Nincs olyan kapcsolat, amelyben a felek időnként nem különböznek össze, nem vitatkoznak dolgokon. Amikor pedig az érvelések elfajulnak, az indulatok elszabadulnak, hangos veszekedések lesznek belőle.
Hiszem, hogy jó, ha megosztjuk egymással gondolatainkat. Néha vállalva, hogy nem egyetértést vívunk ki ezzel. Egy kapcsolatban nem az a jó, ha mindig mindenben egyetértünk, ha mindig mindenről ugyanazt gondolunk. Hanem hogyha a különbözőségek ellenére is kitartunk egymás mellett.
Jók és élvezetesek lehetnek ezek az eszmecserék. Rádöbbenhetünk akár, hogy nem a saját nézőpontunk a jó, a szerencsés. Vagy legalábbis nem az az egyedüli. Jó néha más szemszögből látni a kérdéseket, miközben a válaszokat keressük. Jó néha a másik bőrébe belebújni, és onnan nézni a dolgokat.
Persze vannak nagyon kényes témák, amik érzékenyen érintenek bennünket. Az sem mindegy, milyen hangulatunkban találkozunk egy-egy vitás kérdéssel. Egyszerűen csak rossz pillanatban kerül elő valami. Máskor esetleg teljesen más lenne a reakciónk, így meg azonnal ellentmondunk, vitatkozunk.
Sok esetben csak utólag gondolkozunk. És bár akkor könnyebb elfogadnunk a másik nézőpontját, a vita hevében akkor ezt nem mérlegeljük. Később hiába vagyunk empatikusabbak, néha a pillanat rossz dolgokat mondat velünk.
Vannak olyan helyzetek, amikor tulajdonképpen nem is párunkra haragszunk. Amikor igazából bármit mondhat, bármit csinálhat, mi mégis felrobbanunk.
És hát persze igaz a mondás: mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk. Mindig azt sértjük meg, aki a legközelebb áll hozzánk. Pusztán azért, mert ott van. Mert ő van jelen az adott pillanatban, mert ő van a legközelebb. Mert ő ismeri legbelsőbb félelmeinket. Mert vele vagyunk igazán őszinték. Gyakran rajta verjük le a hét fáradalmait, rajta kérjük számon más okozta sebeinket.
Normál esetben tudjuk, hogy ha összevesztünk, attól még szeretjük egymást, és voltak, meg lesznek is még jó pillanataink.
Normál esetben tudjuk, hogy úgyis megbocsájtja kirohanásunkat a másik. Azonban ne vegyük természetesnek jelenlétét. Ne vegyük természetesnek, hogy szeret. Ne éljünk vissza megértésével, türelmével. S bár tudjuk, bármelyikünknek lehet rossz napja, lehet rossz időszaka, ne feledjük, hogy szavainknak mekkora súlya van.
Aki igazából szeret, az ad a véleményünkre. Akkor is, ha higgadtan fogalmazzuk meg, és akkor is, ha a vita hevében vágjuk a fejéhez. Ne felejtsük, a szavakkal időnként jobban lehet bántani, mintsem tettlegesen.
Adott pillanatban nem is gondolunk bele, hogy mennyivel egyszerűbb lenne hozzábújni. Ölelését érezve megnyugodni. Tudva, ott van nekünk, és szeretetével elárasztja lelkünket. Ezért néha harapjuk el szavainkat, nyújtsuk ki kezünket, és hagyjuk, hogy lénye megérintse szívünket! Néha ennyi is elég, hogy megnyugvást találjunk!
Köszönöm minden kedvességed,
Megnyugtató ölelésed.
Mérhetetlen nagy türelmed,
Szenvedélyes érintésed.
Köszönöm, hogy fogod két kezem,
Hogy válladra hajthatom fejem.
Köszönöm, hogy nem hagysz cserben,
S hogy egy kicsit szeretsz engem.
Köszönöm a mesés tegnapot,
Az eljövendő holnapot.
A következő csodás hónapot,
A csillagot és a napot.
Köszönöm a jövő évet,
És mindent, amit érzek.
Hozzászólások