Csakazértis

Ezer oka lehet annak, amiért beszorulunk a lakásba. Akár fizikai, akár lelki oka is van, néha előfordul, hogy nincs más megoldás, mint otthon maradni. Olykor ez a legjobb, amit tehetünk.

Lehet, hogy az időjárás az oka, az eső, vagy a hóesés, a viharos erejű szél, vagy épp a túlságosan meleg, kánikulai idő.

Esetleg a rossz kedvünk, a stressz, az emberek kerülése, a kissé depressziós hangulatunk kényszerít a bent maradásra.

Néha csak olyan fáradtak vagyunk, nehéz hét áll mögöttünk, hogy egyszerűen jobbnak látjuk otthon maradni, a csendes semmittevésbe és gondolatainkba merülve csak létezni, minden komolyabb elfoglaltság, program és terv nélkül.

Máskor egy sérülés, egy testi, fizikai fájdalom, betegség késztet pihenésre, s bár szívesen mennénk a szabadba, mégis a szoba fogságában találjuk magunkat.

Néha minden rosszkedv nélkül is úgy érezhetjük, hogy szeretnénk egyedül lenni. Nincs más célunk, csak valahogy nem vágyunk társaságra. Nem vagyunk lehangoltak, de nincs kedvünk, erőnk másra figyelni. Csak magunkkal szeretnénk törődni, pizsamában tengeni-lengeni, minden egyéb kötelezettség nélkül.

Bármi is az oka annak, hogy nem hagyjuk el a lakást, egy dolgot nem tehetünk. Nem nézhetjük tétlenül a plafont! Bármit is csinálunk, nem süllyedhetünk a fotel fogságába, nem bosszankodhatunk, és nem merülhetünk mélyebbre annál, mint ahol jelenleg is vagyunk. Bármit is csinálunk, kedvvel tegyük, mosolyogva, és csak pozitívan!

Nagyon fontos a pozitív hozzáállás az életben. Nem az a fajta, ami elrugaszkodik a valóságtól, amikor nem létező ideált kergetünk, mert az nagyon veszélyes. Arról a pozitív hozzáállásról beszélek, amikor egyazon dolgot egy kicsit másképp látunk, más szemmel szemléljük, s ettől egy picit jobb lesz a kedvünk.

Nem szabad elrugaszkodni a valóságtól, nem szabad téveszméket kergetni, sem áltatni magunkat nem létező dologgal. De lehet másképp látni dolgokat, egy picit pozitívabban, s ettől szebb lesz a világ, jobb a kedvünk. Kiegyensúlyozottabb a párkapcsolatunk.

A minap beszélgettem erről, és már önmagában a beszélgetés is pozitívan hatott rám. Ami még ennél is nagyszerűbb érzés volt, hogy a másikra is. Amikor észrevétlenül, szépen csendben segítesz másoknak pusztán azzal, hogy megosztod velük a világnézetedet, a gondolataidat, s bár nem akarod rájuk erőltetni az életfelfogásodat, de gondolkodóba ejted őket, és végül elismerik, hogy a kellemes beszélgetést jó kedv követte, az mindennél többet ér.

Ezúttal is ez történt. Tulajdonképpen nem csináltam semmit. Egy szitut vázoltunk fel. Egy féltékenységre okot adó szitut. Amikor egy nő rámászik a pasinkra, és mindent elkövet, hogy elszedje tőlünk. Ez volt az alapfelállás.

Hozzáteszem, mert fontos, hogy a pasink leszereli az illetőt. Mindegy is hogyan, de leszereli, vagyis igazából nem lesz semmi a próbálkozásából.

Hogyan reagáljuk le mindezt? Mit érzünk, és mit gondolunk?

Aggódhatunk, különböző mértékben bosszanthat bennünket, magunkban fortyoghatunk, majd szépen csendben kiborulhatunk.

Ezzel a reakcióval magunkat belülről erősen emésztjük. Idegesítjük. Aztán idővel a gyomrunkra megy az egész, később testi tüneteink is lesznek, és egyszer majd, egy nem várt, esetleg teljesen békés pillanatban robbanunk, mint egy időzített bomba.

Persze hangos hiszti is követheti a történteket. Számonkérés, balhé, hangos veszekedés. A végkifejlet ellenére hangot adhatunk nem tetszésünknek. Általában ezt sosem megfelelő stílusban tesszük.

Ez a helyzet sem sokkal jobb. Nem csak magunkat idegesítjük vele, de a másikat is. Számonkérés? Miért is? Nem csinált semmit párunk, miért vonjuk kétségbe a hűségét? Miért nem bízunk benne eléggé ahhoz, hogy tudjuk, megoldja, leszereli az ilyen próbálkozókat, és igazából nem is ő tehet róla, hogy ilyen szituba került. Ha nem bízunk benne, nem bízunk benne eléggé, akkor ott a kapcsolat eleve gyenge lábakon áll. Miért nem előbb, miért nem másképp csinált bármit is, miért hagyta idáig fajulni a dolgot? Felesleges kérdések. Így tartotta jónak. Bízzunk benne! És magunkban!

Avagy jót mosolyoghatunk az egészen, hiszen a pasi minket szeret, mellettünk tölti az éjszakát, minket ölel, és a másik csaj csak jól beégette magát. Tulajdonképpen semmi nem történt.

Az előzőekkel szemben itt van a harmadik, sokkal békésebb megoldás. A mi lelkünk sem sérül, és párunké sem. Mi sem idegesítjük magunkat, de párunkat sem. Tudomásul vesszük, hogy míg világ a világ, mindig akad olyan nő, aki kellően lejáratva magát megpróbál egy-egy pasira rámászni, s bizony időnként a miénk is sorra kerül. Inkább húzzuk ki magunkat. Kellően jó férfi van mellettünk, hisz másoknak is tetszik. Ugyanakkor mi magunk is kellően jó nők vagyunk ahhoz, hogy neki mi kelljünk. Minden csábítás ellenére minket választ, minket szeret. Vagyis helyes, pozitív és egészséges hozzáállással, megfelelő önbizalommal simán túlléphetünk egy-egy ilyen szituáción.

Mindössze egy mosoly kell hozzá, kicsit átállítani a gondolkodásunkat, és máris ugyanazt a szituációt sokkal jobb fényben látjuk, mint annak előtte.

Ugye, nem is olyan nehéz boldognak lenni?

Rengeteg jó tanács, ötlet, javaslat, újévi fogadalom kering a neten, a közösségi oldalakon. Posztokat is lehet olvasni szép számmal.

Rengeteg marhaság van köztük, közhelyek, megfogadhatatlan és kivitelezhetetlen badarságok. Néha azonban egészen gondolatbaejtőek tudnak lenni. Néha magam is merengek egy-egy olvasmány után.

Gondolkodni jó! :-) Végül is az az értelme mindennek, ha gondolataink elindulnak, szárnyra kapnak, bármilyen irányba is visznek, de életre kelnek. Néha én is gondolkodom. Lehet meglepő!

A minap ráakadtam némi bölcsességet árasztó sorra. Ez ihlette a következő listát. Minden újévi sületlen marhaság helyett inkább ehhez hasonló gondolatokat fogadjunk meg ebben az évben. Mindenesetre hasznosabbak, mint egy nem létező álomsúlyt kergetni, vagy egy-egy rossz, beidegződött szokásunk elhagyását évről évre megfogadni. :-)

Lássuk a listát, melyet érdemes lenne megvalósítani!

Barátkozzunk meg a múltunkkal, tervezzük a jövőnket, és éljünk a jelenünkben!

A múltunkon már úgysem lehet változtatni, a jövőnket még alakíthatjuk, de csak a jelenünkben élhetünk.

Sose foglalkozzunk azzal, amit mások gondolnak rólunk!

Ha jó, akkor könnyen elbízhatjuk magunkat, ha rossz, akkor biztosan csak egy újabb irigyünkre akadtunk. Fabatkát sem ér mások véleménye. Csak az számít, amit magunkról gondolunk.

Az idő mindent meggyógyít!

Ha elég időt szánsz rá, ha elég türelmes és kitartó vagy. Csak győzd kivárni, és minden rendbejön. 

Döntésünk középpontja mi magunk legyünk, a saját boldogságunk!

Nem, nem kell önzőnek lennünk, de tartsuk szem előtt magunkat. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy mások sikereiért beáldozzuk saját boldogságunkat. Pillanatnyilag ugyan kielégítő lehet, de hosszútávon nem nyerjük el lelki egyensúlyunkat.

Sose hasonlítsuk magunkat a másikhoz!

Ne feledjük, nem ismerhetjük a másik teljes élettörténetét. Lehet, hogy csak a csillogást látjuk, mert azt engedi látni. Közben nem ismerjük a belső félelmeit, gyötrelmeit, nem tudunk az álmatlan éjszakáiról, nem látjuk a kínzó gondolatait. Lássuk be, mi is csak annyit engedünk láttatni életünkből amit mi akarunk. Más sem különb, más is pontosan így csinálja... mindenkinek vannak titkai.

Nem szabad túlgondolni dolgokat!

Néha egyszerűen csak el kell fogadni azt, ami adatott, ahogy adatott. Minél többet gondolkozunk valamin, annál megérthetetlenebb lesz számunkra. Engedjük el, fogadjuk el, barátkozzunk meg bizonyos tényekkel. Nem kell minden kérdést megválaszolni.

Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat!

Bár társas lények vagyunk, és jó együtt kedvesünkkel, de érezzünk rá a csend és az egyedüllét édes ízére. Kell néha egy-egy nap, egy-egy óra, mikor valóban csak ÉN létezik, amikor csend vesz körül. Amikor ráhangolódunk saját magunkra, amikor valóban önmagunk lehetünk. Kell ez a teljes lelki kiegyensúlyozottságunkhoz.

Szánjunk kellő időt a kikapcsolódásra!

Nem kell a világot éppen nekünk megváltani. Ki kell tudni üríteni a fejünket, élni a mának, átadni magunkat a pillanatnak ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk az életet. Valóban boldogok lehessünk.

A szexen kívül is van élvezetes elfoglaltság!

Kétségtelenül jó szeretkezni, de van, ami még ennél is jobb. Őrületes dolog csak úgy a másikkal lenni, csak úgy egyszerűen örülni a világnak, a másiknak. Néha csendben egymás mellett feküdni. Rengeteg elfoglaltságot találhatunk, nem szabad, hogy ez az egy irányítsa és befolyásolja napjainkat. Nem csak ebből áll az élet.

Szeretni és szeretve lenni!

Ne feledjük, hogy ez létünk egyik alapeleme. Mindenki erre vágyik. Amennyi szeretetet adunk másoknak, azt rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Szeretni és szeretve lenni az egyik legfontosabb dolog az életben. Boldogságunk e nélkül elképzelhetetlen. Elérhetünk minden mást az életben, de ha nincs kivel megosztani élményeinket, tulajdonunkat, akkor mindez mit sem ér.

Létezik egy könyv országunkban, ami a gyermektelen emberek, szinglik büntetéséről szól, erre irányuló javaslatokat tartalmaz. Ráadásul egy párt is támogatja ezeket az elképzeléseket. Különböző formákban, de büntetnék a gyermeket nem szülő, nem nevelő embereket a társadalmunkban. A hideg is kiráz a téma hallatán, nem is tudtam szó nélkül elmenni mellette.

Értem én, hogy kevés gyermek születik az országban. Értem én, hogy nem lesz, aki az idősödő korosztály nyugdíját fizesse, kitermelje. Értem én, hogy nagy gondok vannak itt.

Azzal azonban nem értek egyet, ahogyan ezt szeretnék orvosolni. Ahogy politikájukkal két csoportra szakítva, ismét egymással szembe állítják az embereket.

Szeretném leszögezni, hogy írásommal sem szítani, sem mélyíteni nem szeretném a két csoport közti különbséget. Egyszerűen tényeket mondok, és aki egy kicsit is belegondol (bármelyik oldalon is áll), igazat fog adni nekem.

Mennyit dolgozunk?

Tény, hogy többet dolgoznak azok, akik nem nevelnek gyermeket.

1. A gyermeket vállalók alapból otthon maradnak (ki több, ki kevesebb ideig) szülés után a kicsivel.

2. A gyermektelen legfeljebb saját jogon megy táppénzre, míg egy gyermekes a gyerekeivel is.

3. Általában jobban terhelhetőek a gyermektelen emberek, kimondatlanul is több túlórát vállaltatnak velük, mert azért a legtöbb helyen humánusak a gyermekvállalókkal szemben.

4. Amikor munkaidő kedvezményről van szó (nem a törvényben előírtról beszélek), kimondva vagy kimondatlanul is a gyermekeseket helyezik előnybe. Amikor előbb le lehet lépni egy műszakból, korábban haza lehet menni a munkából, általában a gyermekesek mennek, és gyermektelenek maradnak. Ritka az, amikor igazságos az elosztás. Amikor önként lehet vállalni a maradást, szúrós szemmel néznek a gyermektelenre, szinte elvárják, hogy ő vállalja magára… mintha neki nem lenne élete.

5. A gyermekeseknek több szabadság jár.

Kedvezmények

Tény az is, hogy már jelenleg is sok olyan szabályozás van, ami különböző anyagi kedvezményhez, előnyhöz juttatja a gyermekeseket a gyermektelenekkel szemben. Csak néhányat említek,  teljesség igénye nélkül.

1. Ott vannak az adókedvezmények, melyeket a gyermekek után kapnak.

2. Sok mindent leírhatnak az adóalapból.

3. Gyermeknevelési támogatásban részesülnek.

4. Családi pótlékot kapnak.

5. Bizonyos gyermekszám felett a tankönyv is ingyenes.

6. Szociális alapon is előnyt élveznek hitelfelvételnél.

7. Gyermekek számát figyelembe veszik önkormányzati lakás bérlésénél.

8. Szinte minden szolgáltató előnyben részesíti a gyermekes embereket a gyermektelenekkel szemben.

9. Eddig is létezett szocpol, most pedig itt van a CSOK, amiről napok, hetek óta hallani.

Okok a gyermektelenségre

Persze ott van a kérdés, hogy egy gyermektelen ember vajon miért az…

1. Nem találja meg a megfelelő párt a gyermekvállaláshoz.

2. Nem érzi magát megfelelő biztonságban (anyagi, egzisztenciális helyzet, párkapcsolat), ahhoz, hogy gyermeket merjen vállalni.

3. Meddőségi okból nem lehet gyermeke.

4. Anyagi okból nem tudja a meddő pár vállalni a mesterséges megtermékenyítés anyagi terheit. (Erről elég ritkán esik szó, de nagyon sokba kerül.)

5. Anyagi okból nem tudnak az örökbefogadás lehetőségével élni. (Erről is ritkán hallani, de nem elég szeretni, vágyni egy gyermek után. Saját lakás, megfelelő fizetés, megfelelő egzisztencia felmutatása is szükséges. Arról nem beszélve, hogy egészségileg is alkalmasnak kell lenni, még a rokonokat, családtagokat is bevonják a környezeti megfigyelésbe. Nehéz megfelelni a követelményeknek. Ha minden stimmel, akkor is éveket kell várni.)

6. Persze van, aki egyszerűen csak nem szeretne gyermeket. (Miért is ne hozhatna ilyen döntést?)

7. Van, aki nem érzi anyatípusnak magát, avagy férfiként nem vágyik apaságra. (Szerintem felelősségteljesebb ezt beismerni, mint ennek ellenére meghunyászkodni, csendben, ellentmondást nem tűrve gyermeket vállalni, csak mert „elvárás”, s azzal tönkretéve sok ember életét: a gyermekét, a társunkét, egy egész családét…)

8. Persze van, aki ugyan néha vágyik gyermekre, mégis a karriert választja a család helyett. (Ilyen elhivatott emberre is szüksége van egy társadalomnak, akár elismerik ezt, akár nem. Szóval nem kellene őket sem elítélni a döntéseikért. Általuk is többet vagyunk.)

9. Valakit nagyon leköt beteg családtagjának ápolása, így saját életét, gyermekvállalását háttérbe szorítja, alárendeli annak.

10. Van, hogy nem jönnek össze dolgok. Amikor boldog párkapcsolat van, a többi körülmény nem megfelelő, amikor a többi rendben, épp nincs megfelelő partnerünk.

11. Akad, aki a saját neméhez vonzódik, így a gyermekvállalás eleve nem téma közöttük.

Pozícióktól való eltiltás

Érdekes felvetés a könyvben, hogy csak három (vagy több) gyermeket vállaló nők tölthetnének be bizonyos vezetői pozíciókat. A gondolat is bizarr. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem ezzel kapcsolatban.

1. Ez nem diszkriminatív? Semelyik állásinterjú közben nem vetődhetnek fel bizonyos kérdések: ilyen a vallás, a nemi hovatartozás, a családi állapot és a gyermekek száma is… szerintem.

2. Aki ennyi gyermeket vállal, vajon miért töltené ideje jó részét gyermekeitől távol egy munkahelyen, sőt, még esetleg otthon is dolgozva egy felelősségteljes, időigényes, vezetői pozícióban? Nem lenne inkább a gyermekeivel? Ennek teljesen ellentmond az, hogy a legkisebb gyermek 10 éves koráig otthon maradhat egy anya… Akkor most a családot erősítjük, vagy megsemmisítjük?

3. Aki esetleg él-hal hivatásáért (és még véletlenül jól is csinálja azt, ért is hozzá) nem erősíthetné a társadalmunkat? Nem vihetné előre, nem fejleszthetné a jövőnket? Csupán mert nem vállalt gyermeket…

4. Megnőne az igény a bébiszitterekre… jól fizető, menő szakma lenne, hiszen a dolgozó nők gyermekeit valakinek nevelni kell… biztosan ez a családbarát elképzelés? Vállaljunk sok gyermeket, akiket aztán ne mi neveljünk fel? Hmm…

5. Az se kerülje el senki figyelmét, hogy „három (vagy több) gyermeket vállaló NŐK”-ről szól ez a megszorítás. Szóval ha egy férfi vállal kevesebb gyermeket, ő betölthet ilyen posztot, nő azonban nem.

Értem én, hogy találjunk egyensúlyt karrier és család között. De ezzel lényegében rengeteg bőrt húznának le egy nőről… Hiszen mindenhol álljon helyt egyszerre, egy időben. Hány nő tudná (akarná) ezt felvállalni? Hová vezetne ez? Megmondom: oda, hogy a nők kiszorulnának a vezetői pozíciókból! Férfiak fognak minden jelentősebb, jól fizető állást betölteni. Férfiak kezében lesz az irányítás, a hatalom.

Nem mintha férfiellenes lennék. És nem vagyok híve a totál egyenjogúságnak sem. De! Miért nem egyszerűen az alapján vállalhat el valaki (nemtől, gyermekszámtól függetlenül) egy állást, hogy ért-e hozzá, megfelelő szakképesítése és tudása van? Nagy dologról álmodok?

Mindenkire szükség van egy társadalomban

Nem tisztem megítélni, melyik törvény jó, melyik nem. Melyik igazságos, melyik nem.

Induljunk ki abból (most a kivételeket, a fekete munkát, meg minden egyéb szélsőséges esetet figyelmen kívül hagyva), hogy aki többet dolgozik, az több adót is fizet. Azaz alapból többet adóznak a gyermektelen emberek. Alapból több kedvezményben részesülnek a gyermekesek.

Elhiszem, hogy gyermeket nevelni nem könnyű, és az is munka, az is egy feladat. Nem is akarom sem lenézni, sem leminősíteni az ezzel járó feladatokat.

De vajon újabb adóval, szingliadóval kell-e súlytani azt, aki egyébként is már épp eleget tesz az államkasszába? Vajon igazságos lenne-e újabb szankciókkal büntetni a gyermektelen embereket?

Az szerintem mindenki előtt világos, hogy az ezzel járó többlet bevételt úgysem a gyermekesek kapnák. Ugyanakkor jelentős terhet tennének a gyermektelenek vállára, és csak még jobban növelnék a szakadékot a gyermeket vállalók és nem vállalók között.

Különbözőek vagyunk. Mindenki más-más szempontok alapján hozza meg döntéseit, ami saját, egyéni érdekeit szolgálja, és bizony az egész társadalomra is kihat. De mindenkire szüksége van egy társadalomnak! Egy nagycsaládra éppúgy, mint azokra, akik csak egy-két gyermeket vállalnak, azokra is, akik gyermektelen párként élik le életüket, azokra is, akik örökbefogadással találják meg egyéni boldogságukat, ugyanakkor kellenek a karrieristák, a munkamániások is.

Gondoljunk csak bele, ha egyik vagy másik oszlop kiesik, biztos, hogy egészként, jól fog működni egy társadalom? Ha most mindenki három vagy több gyermeket vállal, biztos, hogy dübörögni fog a gazdaság? Arról az apró tényről nem is beszélve, biztos, hogy mindenki boldog lesz?

Az emberek nem számok. Akkor is, ha sokan csak számadatként tekintenek rájuk. Vannak érzéseik, lelkük, szívük. És engedtessék meg, hogy mindenki maga hozzon döntést, hány gyermeket is szeretne.

Veszélyek

Amúgy pedig nem hiszem, hogy több gyermeket vállalnának emberek csupán a kedvezmények miatt. Vagyis lényegi változás nem történne. Nem növekszik majd a népesedés. Bár nőni fog az állami bevétel, amit pedig mint mondtam, úgysem a megfelelő célra fordítják majd. Abból a pénzből a gazdagok tovább gazdagodnak, több sportlétesítmény épül majd, az emberek közti szakadék pedig tovább nő. Több pénz lesz, ami lenyúlható…

Lehet, pont ez a cél: az egységet megelőzni, a széthúzást erősíteni, hiszen ahol összefogás van, ott erő is van. Ez ugyan egy társadalomnak jó, a társadalom élén álló személyekre nézve azonban veszélyes…

Az újévi fogadalmak rabjai vagyunk. Bár sokan tudjuk, hogy marhaság, mégis valamiért hisszük, hogy egyszerűen el kell rebegnünk éjfélkor, mire vágyunk, mit szeretnénk megvalósítani az újévben. Rendszerint vagy közhelyeket mormogunk, vagy évről évre ugyanazokat a még mindig be nem teljesült vágyainkat fogalmazzuk meg.

Szeretnénk boldogok lenni

Ez így túlságosan általános. Kinek mit jelent a boldogság? A szerető társ? Egy jobban fizető munkahely? Egy varázslatos utazás? Kit mi tesz boldoggá? Nem túl konkrét. Mint ahogy az sem, vajon mit vagyunk hajlandóak tenni érte. Mit teszünk azért, hogy vágyainkat beteljesítsük, álmainkat valóra váltsuk?

Szeretnénk gazdagok lenni

Ez is egy általános, sokak által áhított cél. De vajon kinek mit jelent a gazdagság? Valaki milliárdokra, lottó ötösre vágyik. Valaki egy új autót szeretne. Míg mások egy saját lakást. Valaki csak beérné, ha nem lennének tartozásai, valaki már azzal is elégedett lenne, ha minden számláját időben ki tudná fizetni. Jó-jó, tudjuk, fontos  a pénz, de vajon valóban akkora jelentősége van, mint amit tulajdonítunk neki? Persze tudom, nagyon jó lenne, ha nem kéne lesni az árakat, egyszerűen meg tudnánk venni, amire vágyunk. De vajon ha minden földi javunk, megvásárolt tárgyunk megvan, mire fogunk vágyni? Azok meghozzák a várva várt boldogságot?

Szeretnénk egészségesek lenni, maradni

Fontos dolog ez is. Mégis olyan sokan élnek egészségtelenül. Lássuk be, mi magunk sem teszünk meg mindent érte. Persze itt is rengeteg kérdés merül fel. Mit tehetünk egyáltalán? Nem bolondság-e, hogy annyi mindent betartsunk, és mások és saját magunk adta szabályok szerint éljük életünket, ahelyett, hogy pusztán csak élveznénk a napokat, a mát, a pillanatot? Vajon egészségesebbek, s így boldogabbak leszünk-e, ha lemondunk kedvenc, ámde egészségtelennek titulált ételeinkről? Vajon tényleg tovább élünk, ha minden szenvedélyünkről lemondunk? Vajon élünk-e egyáltalán, ha mindent szigorú szabályok szerint, szorongva teszünk? Boldognak lesz-e mondható életünk? Vagy csak jó hosszúnak a szenvedésünk?

Szeretnénk csinosabbak lenni

Valaki a súlyfeleslegétől szeretne szabadulni, valaki néhány kiló plusszra vágyik, hogy elérje az álomsúlyt. Persze nem csak a súly számít, a kilók, hogy mennyit mutat a mérleg. Tökéletes testet akrunk, mindenhol megfelelő idomokkal, pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De akkor talán boldogabbak lennénk? Miért vagyunk képtelenek elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk? Miért nem tudjuk magunkat ilyennek szeretni? Persze azt elvárjuk, hogy minket szeressenek, de jogos ez, ha még magunknak sem sikerül? Ha mi sem vagyunk elégedettek a tükörbe nézve, más hogyan is láthatna szépnek bennünket?

Belső harmónia

Vajon hová vezet az örök elégedetlenkedés? Ha soha, semmi nem jó nekünk, soha semmi nem felel meg, mindig mást akarunk, mindig a másét, vagy amit el nem érhetünk, akkor elfelejtjük azt, ami az életben a legfontosabb: elfelejtünk élni.

Talán csak az kellene, hogy örüljünk, hogy nevessünk, és lássuk meg az apró csodákat, amik körbevesznek bennünket. Ne a kifogást keressük, ne azt, mi mindent változtatnánk meg életünkben, hanem vegyük számba, mivel vagyunk elégedettek, mit értünk el, mire vagyunk büszkék.

Akkor talán nem csak az óévet, de az újévet is színesebbnek látjuk, reményteljesebbnek. Egyszerűen csak annyit határozzunk el, hogy többet mosolygunk, nyitott szemmel járunk, többször öleljük magunkhoz szeretteinket, és többször mondjuk el nekik, mennyit jelentenek számunkra.

Nem kellenek a nagy fogadalmak, nem kellenek a nagy szavak. Vegyük észre, hogy az élet sok apró kis dologból áll, sok apró dologból épül fel, s egyszerűen csak élvezzük, ami megadatott, s ne azon búslakodjunk, amink nincs, s talán nem is lesz soha.

Felébredtem. Vagy inkább felriadtam. Már elaludni is nehéz volt, de az éjjel mégis felriadtam. Arra ébredtem, hogy izzadok, verejtékezek, szapora a légzésem. Rémálmom volt. Iszonyatosan gyötör most az érzés, ami bennem maradt utána.

Felkelek, elhagyom a biztonságosnak vélt, meleg ágyat. Kibújok, mert úgy érzem, nem vagyok képes fekve maradni.

Kimegyek a konyhába. Innom kell valamit. Teljesen kiszáradt a szám. Kicsit rendbe kell szednem magam. Egy zuhany is jólesne. Éjszaka van, sötét. Mindenki alszik ilyen éjjeli órán. Én azonban nem tudok. Csend van. Jól, tisztán hallom a gondolataimat.

Szörnyű gondolatok gyötörnek, s nem hagynak nyugodni.

Vajon hol rontottam el? Vajon mit csinálhattam volna másképp? Vajon miért kellett ennek megtörténnie? Vajon hogyan jutottunk idáig? Min kellett volna, és leginkább hogyan változtatnom?

Ezer kérdés fogalmazódik meg bennem. Ezzel együtt ezer gondolat kavarog a fejemben. Nem ismerem a válaszokat. Nem tudok pihenni. Nem tudom kialudni magam. Nem tudok megnyugodni. Vajon képes leszek rá egyszer? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljem, hogy megértsem?

Megpróbálom kiüríteni az agyam. Megpróbálok szépre gondolni. Az a baj, hogy a szép emlékek is csak fájnak. Azt idézik fel bennem, mennyire jó volt. Ezzel együtt milyen rossz most. Mennyi szép, csodás dolog történt velem, velünk. Ami már nem fog megismétlődni. Ami véget ért.

Szép helyeken jártunk. Boldogok voltunk. Csodás, varázslatos emlékeink vannak. Nem szeretnék most ezekre gondolni. Fájnak. Szeretnék elbújni az emlékeim elől. Nem megy. Kísértenek.

Bolond voltam. Elengedtem, hagytam elmúlni az érzést. Hagytam kilépni az életemből. Talán még segítettem is neki. Bántottam. Nem hibáztatom. Nehéz velem. Nem könnyű velem lenni. Nem könnyű engem szeretni. Megpróbálta. Nem ment. Be kellett látni. Az eszem tudja. A szívem mégis visszasírja. Nem tudom elengedni.

Közben teljesen kimegy az álom a szememből. Kimerültem. Fáradt vagyok, az agyam mégsem képes leállni. Nem tudok parancsolni neki. Tehetetlen vagyok. Átadom magam az érzéseimnek, sírok egy nagyot. Potyognak a könnyeim. Megkönnyebbülést remélek, de nem érkezik meg.

Hogyan lehet valakit elfelejteni? Hogyan lehet valaki nélkül élni, aki szerves része volt egykor életemnek, hétköznapjaimnak? Minden nap beszéltünk. Minden nap elsírhattam neki bánatomat. Minden nap meghallgatott. Mégsem tudtam rá vigyázni.

Szeretett. Mellettem volt. Támogatott. Mégis hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Nem állítottam meg. Talán csak egy szó kellett volna. Talán csak egy ölelés. Talán csak... már mindegy. Elment.

Egy álom volt csupán. Nem több. Egy szép álom. Álom, hogy boldog lehetek. Hogy megtaláltam azt a személyt, akivel leélhetem az életem. Egy reménysugár, aki bearanyozta napjaimat. Egy napsugár, s nem süt többé. Már nem ragyogja be az eget.

Megpróbálok lefeküdni. Visszabújok a paplan alá. Lehunyom a szemem, és tovább álmodom. Álmomba messzire megyek. Oda, ahol minden jó, minden szép. Ahol átölel. Ahol boldog vagyok. Vele. Csakis Vele.

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás, a közös út vége.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Bizakodva. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben, de továbbra is boldogan ülnek vissza az autóba, s utaznak tovább. Együtt.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek, az ölelésnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Van az úgy, hogy a dolgok nem terveink szerint alakulnak. Hogy amit megálmodtunk, elterveztünk, nem tudtuk megvalósítani. Néha önhibánkon kívül, néha mert egyszerűen olyanok voltak a körülmények, néha csak menet közben változtak az elvárások, az elképzeléseink, néha magunk is változtunk, néha mi hibázunk. Olykor kicserélődtek az emberek körülöttünk, s már nem azzal a személlyel megyünk tovább az úton, akivel annó elindultunk.

A változás életünk velejárója. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Igazodni a változásokhoz. Azonban nem mindig könnyű ez. Nem mindig jó egy változás. Sokszor gyötrelemmel, lemondással, csalódással, fájdalommal jár.

Azt észrevenni, arra ráeszmélni, hogy aki eddig életünk része volt, már nincs többé, nem egyszerű. Akinek puszta jelenléte is örömmel, boldogsággal töltötte el lelkünket-szívünket, de már nincs többé a hétköznapjainkban, kifejezetten nehéz.

Rossz arra ébredni, hogy biztonságosnak vélt életünk, nyugalmat, boldogságot és kiegyesúlyozottságot sugárzó világunk összeomlott. Összedőlt,  mint egy kártyavár. Nincs többé a szeretett társ mellettünk, nem élvezhetjük mosolyát, nem érezhetjük biztonságot nyújtó ölelését, megnyugtató jelenlétét.

Azt hittük, mindig boldogok leszünk, együtt. Azt hittük, mi egymásnak vagyunk teremtve. Azt hittük, hogy szerelmünk, szeretetünk mindent kibír, azzal mindent áthidalunk. Azt hittük, elég, ha szeretjük egymást, és akkor minden problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni.

Aztán egyszer csak  megtörténik az, amit nem hittünk, hogy velünk is megtörténhet. Arra ébredünk, hogy vége. Hogy valami elromlott, valami eltört, amit ezúttal nem vagyunk képesek megjavítani, helyrehozni.

Bár még szeretjük egymást, még nem múlt el az érzés, amire oly annyira vágytunk, mégis már másképp tekintünk egymásra. Másképp gondolunk a mára, a holnapra, a jövőre. Már nincs velünk. Már egyedül vagyunk. Már nem hív, nem halljuk a hangját, már vége.

Még sírunk, még iszonyatosan fáj a veszteség, még kimondhatatlan a hiány. Szívünk még lázad, de az ész már tudja, nincs tovább.

Aludni szeretnénk. Sokáig. Addig, míg felébredve ráeszmélünk, az egészet csak álmodtuk, párunk valójában ott szuszog mellettünk, ott van velünk, jelen van életünkben. Szeretnénk hinni, hogy csak rémálom volt az egész, valójában minden rendben. Szeretnénk remélni, hogy párunk mindig velünk marad, minden rigolyánkat, hisztinket elviseli, és szerelmünk minden gondunkra gyógyírt jelent.

Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Nem szabad közben egyértelműnek venni, hogy a másik velünk van. Nem szabad készpénznek venni, hogy párunk ott van mellettünk. Egy kapcsolat folyamatos ápolást igényel.

Párunkkal folyamatosan éreztetni kell szeretetünk. Párunkkal folyamatosan tudatni kell, mennyit jelent nekünk. Nem elég a szó. Éreznie kell tetteinkből, odaadásunkból, cselekedeteinkből, gondoskodásunkból. Az kevés, hogy néha (vagy sokszor), de kimondjuk: szeretlek. Fontos és lényeges szó ez, ugyanakkor nem elég. Minden más létező módon is tudomására kell hozni, mennyire értékes számunkra. Fontos, hogy érezze, hogy tudja, szeretve van, megbecsülve.

Ritka dolog, amikor kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást. Sokszor csak egyoldalú a szerelem, a rajongás, az odaadás. Ezért ha megtaláltuk azt a személyt, akivel kialakul a kölcsönös bizalom, szeretet, megbecsülés, ne engedjük el! Becsüljük meg az érzést, becsüljük meg párunkat! Ne adjuk fel könnyen! Ritka kincsre leltünk, és mint olyan, értékes drágakőre. Amire az ember vigyáz.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy későn eszmélünk rá, elvesztettük, ami egyszer a miénk volt.

Talán felébredünk rémálmunkból, és még időben rádöbbenünk, mily szerencsések is vagyunk valójában. Talán.

Hurrá! Új év, új elhatározások, reményeink szerint egy új világ, szebb napok várnak ránk. Mindenki elrebegte - ki magában, ki félhangosan, ki a világba kiáltva - fogadalmait, melyeket úgysem tart majd be. De hát ez a szokás. És mi, mint talán oly sokan, szokásaink rabjai vagyunk.

Aztán a rideg valóságban találjuk magunkat: másnapos fejfájások, mosatlan edények az esti bulit követően, ugyanaz az élet, teli reménnyel, nem annyira reményteljes valósággal... Majd ráeszmélünk, hogy semmi sem változott.

Nem is tudjuk, mit reméltünk. Új év nem hoz forradalmat. Olyan ez a nap is, mint a többi. Csupán elővettük a következő naptárt, nem volt elég egyet lapozni ezúttal. Csupán mindenki egy kicsit tovább maradt fent. Csupán nagyobb átlagban buliztunk, mint a hét többi napján. De igazából semmi nem változott. Jönnek a szürke hétköznapok, a robotolás, a hajsza a pénz után.

Most talán még van pár napunk addig, hogy magunkhoz térjünk kissé. Még nem kell korán kelni. Még van idő visszabújni az ágyba, és párunk vállára hajtani fejünk. Még élvezhetjük a szabadságot, még önfeledten örülhetünk egymásnak.

Valószínűleg este amúgy is annyit ettünk, hogy még reggelizni sincs erőnk. Meg talán ebédet sem kell főzni, hiszen ilyenkor mindig jó a maradék is. Elvégre tavaly annyi mindennel készültünk, biztosan maradt valami ehető mára is. :-)

Nem sietünk sehová. A szoba csendjébe merülve azon tűnődünk, vajon mit is kellene másképp csinálni ezúttal. Min változtassunk, amit megtehetünk, amire erőnkből még futja. Mit csináljunk másképp, hogy több örömet okozzunk másoknak, hogy boldogabban élvezhessük párunkkal a napokat, órákat, varázslatos pillanatokat.

Apró változások ezek. Nem jelentősek. Általában. Ugyanakkor fontosak, mert szebb, kiegyensúlyozottabb lesznek a napjaink. Örömet okozni jó. Amit adunk, azt pedig rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Érdemes hát energiát fektetni bele.

Álmodtam én is egy világot magamnak. :-)

Mit valósítok meg belőle, s mit nem, majd meglátjuk. Az biztos, hogy több nevetés, több nyugalom, nagyobb odafigyelés, megértés lesz benne. Észre kell venni a kis csodákat, mik körbevesznek bennünket. Érdemes felfigyelni az aprónak tűnő dolgokra is. Azokat összetéve, azokat élvezve lesz boldogabb, teljesebb az életünk.

Olyan ez, mint egy nagy kirakósjáték. Nem feltétlenül az győz, aki hamar megtalálja az egymás mellé kerülő darabkákat. Aki nagyon gyorsan kirakja azt. Hanem aki együtt tud nevetni, örülni a másikkal, aki együtt tudja élvezni nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is a másikkal. Aki nem csak túléli, hanem megéli a napokat, a pillanatokat.

Na én ilyen szeretnék lenni! Párom arcára sokszor mosolyt csalni. Apróságokat észrevenni, nevetve örülni. Talán nem nagy elhatározás, és megvalósítható.

Csakazértis megmutatni a világnak, hogy minden nehézség ellenére, boldog tudok lenni, minden próbatételt jelentő akadályt le tudok küzdeni, és minden útvesztőben, minden körülmények között célba érek. :-)