Amikor megállunk egy festmény, szobor, vagy bármi más műalkotás előtt, az mindenkiben más-más gondolatokat ébreszt. Közel sem hasonlót, mint az az alkotót ihlette. Ez pontosan így van egy verssel, irodalmi művel, vagy akár egy poszttal is. Az, hogy mi járt az alkotó fejében, sosem tudhatjuk meg. Elemezhetjük a történelmi kort, amikor élt az alkotó. A helyszínt, ahol született a mű. Megpróbálhatjuk kitalálni az alkotó lelkiállapotából, családi életéből a gondolatait.
Ám ezek mind csak próbálkozások. Nagy igyekezetünkben talán arra kellene nagyobb hangsúlyt fordítani, bennünk milyen gondolatokat, életérzést ébreszt a mű. Bennünk milyen folyamatok indulnak el. Merjünk belegondolni, merjük továbbgondolni azt.
Egyik nagy költőnk egyik versét még életében elemezték. Megtudva ezt csak ennyit fűzött hozzá: Gondolta a fene!
Hát igen. Sokkal fontosabb, vajon mi hogyan viszonyulunk az adott műhöz, mintsem azt találgatni, mit gondolhatott az alkotó, miközben létrehozta azt.
Mert minden műnek az a lényege, hogy gondolatokat ébresszen. Bennünk. Legyen véleményünk az adott dologról. Jó vagy rossz, az lényegében mindegy is. Csak legyen. A közömbösség rossz. Az a lényeg, hogy induljon el valami először bennünk, aztán - másokkal megosztva véleményünket - egymás között is. Folytonos mozgásban legyünk.
S hogy ez a vélemény teljesen ellentétes másokéval, az alkotóéval, az lényegtelen. Beszéljünk róla, mozgassa meg a fantáziánkat. Csak ez számít.
A gondolatok visznek előrébb. A jó és mély gondolatokból születnek a tervek, amiket később jó esetben meg is valósítunk. A szerencsés tervekből lesznek a sikereink. A sikeres emberből a boldog ember.
Ez a mozgatórugó: mindenki a boldogságot keresi.
Ne azt latolgassuk, mi célja volt az alkotónak. Hanem az elültetett magvakból kikelt gondolatainkat vigyük tovább, létrehozva így saját műalkotásunkat: az ÉLETÜNK-et.
Hozzászólások