Mondom ezt én, aki elég hangos, bőbeszédű, nagy dumás. Egy ideje azonban rákaptam a csend édes ízére. Persze ehhez kellett valaki, aki megmutatta, hogyan kell ezt csinálni.
Kedvesem terápiás javaslattal írta fel nekem egy receptre. Amolyan személyiségfejlesztő tréningként. Kerekedő, tágra nyílt szemmel tekintettem rá. Nem meglepő módon azonnal mosolyt csalt az arcomra vele. Majd jöttek a próbálkozások. Játszottunk. Én azt hittem, de igazából nem játék volt.
Ültünk a kanapén, egymást átöleltük. Azt mondta pszt!, és közben mosolygott. Nem csak az ajka, a tekintete is. Csillogott a szeme. Próbáltam nem megszólalni. Megfogta a kezem. Játszott az ujjaimmal. Néha egymásra mosolyogtunk, össze-összenéztünk. Találkozott a tekintetünk, és a lelkünk összeforrt.
Eleinte nehezen ment. Kezdetben csak néhány percig. Folyton elvihogtam, megtörve ezzel a csendet. Most már órákig is bírom. Ráéreztem az ízére. Jó merengve nézni páromat, csodás érzés közben hozzá bújni. Kezünkkel némán játszani. Hallgatásunkat érezni, valóban átérezni, megélni a pillanat örömét.
Fantasztikus utána megszólalni. Vagy nem is, inkább hallgatni a másikat, ahogyan beszél, mesél. Mert azt vettem észre, másképp hallgatok, másképp figyelek azóta. És persze nem csak kedvesemre, mindenki másra is.
Rájöttem, hogy jó a csend. A barátom. Amikor nem a szavak beszélnek, hanem a csend szólal meg helyettük. Amikor halljuk a saját és egymás lélegzetvételét. Amikor a csendet a szívdobbanás töri meg. Amikor édesen összebújva azon merengünk, milyen szép az élet, és mennyi jót kaptunk már egymástól, és mástól is. Mennyi mindenért lehetünk hálásak. Mindeközben hallgatjuk a külvilág zaját. A madarak csicsergését, a falevél suhogását, a szél morgását.
Nem csak kanapén ülve gyakoroljuk ezt. Néha leülünk a parkban egy padra. Este felnézünk a csillagos égre. Máskor a tengerparton ülve lábunkat vízbe lógatjuk, miközben tekintetünk a messzi távolba mereng.
Eleinte furcsa volt. Furcsa volt a csend. Hiszen eddig arról voltam híres, hogy állandóan szólt a közelemben tévé, rádió. Vagy ha mégse, valami kényszert éreztem, hogy beszélgethessek valakivel. Bárkivel. Mert zavart a csend. Bántott a hallgatás. De megtanultam, hogyan kell élvezni. Sőt, most már nem csak együtt játszunk, egyedül is sokszor ücsörgök, és néha azon kapom magam, hogy behunyt szemmel nézek lelkem mélyére.
Boldog vagyok, hogy ismét tanultam valamit, fejlődtem. Általa.
Doktor úr, a terápia sikeres volt! A beteg meggyógyult!
Némán ülök a sötétben
Miközben csendben hiányzol.
Mozdulatlan várom,
Míg halkan rám vigyázol.
Hallgatom, mit nem mondasz,
Tudom úgyis, mit érzel.
Tudom, hogy hiányzok neked,
Addig, amíg nem érsz el.
Érzem, hogy szíved tárod elém,
Hogy kezed nyújtod felém.
Nem kellenek a szavak.
Némaságod is értem,
Hallgatom a csendet,
Minden szavadat érzem.
Hozzászólások