Csakazértis

Amikor találkozunk valakivel, amikor megismerkedünk, még minden rózsaszín. Mintha nem is mi lennénk, és nem is ő. Két ember találkozása mindig csodálatos dolog. Benne van minden varázs, lehetőség, újdonság, tűz és parázs. Minden, amiből lelkünk táplálkozik.

Nem véletlen, hogy rózsaszínben látjuk a világot. Varázslatos, ahogy ismerkedünk, ahogy kibontakozik a szerelem. Ahogy napról-napra többek leszünk, ahogy építkezünk, kiteljesedünk. Égünk a vágytól, hogy lássuk egymást, hogy találkozzunk, minden apró érintésnek örülünk, minden együtt töltött percet bearanyoz a másik lénye.

Ilyenkor könnyen elfogadjuk egymás hibáját, könnyen legyintünk a problémákra, hisszük, hogy mindent meg lehet oldani.

Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük egymást. Egyre inkább önmagunkat adjuk, s lekerül az a bizonyos rózsaszín szemüveg is, amin keresztül vizsgáltuk eddig párunkat, kapcsolatunkat. Előtérbe kerülnek a kisebb-nagyobb hibák. Egyre több az összezörrenés, a vita, és nézeteltérés.

A párkapcsolat fenntartása nem könnyű feladat. Nehéz munka, mégis megér minden fáradozást.

Legtöbbször túl nagy elvárásokkal megyünk bele egy kapcsolatba. Sokszor olyanokat várunk el a másiktól, olyan párt szeretnénk, aki igazából nem is létezik. Persze vannak alap dolgok, amikről semmiképp ne mondjunk le. De tíz körömmel nem szabad ragaszkodni elképzelésünkhöz, nem szabad kergetni egy álom ideált, aki talán sosem létezett, és még meg sem született.

Ehelyett a másik megismerése után próbáljuk őt elfogadni és szeretni a hibáival együtt. És ha olykor-olykor zavar is bennünket egy-egy rossz szokása, akár szóvá tesszük, akár nem, az nem azt jelenti, hogy egész lényét, s vele együtt kapcsolatunkat kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy tökéletes ember nem létezik. Bizony, mi magunk sem vagyunk azok! A másik sem az. De ettől még lehet szeretetben, szerelemben és harmóniába együtt élni. A másik kölcsönös elfogadásával, a másik nézőpontjának megértésével.

Néha az elvárások azok, amik igazán közénk állnak. Amikor teljesíthetetlen vágyálmainkat kergetjük. Ahelyett, hogy csak békésen párunkhoz simulnánk, élveznénk az együtt töltött időt, és néha nagyot mosolyognánk apró-cseprő dolgain.

Meg kell tanulni a másikat hibáival együtt szeretni, és akkor boldogabbak leszünk, mint valaha, és boldogabbá tehetjük egymás életét.

Minden bajunkra gyógyír lehet a szerelem. Édes, kéjes érzés, mely elárasztja lelkünket-testünket egyaránt. Néha nem is kell más, csak a receptre írt szerelem! ;-)

Nagyon fontos a pozitív hozzáállás az életben. Nem az a fajta, ami elrugaszkodik a valóságtól, amikor nem létező ideált kergetünk, mert az nagyon veszélyes. Arról a pozitív hozzáállásról beszélek, amikor egyazon dolgot egy kicsit másképp látunk, más szemmel szemléljük, s ettől egy picit jobb lesz a kedvünk.

Nem szabad elrugaszkodni a valóságtól, nem szabad téveszméket kergetni, sem áltatni magunkat nem létező dologgal. De lehet másképp látni dolgokat, egy picit pozitívabban, s ettől szebb lesz a világ, jobb a kedvünk. Kiegyensúlyozottabb a párkapcsolatunk.

A minap beszélgettem erről, és már önmagában a beszélgetés is pozitívan hatott rám. Ami még ennél is nagyszerűbb érzés volt, hogy a másikra is. Amikor észrevétlenül, szépen csendben segítesz másoknak pusztán azzal, hogy megosztod velük a világnézetedet, a gondolataidat, s bár nem akarod rájuk erőltetni az életfelfogásodat, de gondolkodóba ejted őket, és végül elismerik, hogy a kellemes beszélgetést jó kedv követte, az mindennél többet ér.

Ezúttal is ez történt. Tulajdonképpen nem csináltam semmit. Egy szitut vázoltunk fel. Egy féltékenységre okot adó szitut. Amikor egy nő rámászik a pasinkra, és mindent elkövet, hogy elszedje tőlünk. Ez volt az alapfelállás.

Hozzáteszem, mert fontos, hogy a pasink leszereli az illetőt. Mindegy is hogyan, de leszereli, vagyis igazából nem lesz semmi a próbálkozásából.

Hogyan reagáljuk le mindezt? Mit érzünk, és mit gondolunk?

Aggódhatunk, különböző mértékben bosszanthat bennünket, magunkban fortyoghatunk, majd szépen csendben kiborulhatunk.

Ezzel a reakcióval magunkat belülről erősen emésztjük. Idegesítjük. Aztán idővel a gyomrunkra megy az egész, később testi tüneteink is lesznek, és egyszer majd, egy nem várt, esetleg teljesen békés pillanatban robbanunk, mint egy időzített bomba.

Persze hangos hiszti is követheti a történteket. Számonkérés, balhé, hangos veszekedés. A végkifejlet ellenére hangot adhatunk nem tetszésünknek. Általában ezt sosem megfelelő stílusban tesszük.

Ez a helyzet sem sokkal jobb. Nem csak magunkat idegesítjük vele, de a másikat is. Számonkérés? Miért is? Nem csinált semmit párunk, miért vonjuk kétségbe a hűségét? Miért nem bízunk benne eléggé ahhoz, hogy tudjuk, megoldja, leszereli az ilyen próbálkozókat, és igazából nem is ő tehet róla, hogy ilyen szituba került. Ha nem bízunk benne, nem bízunk benne eléggé, akkor ott a kapcsolat eleve gyenge lábakon áll. Miért nem előbb, miért nem másképp csinált bármit is, miért hagyta idáig fajulni a dolgot? Felesleges kérdések. Így tartotta jónak. Bízzunk benne! És magunkban!

Avagy jót mosolyoghatunk az egészen, hiszen a pasi minket szeret, mellettünk tölti az éjszakát, minket ölel, és a másik csaj csak jól beégette magát. Tulajdonképpen semmi nem történt.

Az előzőekkel szemben itt van a harmadik, sokkal békésebb megoldás. A mi lelkünk sem sérül, és párunké sem. Mi sem idegesítjük magunkat, de párunkat sem. Tudomásul vesszük, hogy míg világ a világ, mindig akad olyan nő, aki kellően lejáratva magát megpróbál egy-egy pasira rámászni, s bizony időnként a miénk is sorra kerül. Inkább húzzuk ki magunkat. Kellően jó férfi van mellettünk, hisz másoknak is tetszik. Ugyanakkor mi magunk is kellően jó nők vagyunk ahhoz, hogy neki mi kelljünk. Minden csábítás ellenére minket választ, minket szeret. Vagyis helyes, pozitív és egészséges hozzáállással, megfelelő önbizalommal simán túlléphetünk egy-egy ilyen szituáción.

Mindössze egy mosoly kell hozzá, kicsit átállítani a gondolkodásunkat, és máris ugyanazt a szituációt sokkal jobb fényben látjuk, mint annak előtte.

Ugye, nem is olyan nehéz boldognak lenni?

Rengeteg jó tanács, ötlet, javaslat, újévi fogadalom kering a neten, a közösségi oldalakon. Posztokat is lehet olvasni szép számmal.

Rengeteg marhaság van köztük, közhelyek, megfogadhatatlan és kivitelezhetetlen badarságok. Néha azonban egészen gondolatbaejtőek tudnak lenni. Néha magam is merengek egy-egy olvasmány után.

Gondolkodni jó! :-) Végül is az az értelme mindennek, ha gondolataink elindulnak, szárnyra kapnak, bármilyen irányba is visznek, de életre kelnek. Néha én is gondolkodom. Lehet meglepő!

A minap ráakadtam némi bölcsességet árasztó sorra. Ez ihlette a következő listát. Minden újévi sületlen marhaság helyett inkább ehhez hasonló gondolatokat fogadjunk meg ebben az évben. Mindenesetre hasznosabbak, mint egy nem létező álomsúlyt kergetni, vagy egy-egy rossz, beidegződött szokásunk elhagyását évről évre megfogadni. :-)

Lássuk a listát, melyet érdemes lenne megvalósítani!

Barátkozzunk meg a múltunkkal, tervezzük a jövőnket, és éljünk a jelenünkben!

A múltunkon már úgysem lehet változtatni, a jövőnket még alakíthatjuk, de csak a jelenünkben élhetünk.

Sose foglalkozzunk azzal, amit mások gondolnak rólunk!

Ha jó, akkor könnyen elbízhatjuk magunkat, ha rossz, akkor biztosan csak egy újabb irigyünkre akadtunk. Fabatkát sem ér mások véleménye. Csak az számít, amit magunkról gondolunk.

Az idő mindent meggyógyít!

Ha elég időt szánsz rá, ha elég türelmes és kitartó vagy. Csak győzd kivárni, és minden rendbejön. 

Döntésünk középpontja mi magunk legyünk, a saját boldogságunk!

Nem, nem kell önzőnek lennünk, de tartsuk szem előtt magunkat. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy mások sikereiért beáldozzuk saját boldogságunkat. Pillanatnyilag ugyan kielégítő lehet, de hosszútávon nem nyerjük el lelki egyensúlyunkat.

Sose hasonlítsuk magunkat a másikhoz!

Ne feledjük, nem ismerhetjük a másik teljes élettörténetét. Lehet, hogy csak a csillogást látjuk, mert azt engedi látni. Közben nem ismerjük a belső félelmeit, gyötrelmeit, nem tudunk az álmatlan éjszakáiról, nem látjuk a kínzó gondolatait. Lássuk be, mi is csak annyit engedünk láttatni életünkből amit mi akarunk. Más sem különb, más is pontosan így csinálja... mindenkinek vannak titkai.

Nem szabad túlgondolni dolgokat!

Néha egyszerűen csak el kell fogadni azt, ami adatott, ahogy adatott. Minél többet gondolkozunk valamin, annál megérthetetlenebb lesz számunkra. Engedjük el, fogadjuk el, barátkozzunk meg bizonyos tényekkel. Nem kell minden kérdést megválaszolni.

Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat!

Bár társas lények vagyunk, és jó együtt kedvesünkkel, de érezzünk rá a csend és az egyedüllét édes ízére. Kell néha egy-egy nap, egy-egy óra, mikor valóban csak ÉN létezik, amikor csend vesz körül. Amikor ráhangolódunk saját magunkra, amikor valóban önmagunk lehetünk. Kell ez a teljes lelki kiegyensúlyozottságunkhoz.

Szánjunk kellő időt a kikapcsolódásra!

Nem kell a világot éppen nekünk megváltani. Ki kell tudni üríteni a fejünket, élni a mának, átadni magunkat a pillanatnak ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk az életet. Valóban boldogok lehessünk.

A szexen kívül is van élvezetes elfoglaltság!

Kétségtelenül jó szeretkezni, de van, ami még ennél is jobb. Őrületes dolog csak úgy a másikkal lenni, csak úgy egyszerűen örülni a világnak, a másiknak. Néha csendben egymás mellett feküdni. Rengeteg elfoglaltságot találhatunk, nem szabad, hogy ez az egy irányítsa és befolyásolja napjainkat. Nem csak ebből áll az élet.

Szeretni és szeretve lenni!

Ne feledjük, hogy ez létünk egyik alapeleme. Mindenki erre vágyik. Amennyi szeretetet adunk másoknak, azt rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Szeretni és szeretve lenni az egyik legfontosabb dolog az életben. Boldogságunk e nélkül elképzelhetetlen. Elérhetünk minden mást az életben, de ha nincs kivel megosztani élményeinket, tulajdonunkat, akkor mindez mit sem ér.

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás, a közös út vége.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Bizakodva. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben, de továbbra is boldogan ülnek vissza az autóba, s utaznak tovább. Együtt.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek, az ölelésnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Van az úgy, hogy a dolgok nem terveink szerint alakulnak. Hogy amit megálmodtunk, elterveztünk, nem tudtuk megvalósítani. Néha önhibánkon kívül, néha mert egyszerűen olyanok voltak a körülmények, néha csak menet közben változtak az elvárások, az elképzeléseink, néha magunk is változtunk, néha mi hibázunk. Olykor kicserélődtek az emberek körülöttünk, s már nem azzal a személlyel megyünk tovább az úton, akivel annó elindultunk.

A változás életünk velejárója. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Igazodni a változásokhoz. Azonban nem mindig könnyű ez. Nem mindig jó egy változás. Sokszor gyötrelemmel, lemondással, csalódással, fájdalommal jár.

Azt észrevenni, arra ráeszmélni, hogy aki eddig életünk része volt, már nincs többé, nem egyszerű. Akinek puszta jelenléte is örömmel, boldogsággal töltötte el lelkünket-szívünket, de már nincs többé a hétköznapjainkban, kifejezetten nehéz.

Rossz arra ébredni, hogy biztonságosnak vélt életünk, nyugalmat, boldogságot és kiegyesúlyozottságot sugárzó világunk összeomlott. Összedőlt,  mint egy kártyavár. Nincs többé a szeretett társ mellettünk, nem élvezhetjük mosolyát, nem érezhetjük biztonságot nyújtó ölelését, megnyugtató jelenlétét.

Azt hittük, mindig boldogok leszünk, együtt. Azt hittük, mi egymásnak vagyunk teremtve. Azt hittük, hogy szerelmünk, szeretetünk mindent kibír, azzal mindent áthidalunk. Azt hittük, elég, ha szeretjük egymást, és akkor minden problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni.

Aztán egyszer csak  megtörténik az, amit nem hittünk, hogy velünk is megtörténhet. Arra ébredünk, hogy vége. Hogy valami elromlott, valami eltört, amit ezúttal nem vagyunk képesek megjavítani, helyrehozni.

Bár még szeretjük egymást, még nem múlt el az érzés, amire oly annyira vágytunk, mégis már másképp tekintünk egymásra. Másképp gondolunk a mára, a holnapra, a jövőre. Már nincs velünk. Már egyedül vagyunk. Már nem hív, nem halljuk a hangját, már vége.

Még sírunk, még iszonyatosan fáj a veszteség, még kimondhatatlan a hiány. Szívünk még lázad, de az ész már tudja, nincs tovább.

Aludni szeretnénk. Sokáig. Addig, míg felébredve ráeszmélünk, az egészet csak álmodtuk, párunk valójában ott szuszog mellettünk, ott van velünk, jelen van életünkben. Szeretnénk hinni, hogy csak rémálom volt az egész, valójában minden rendben. Szeretnénk remélni, hogy párunk mindig velünk marad, minden rigolyánkat, hisztinket elviseli, és szerelmünk minden gondunkra gyógyírt jelent.

Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Nem szabad közben egyértelműnek venni, hogy a másik velünk van. Nem szabad készpénznek venni, hogy párunk ott van mellettünk. Egy kapcsolat folyamatos ápolást igényel.

Párunkkal folyamatosan éreztetni kell szeretetünk. Párunkkal folyamatosan tudatni kell, mennyit jelent nekünk. Nem elég a szó. Éreznie kell tetteinkből, odaadásunkból, cselekedeteinkből, gondoskodásunkból. Az kevés, hogy néha (vagy sokszor), de kimondjuk: szeretlek. Fontos és lényeges szó ez, ugyanakkor nem elég. Minden más létező módon is tudomására kell hozni, mennyire értékes számunkra. Fontos, hogy érezze, hogy tudja, szeretve van, megbecsülve.

Ritka dolog, amikor kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást. Sokszor csak egyoldalú a szerelem, a rajongás, az odaadás. Ezért ha megtaláltuk azt a személyt, akivel kialakul a kölcsönös bizalom, szeretet, megbecsülés, ne engedjük el! Becsüljük meg az érzést, becsüljük meg párunkat! Ne adjuk fel könnyen! Ritka kincsre leltünk, és mint olyan, értékes drágakőre. Amire az ember vigyáz.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy későn eszmélünk rá, elvesztettük, ami egyszer a miénk volt.

Talán felébredünk rémálmunkból, és még időben rádöbbenünk, mily szerencsések is vagyunk valójában. Talán.