Csakazértis

Hol volt, hol nem volt, egyszer kis hazánkban élt egy leányzó. Időközben hölggyé cseperedett. Egyszer csak úgy gondolta, hogy kis hazánk nem elég jó számára, szeretne hát világot látni. Nem csupán utazgatott a nagyvilágban, de idővel el is költözött innen. Kalandjai, élete talán még érdekesnek is mondható. Szerette volna megosztani tapasztalatait, gondolatait, életérzését a nagyvilággal, ezért hát írásra adta a fejét.

Egy ideig itt nem hallhattunk róla, majd valami oknál fogva mégis úgy döntött, ezen oldalon folytatja tevékenységét, s itt osztja meg gondolatait. Írásai sokak számára érdekesek, tanulságosak voltak. Olvasottsága nőt, ismertsége szélesebb körben elterjedt.

Így leltem rá én is egyik-másik cikkére. Ám hiú vágyam volt, hogy posztok alatt megtegyem hozzászólásomat, megosszam érzéseimet, amit azok keltettek bennem. Nem hagytak nyugodni gondolataim, és próbáltam egyéb úton megkeresni.

Ráleltem a blog közösségi oldalára (mondjuk nem volt nehéz, bőszen hírdeti magát a blog oldalán), ahol is üzenetben kérdeztem rá, vajon miért is nem tudok hozzászólást tenni az adott helyen?

Ám ami ezután következett, az felettébb meglepett. Bár udvarias volt, szóhasználata változatos, válasza mégis kemény. Többszöri üzenetváltásunk során megtudhattam, hogy annak ellenére, hogy ír, és gondolatait megosztja velünk, egyáltalán nem kíváncsi arra, milyen gondolatot indít el bennünk, mi a véleményünk az írásairól, és úgy egyáltalán, nem kíváncsi az olvasóira.

Egyik ámulatból a másikba estem… Időm sem volt magamhoz térni, már azon kaptam magam, hogy törölt is az oldaláról, néhány soros üzenetváltásunkkal együtt.

Személyében megismerhettem egy olyan bloggert, aki bár publikálja műveit, valójában nem kíváncsi olvasóira. Arra nem volt időm, hogy elmondjam írásaival kapcsolatos véleményemet. Nem volt időm, hogy megosszam vele, mit indított el bennem. Nem volt alkalmam beszélgetni sem vele, sem más hozzászólókkal az adott témában. Nem kaptam elég időt rá, sem lehetőséget. Gyorsan kívül találtam magam. Egyedül a gondolataimmal…

Így nem tudhatja, hogy valójában egyetértek a posztban megfogalmazottakkal. Nem tudhatja, hogy hasonló cipőben járok én is. Fogalma sincs arról, hogy gondolataival nincs egyedül. Nem tudhatja, hogy fogalmazását, stílusát nagyra értékelem. Nem volt kíváncsi rá…

A történtek után elgondolkoztam. Mégis miért vezet blogot valaki? Nem az olvasóknak ír? Nem az olvasóknak akar üzenni nyíltan, vagy közvetve? Nem az olvasókat szeretné elgondolkodtatni? Szórakoztatni? Nem az az vágya, hogy minél több emberben minél mélyebb gondolatok csíráját vesse el? Vagy csak néhány kellemes percet okozzon nekik?

Egyszerűen nem értem… Ha ennyire nem érdekel valakit az olvasó, akkor miért adja blog írásra a fejét? Miért nem vezet naplót, amit csak ő maga láthat? Akkor biztosan nem kap véleményt, hozzászólást. Így tutira kiküszöbölhető ez a probléma.

Szerintem határozottan jók a visszacsatolt vélemények. Akkor is, ha ellentétes az íróéval. Feltéve persze, ha korrekten van megfogalmazva. Egy negatív vélemény is lehet építő erejű. A pozitív vélemény pedig abszolút folytatásra bíztató. Egyszerűen kell a visszacsatolás. Nem elég önmagában az olvasottsági adat. Mert attól, hogy olvassák a posztomat, még közel sem biztos, hogy tetszik is az olvasónak, hogy egyet is ért a benne foglaltakkal, csupán annyit jelent, hogy megnyitotta azt.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteg olyan téma van, amit jó tovább folytatni, feszegetni, magyarázni, tovább beszélgetni róla a poszton túl az alatta lévő hozzászólásokban. Jó mások nézőpontját, véleményét megismerni. Hiszen oly változatos az emberiség, szerencsére nem vagyunk egyformák, és különbözően gondolkodunk.

Már csak azért sem értem az egészet, mert semmi rosszat nem mondtam. Ráadásul pozitív véleményem volt az írásairól, stílusáról, bár kétségtelen, ezt nem tudhatta... Nem érdekelte. Szóval még a negatív volta miatt sem sértődhetett meg.

Gondolom mondanom sem kell, percek alatt megváltozott a pozitív véleményem. Pillanatok alatt csapott át az ellenkezőjére. Öntelt, beképzelt, nagyképű… nagyjából ezek a jelzők jutottak először az eszembe a történtek után.

Hogy bánt a dolog, az nem kérdés. Amikor gratulálni akarunk valakinek, elismerni, de ő köszöni szépen, nem kéri… nincs mit tenni. Hagyom élni. Hogy többé nem olvasom, az sem kérdés. Ha valaki nem kíváncsi rám, én miért legyek kíváncsi rá? Bemutatkozott. Igen szépen kiállította magáról a bizonyítványt. Szépen levizsgázott. Ezek után már az sem fontos, az sem számít, hogy mint író jó is lehetne…

Ettől függetlenül még mindig nem értem… most már viszont nem agyalok többet rajta. Örülök, hogy mások értékelik akár csak a néhány szavas pozitív visszajelzéseimet! Annyi más blog van, ami érdekes! És annyi blogger, kiknek megismerése örömmel tölt el, mindkettőnket! Csak pozitívan! :-)

Csakazértis boldog leszek! :-)

Őrület, hogy világ hová fejlődik. Egyesek szerint fejlődik, de maradjunk annyiban, hogy változik. Vannak olyan dolgok, amik határozottan nem jó irányban haladnak. Nem, nem politizálni fogok, és nem vagyok fanatikus természet, sem állatvédő. Csak egészséges szinten foglalkoztatnak ezek a témák.

Most inkább arról beszélnék, akik egyszerűen nem tudják elfogadni a változást, és mindent, és ezalatt azt értem, hogy mindent (!) megtesznek azért, hogy valahogy megállítsák az időt.

Pedig már ha csak belegondolunk is, mekkora badarság, sosem győzhetnek az idővel szemben, ez egy teljesen reménytelen küzdelem, mégis annyi pénzt és energiát fektetnek ebbe, mintha biztosra vennék, sikerül.

Azt teljesen megértem, amikor valaki egészségügyi okokból fekszik kés alá, szeretne változtatni magán. Akár születési rendellenesség miatt, akár egy baleset következtében torzul el egy-egy testrésze, vagy szülést követően alakul át nagyon kedvezőtlenül a teste. Az is teljesen érthető, ha ezek csupán „csak” pszichésen okoznak neki problémát, de az is, ha már fizikailag is veszélyeztetik az elváltozások a szívét, gerincét, és ezért nincs más megoldás, mint kés alá feküdni.

Az azonban teljesen érthetetlen számomra, amikor valaki „csak” az idő múlását nem képes elfogadni. Nem tudja feldolgozni azt, hogy telik, s ezzel együtt bizony a test megöregszik. Ráncosak leszünk, itt-ott túlsúly jelenik meg, táskák a szem alatt. Na ezek a szerintem hobbiból elkövetett műtétek az amúgy egészséges embereken teljesen feleslegesek.

Miért nem tudják vajon ezek az emberek elfogadni önmagukat? Miért érzik azt, hogy szembe tudnak szállni az idővel, és hatvan évesen is képesek 20 évesnek kinézni? Miből gondolják, hogy így elfogadóbb lesz a világ velük szemben, hogy műtétük után jobban fogják őket szeretni?

Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben előre nem látható módon nem egészen úgy néz ki az illető, ahogy azt eltervezte. Nem lehet maximálisan előre megmondani, milyen lesz a műtét után. Vagy az azt követő években, amikor is az idő (bármily meglepő is), de halad, és az immár sokadjára műtetett arca változik, torzul. Nincs senki, aki ezt előre meg tudja jósolni.

Időnként egészen elképesztő rémségek születnek így a plasztikai sebész kezei alatt. De mondjuk vegyük azt alapul, hogy jól sikerült egy műtét, és valóban a tervezettek szerint néz ki a paciens. Miért van szükség arra, hogy 60 évesen ne 60 évesnek nézzen ki? Nem lenne egyszerűbb, ha felvállalná önmagát, és valóban önmaga lehetne? Tényleg ennyi önbizalomhiányos, gőg ember él a földön?

Sajnos annyira eltorzultak manapság az értékrendek, hogy sokan nem képesek magukat elfogadni. De vajon miközben reményvesztetten harcolnak az idővel, és dacolnak annak múlásával, és még önmagukat sem képesek elfogadni, hogyan várják el másoktól, hogy elfogadják őket? Miből gondolják, hogy majd más szereti őket, ha önmagukat sem képesek szeretni?

Sajnos rossz példát mutatnak ezzel. Hírnevük, ismertségük miatt sok-sok ember, velük együtt tinédzser figyel rájuk. Példát vesznek róluk. Olyanok akarnak lenni, mint ők. Beleértve, hogy a hétköznapi ember sem lesz képes elfogadni magát. Ráadásul mivel rendszerint anyagi helyzetük teljesen más, nem is tudnak tenni ellene, így nem marad más, mint a teljes kétségbeesés, és pszichésen jelentkező probléma, befordultság, depresszió. Mert hasonlítani akarnak a szeretett sztárjukra, de nem sikerül. Tényleg ez lenne a követendő?