Felébredtem. Vagy inkább felriadtam. Már elaludni is nehéz volt, de az éjjel mégis felriadtam. Arra ébredtem, hogy izzadok, verejtékezek, szapora a légzésem. Rémálmom volt. Iszonyatosan gyötör most az érzés, ami bennem maradt utána.
Felkelek, elhagyom a biztonságosnak vélt, meleg ágyat. Kibújok, mert úgy érzem, nem vagyok képes fekve maradni.
Kimegyek a konyhába. Innom kell valamit. Teljesen kiszáradt a szám. Kicsit rendbe kell szednem magam. Egy zuhany is jólesne. Éjszaka van, sötét. Mindenki alszik ilyen éjjeli órán. Én azonban nem tudok. Csend van. Jól, tisztán hallom a gondolataimat.
Szörnyű gondolatok gyötörnek, s nem hagynak nyugodni.
Vajon hol rontottam el? Vajon mit csinálhattam volna másképp? Vajon miért kellett ennek megtörténnie? Vajon hogyan jutottunk idáig? Min kellett volna, és leginkább hogyan változtatnom?
Ezer kérdés fogalmazódik meg bennem. Ezzel együtt ezer gondolat kavarog a fejemben. Nem ismerem a válaszokat. Nem tudok pihenni. Nem tudom kialudni magam. Nem tudok megnyugodni. Vajon képes leszek rá egyszer? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljem, hogy megértsem?
Megpróbálom kiüríteni az agyam. Megpróbálok szépre gondolni. Az a baj, hogy a szép emlékek is csak fájnak. Azt idézik fel bennem, mennyire jó volt. Ezzel együtt milyen rossz most. Mennyi szép, csodás dolog történt velem, velünk. Ami már nem fog megismétlődni. Ami véget ért.
Szép helyeken jártunk. Boldogok voltunk. Csodás, varázslatos emlékeink vannak. Nem szeretnék most ezekre gondolni. Fájnak. Szeretnék elbújni az emlékeim elől. Nem megy. Kísértenek.
Bolond voltam. Elengedtem, hagytam elmúlni az érzést. Hagytam kilépni az életemből. Talán még segítettem is neki. Bántottam. Nem hibáztatom. Nehéz velem. Nem könnyű velem lenni. Nem könnyű engem szeretni. Megpróbálta. Nem ment. Be kellett látni. Az eszem tudja. A szívem mégis visszasírja. Nem tudom elengedni.
Közben teljesen kimegy az álom a szememből. Kimerültem. Fáradt vagyok, az agyam mégsem képes leállni. Nem tudok parancsolni neki. Tehetetlen vagyok. Átadom magam az érzéseimnek, sírok egy nagyot. Potyognak a könnyeim. Megkönnyebbülést remélek, de nem érkezik meg.
Hogyan lehet valakit elfelejteni? Hogyan lehet valaki nélkül élni, aki szerves része volt egykor életemnek, hétköznapjaimnak? Minden nap beszéltünk. Minden nap elsírhattam neki bánatomat. Minden nap meghallgatott. Mégsem tudtam rá vigyázni.
Szeretett. Mellettem volt. Támogatott. Mégis hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Nem állítottam meg. Talán csak egy szó kellett volna. Talán csak egy ölelés. Talán csak... már mindegy. Elment.
Egy álom volt csupán. Nem több. Egy szép álom. Álom, hogy boldog lehetek. Hogy megtaláltam azt a személyt, akivel leélhetem az életem. Egy reménysugár, aki bearanyozta napjaimat. Egy napsugár, s nem süt többé. Már nem ragyogja be az eget.
Megpróbálok lefeküdni. Visszabújok a paplan alá. Lehunyom a szemem, és tovább álmodom. Álmomba messzire megyek. Oda, ahol minden jó, minden szép. Ahol átölel. Ahol boldog vagyok. Vele. Csakis Vele.
Hozzászólások