Bár ezt mondogatjuk magunknak, valahogy olykor mégsem hisszük el. Van az az állapot, amikor nem látjuk az alagút végén a fényt. Van az, amikor annyira mélyen vagyunk a gödörben, hogy fogalmunk sincs, hogyan tudnánk onnan kimászni. Amikor valahogy senki nem nyújtja a kezét felénk, nem látjuk a segítő embereket. Amikor valahogy teljesen egyedül találjuk magunkat, és fogalmunk sincs, hová lett a máskor oly nagy embersereg, aki körbevett bennünket. Hová tűntek a barátok, az ismerősök, és hol van Ő, a párunk, a kedvesünk?
Aztán teljes kétségbeesésünk csak tovább fokozódik. Egyedül vagyunk otthon, s bár tudjuk, hogy sokat segítene, ha emberek között lennénk, nincs kedvünk elhagyni a biztonságosnak vélt meleg lakást. Inkább begubódzunk, egy kiló fagylalttal a tévé elé ülünk, puha takarót terítünk a hátunkra, és bambán bámuljuk a tévében az értelmetlenebbnél értelmetlenebb műsorokat.
Néha azon kapjuk magunkat, hogy könnyeinken át nem is látunk semmit. Majd a következő pillanatban, amikor mégis megpróbáljuk felvenni a tévében zajló események fonalát, kiderül, hogy minden adón épp valami szívfacsaró, romantikus filmet adnak. Azonnal rádöbbenünk, hogy valójában magányosabbnál is magányosabbak vagyunk. Még szarabbul érezzük magunkat.
Kapcsolások sora következik, de nem találunk ennél értelmesebb műsort. Mintha minden és mindenki csak ellenünk szövetkezett volna.
Az eszünk tudja, hogy talán jó lenne felöltözni, és kimenni egy kicsit az utcára, a várost járva talán jobb kedvre derülnénk. Mégis nehéz megmozdulni. Átgondoljuk az egészet. Ahhoz, hogy emberek közé menjünk, össze kellene szedni magunkat. Megkeresni a tusfürdőt és a sampont, némi tisztálkodás és hajmosás után az arcunkat is rendbe tenni, hogy valami emberhez hasonló kinézetet varázsoljunk magunknak, és valamelyest eltakarjuk a pár napja már karikásra sírt szemünk alatt lévő sötét foltokat. Aztán persze valami tiszta ruhát is kellene keresni. A hangsúly a tisztán van. Napok óta nem mostunk, a lakás is szalad. Vajon találnánk?
Mire az egészet végigzongorázzuk a fejünkben, annyira elfáradunk, hogy nincs is kedvünk nekikezdeni az egésznek.
Maradunk inkább a biztonságosnak vélt fotelünkben a tévé előtt bevackolva. A műsor még mindig gyatra, változáson agyalunk.
Leülhetnénk a számítógép elé. A közösségi oldalakon kiposztolt hangulatjelentések és képek mind arról árulkodnak, hogy rajtunk kívül mindenki mennyire boldog. Hogy mindenkinek szuper programja van hétvégére, és mindenkinek remek élete van, élete párjával. Na hát ez az, amire most nagyon nincs szükségünk! Biztosan ezt akarjuk olvasgatni, és lájkolni? Na ne!!
Szóval még mindig nem mozdulunk, maradunk a biztonságos fotelban. Lassan érezzük, hogy éhség gyötri hasunkat, néha meg-megkordul. Kimehetnénk a konyhába, a fagyi már nem elég. Na jó, de hát minek is mennénk ki, amikor napok óta semmit nem vásároltunk, főzésre pedig pláne nem használtuk a konyhát! Öt napos száraz kiflin kívül semmit nem találnánk, az tuti.
Megint csak ott tartunk, hogy semmi értelme megmozdulni, marad a fotel.
Mivel a telefon napok óta néma, már feladjuk, hogy várjuk a hívást. Senki nem keres, senkinek nem hiányzunk. Minek is. Körülöttünk mindenki boldog, mindenkinek van élete. Csak a miénk van romokban. Teljesen romokban. Mivel senkire nem akarjuk rossz kedvünket és teljes lehangoltságunkat rázúdítani, mi sem kezdeményezünk hívást. Egy idő után már lenémítva a szekrény aljára tesszük a telefont. Teljesen felesleges és haszontalan eszköz lett a máskor oly sokat használt készülék.
Még mindig a fotelban. Könnyek közepette. Azon kapjuk magunkat, hogy már napok óta így megy ez. Semmire nem tudjuk rávenni magunkat, minden mozdulat nehéz. Ha egyszer fáj a szív, ez van. Minden értelmét veszti. Az eszünk pontosan tudja, mit kellene csinálni. De képtelen megfelelő utasítást adni a testnek és a szívnek.
Tudjuk, minden fejben dől el. De hát mindig oda lyukadunk ki, hogy mi értelme bárminek is? A lehangoltság és a magány úrrá lesz rajtunk. Elvesztünk. És nem keres senki. Nem hiányzunk senkinek. Senki nem készít leltárt, és nem tudja, hogy mi itt vagyunk, és várunk.
Egy idő után a tévét is kikapcsoljuk, jobb a csend. Csak saját szapora lélegzetvételünket halljuk, ami ütemtelen a testünket meg-megrázó sírástól. Fáj a csend. Ez nem az a jóleső, békés csend, ami nyugalmat hoz, ami megnyugvást, megkönnyebbülést. Ez a csend fájó fajtája, ami szorítja szívünket, lelkünket, mintha satuban lenne az.
Szeretnénk öntudatlanok lenni. Néhány nappal, héttel, hónappal idősebb. Átaludni ezt a kínszenvedést, és akkor felébredni, mikor a lelki béke végre ránk talált.
Igen, vannak bölcsességek, amiket jó lenne megfogadni. Ám igen nehéz! Nekünk is eszünkbe jut néhány.
Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...!
Dr. Csernus Imre
Nehéz pozitívan a jövőbe tekintenünk, miközben a szívünket kín és szenvedés marcangolja. Emlékek hada lepi el a tudatunkat, és csak gyötör. Kínzó gondolataink vannak, és hiába futunk előle, nincs menekvés. Sok mindent le lehet győzni, sok minden elől el lehet bújni. De önmagunk elől hová meneküljünk?
Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy...!
Thomas Alva Edison
Biztosan igaz a mondás. De mutassa már meg valaki, legalább azt, hogy hol találjuk, vagy milyen irányba induljunk el? Csak egy égi jelet kérünk, hogy ráleljünk az útra…
Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot...!
Lakatos Levente
Na ezzel nem értünk egyet. Nem kell a vihar, nem kell ez a semmilyen lelkiállapot. Légüres tér. Nem kell, nem kértük, és nincs is rá szükségünk. És nem akarunk új életet, a sajátunkat akarjuk! De azt gyorsan!
Semmi nem tart örökké. Ezt mondják. Olykor nem így érezzük.
Még mindig a fotelben, a biztonságosnak vélt fotelban vagyunk. Arra eszmélünk rá, hogy már napok óta ebben az állapotban. És valahogy jó itt. Talán már nem is akarjuk elhagyni e szigetet. Ez az a hely, ahol nem bántanak. Csend van. Ha nyugalom nem is. Nem akarunk embert látni. Nem kell a külvilág. Nem keressük más társaságát, bár a külvilág sem keresi a miénket.
Lassan belenyugszunk, hogy ez a mi helyünk. Talán ez rendeltetett nekünk. Talán ez a mi küldetésünk. A boldogtalanság. Tudjuk, ki kéne nyitni a szemünk, az ajtót és ablakot, hogy meglássuk a fényt, a természet csodáit... tudjuk. De hát oly nehéz megmozdulni! Napok óta ez a fotel az otthonunk. Az egyetlen biztonságos hely, ahol nem bántanak.
Muszáj felállni innen? Nem süllyedhetünk a biztonságos világába?
Hozzászólások