Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás, a közös út vége.
Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Bizakodva. Reményteljesen.
Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.
Aztán némi fenntartással a szívükben, de továbbra is boldogan ülnek vissza az autóba, s utaznak tovább. Együtt.
A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek, az ölelésnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.
Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.
Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.
Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.
A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.
Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain
Hozzászólások