség, ami miatt ha valaki annyira fontosnak és felhatalmazva érzi magát, hogy "gondolkodjon", és "beszéljen", egy hatalmas balhé lesz... ami családokat tipor szép, emberi kapcsolatokat tesz tönkre, munkahelyi konfliktusokat okoz, miközben meggondolatlanul rágalmaz...

A pletyka eredete nagyon nehezen deríthető ki, nehezen göngyölíthető vissza. Persze nem lehetetlen megtudni, kitől indult, s akkor az ég kegyelmezzen neki! Másra ugyanis nem számíthat ebben az esetben, szóval jó, ha sűrűn imádkozik az illető! Komoly vétség ugyanis a másik rágalmazása, egy másik ember rossz hírének keltése.

A legtöbb esetben azonban nem derül ki a rosszakaró neve. Vagyis nem vagyok teljesen pontos, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem lehet rábizonyítani, ki volt. Egy közösségben ugyanis mindig tudni lehet, ki kelti a feszültséget, ki generálja a rossz hangulatot. Általában mindenki tudja, ki a felbujtó. Ám az, hogy tudjuk, ki felelős érte, kevés a büntetéshez. Általában ezek az ügyek úgy záródnak, hogy a tettes ismeretlen.

Mégis jó, hogy ha van egy vizsgálat. Mégis jó, ha a főnök elé visszük az ügyet. Akkor is, ha a vége előre borítékolható. Mert talán meghúzza magát az illető, talán megijed, hogy egyáltalán mertünk beszélni, mertünk feljelentést tenni, meg mertünk szólalni. Hátha visszafogja magát... avagy nem, és akkor előbb-utóbb olyan hibát vét, amivel lebukik.

Mit tehetünk addig is?

A legjobb, ha próbálunk átnézni rajta. Járjunk emelt fővel, hisz mi nem vétettünk, nem csináltunk semmi rosszat. Félnivalója neki van, s nem nekünk. Érezze magát kellemetlenül ő, s ne mi. És gondoljunk a következőkre:

• Valószínűleg nincs elég munkája, ha ennyi ideje van munkaidőben másokkal foglalkozni. Ezt a főnök előbb-utóbb észreveszi, és "jutalmazza".
• Általában nincs saját élete, ha a máséval foglalkozik, ha másokén csámcsog.
• Magánéletében boldogtalan, és ezért próbál más boldog életébe belepiszkítani. Ha neki rossz, legyen másnak is rossz elvén működik az agya.
• Annál nagyobb öröme nincs az életben, mint más nyomorán mosolyogni, csámcsogni. Sajnáljuk érte szegényt, de nagyon, persze csak ha lesz egy kis szabadidőnk!
• Pokolian irigy mások boldogságára, hisz neki nem jutott belőle.
• Magányos, akkor is, ha családban él. Egyedül lehet, kettesben a rosszindulatával. Igaz barátok nélkül. Hú! Ne is gondoljunk bele, milyen élete lehet a munkán túl...
• Véletlenül se irigyeljük nyomorult életét, akkor sem, ha piszok csúf pletykát terjeszt rólunk. Próbáljunk felülemelkedni rajta, és nem lesüllyedni a szintjére. Egészen biztosan nem akarunk olyan életet, mint az övé!

És persze ne feledjük, mennyire rosszul érezheti magát a tudattól, hogy bár nem tudtuk rábizonyítani vétkét, de mindenki tudja, hogy ő volt az... összesúgnak a háta mögött... félelemben élhet ezentúl, azzal a tudattal, hogy mindenki tudja... mert mindenki tudja!

Mutassuk meg, hogy csakazértis boldogok leszünk, és nem foglalkozunk a rosszindulatával, tekintsünk pozitívan a jövőnk felé! Mi sem fogja jobban bosszantani rosszakarónkat, mint a boldogságunk! ;-)

Semmi rossz nem tart örökké!