Csakazértis

Elérkezett Advent első vasárnapja. Ki várta, ki nem, de megállíthatatlanul itt van. Legtöbben feldíszítjük a már nagytakarításon átesett otthonunkat. Ablakokat is festünk, vagy épp kitesszük a leporolt világítást. Csinosítjuk még egy kicsit a szobát, felkerülnek, kikerülnek az apró díszek, és persze az elengedhetetlen adventi koszorú is asztalunk dísze lesz.

Bájosan szép alkotások születnek. Végül körbenézve hatalmas elégedettség, nyugalom és büszkeség árasztja el lelkünket. Általában…

Készülünk a karácsonyra. Hitünk és vallásunk szerint. Mert bár ez vallási ünnep, mégis mindenki készülődik. Sokan már túl vannak az ajándékok vásárlásain, mások meg épp most fognak majd neki. Persze mindig akad, aki a legutolsó pillanatra hagyja ezt is, és szenteste délelőttjét tartja a legalkalmasabb időpontnak erre. Végül minden időben a fa alá kerül. Remélhetőleg…

A gyerekek szorgosan írják Jézuskának szóló kívánságaikat. Hiszik, hogy amit nagyon és mélyen akarnak, megkapják. A felnőttek azon vannak, hogy szép és gazdag napokat varázsoljanak gyermekeiknek. Mindenki készülődik, ki így, ki úgy.

Persze mindig akad, akinek nem szeretetteljes a készülődés. Aki nyűgnek, feladatnak és problémának fogja fel. Vannak, akik csak zsörtölődnek a tömeg miatt, az árakon bosszankodnak, vagy azon, hogy épp esik.

Pedig nem szabadna hagyni, hogy bosszúság költözzön a szívünkbe! Mosolyogva, derűsen, szeretteinkre gondolva kellene, hogy teljenek a napok. Ezek is, mint más is. Úgyis elérkezik a karácsony. Miért tesszük tönkre azzal, hogy már előtte leamortizáljuk magunkat, családunkat? Hát ne tegyük!

Ha úgy érezzük, elvesztünk a nehéz hétköznapokban, álljunk meg egy pillanatra! Nézzünk fel az égre, mosolyogjunk egyet, gondoljunk kedvesünkre, gyermekünkre, és máris egy picit szebb lesz a világ!

Nehéz azoknak, akik épp egyedül vannak. Akik egyedül néznek szembe az ünnepekkel. De hiszem, hogy az ember sosincs egyedül! Ha épp nincs is társa, nincs családja valakinek, attól még körbevehetjük magunkat szerető barátokkal! Vagy csak kimehetünk egy-egy vásárra, ahol azonnal emberek között találjuk magunkat. Mindig akad köztük olyam, aki nem siet, aki megpihen, akivel lehet néhány szót váltani, ismeretlenül is. Nem vagyunk egyedül. Senki nincs egyedül. Ne hagyjuk hát el magunkat, és hozzuk ki belőle a lehető legjobbat!

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk.
Pilinszky János

Boldog adventi készülődést kívánok! Szeretetben és boldogságban teljen ez az időszak mindenkinek!

Bár ezt mondogatjuk magunknak, valahogy olykor mégsem hisszük el. Van az az állapot, amikor nem látjuk az alagút végén a fényt. Van az, amikor annyira mélyen vagyunk a gödörben, hogy fogalmunk sincs, hogyan tudnánk onnan kimászni. Amikor valahogy senki nem nyújtja a kezét felénk, nem látjuk a segítő embereket. Amikor valahogy teljesen egyedül találjuk magunkat, és fogalmunk sincs, hová lett a máskor oly nagy embersereg, aki körbevett bennünket. Hová tűntek a barátok, az ismerősök, és hol van Ő, a párunk, a kedvesünk?

Aztán teljes kétségbeesésünk csak tovább fokozódik. Egyedül vagyunk otthon, s bár tudjuk, hogy sokat segítene, ha emberek között lennénk, nincs kedvünk elhagyni a biztonságosnak vélt meleg lakást. Inkább begubódzunk, egy kiló fagylalttal a tévé elé ülünk, puha takarót terítünk a hátunkra, és bambán bámuljuk a tévében az értelmetlenebbnél értelmetlenebb műsorokat.

Néha azon kapjuk magunkat, hogy könnyeinken át nem is látunk semmit. Majd a következő pillanatban, amikor mégis megpróbáljuk felvenni a tévében zajló események fonalát, kiderül, hogy minden adón épp valami szívfacsaró, romantikus filmet adnak. Azonnal rádöbbenünk, hogy valójában magányosabbnál is magányosabbak vagyunk. Még szarabbul érezzük magunkat.

Kapcsolások sora következik, de nem találunk ennél értelmesebb műsort. Mintha minden és mindenki csak ellenünk szövetkezett volna.

Az eszünk tudja, hogy talán jó lenne felöltözni, és kimenni egy kicsit az utcára, a várost járva talán jobb kedvre derülnénk. Mégis nehéz megmozdulni. Átgondoljuk az egészet. Ahhoz, hogy emberek közé menjünk, össze kellene szedni magunkat. Megkeresni a tusfürdőt és a sampont, némi tisztálkodás és hajmosás után az arcunkat is rendbe tenni, hogy valami emberhez hasonló kinézetet varázsoljunk magunknak, és valamelyest eltakarjuk a pár napja már karikásra sírt szemünk alatt lévő sötét foltokat. Aztán persze valami tiszta ruhát is kellene keresni. A hangsúly a tisztán van. Napok óta nem mostunk, a lakás is szalad. Vajon találnánk?

Mire az egészet végigzongorázzuk a fejünkben, annyira elfáradunk, hogy nincs is kedvünk nekikezdeni az egésznek.

Maradunk inkább a biztonságosnak vélt fotelünkben a tévé előtt bevackolva. A műsor még mindig gyatra, változáson agyalunk.

Leülhetnénk a számítógép elé. A közösségi oldalakon kiposztolt hangulatjelentések és képek mind arról árulkodnak, hogy rajtunk kívül mindenki mennyire boldog. Hogy mindenkinek szuper programja van hétvégére, és mindenkinek remek élete van, élete párjával. Na hát ez az, amire most nagyon nincs szükségünk! Biztosan ezt akarjuk olvasgatni, és lájkolni? Na ne!!

Szóval még mindig nem mozdulunk, maradunk a biztonságos fotelban. Lassan érezzük, hogy éhség gyötri hasunkat, néha meg-megkordul. Kimehetnénk a konyhába, a fagyi már nem elég. Na jó, de hát minek is mennénk ki, amikor napok óta semmit nem vásároltunk, főzésre pedig pláne nem használtuk a konyhát! Öt napos száraz kiflin kívül semmit nem találnánk, az tuti.

Megint csak ott tartunk, hogy semmi értelme megmozdulni, marad a fotel.

Mivel a telefon napok óta néma, már feladjuk, hogy várjuk a hívást. Senki nem keres, senkinek nem hiányzunk. Minek is. Körülöttünk mindenki boldog, mindenkinek van élete. Csak a miénk van romokban. Teljesen romokban. Mivel senkire nem akarjuk rossz kedvünket és teljes lehangoltságunkat rázúdítani, mi sem kezdeményezünk hívást. Egy idő után már lenémítva a szekrény aljára tesszük a telefont. Teljesen felesleges és haszontalan eszköz lett a máskor oly sokat használt készülék.

Még mindig a fotelban. Könnyek közepette. Azon kapjuk magunkat, hogy már napok óta így megy ez. Semmire nem tudjuk rávenni magunkat, minden mozdulat nehéz. Ha egyszer fáj a szív, ez van. Minden értelmét veszti. Az eszünk pontosan tudja, mit kellene csinálni. De képtelen megfelelő utasítást adni a testnek és a szívnek.

Tudjuk, minden fejben dől el. De hát mindig oda lyukadunk ki, hogy mi értelme bárminek is? A lehangoltság és a magány úrrá lesz rajtunk. Elvesztünk. És nem keres senki. Nem hiányzunk senkinek. Senki nem készít leltárt, és nem tudja, hogy mi itt vagyunk, és várunk.

Egy idő után a tévét is kikapcsoljuk, jobb a csend. Csak saját szapora lélegzetvételünket halljuk, ami ütemtelen a testünket meg-megrázó sírástól. Fáj a csend. Ez nem az a jóleső, békés csend, ami nyugalmat hoz, ami megnyugvást, megkönnyebbülést. Ez a csend fájó fajtája, ami szorítja szívünket, lelkünket, mintha satuban lenne az.

Szeretnénk öntudatlanok lenni. Néhány nappal, héttel, hónappal idősebb. Átaludni ezt a kínszenvedést, és akkor felébredni, mikor a lelki béke végre ránk talált.

Igen, vannak bölcsességek, amiket jó lenne megfogadni. Ám igen nehéz! Nekünk is eszünkbe jut néhány.

Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...!
Dr. Csernus Imre

Nehéz pozitívan a jövőbe tekintenünk, miközben a szívünket kín és szenvedés marcangolja. Emlékek hada lepi el a tudatunkat, és csak gyötör. Kínzó gondolataink vannak, és hiába futunk előle, nincs menekvés. Sok mindent le lehet győzni, sok minden elől el lehet bújni. De önmagunk elől hová meneküljünk?

Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy...!
Thomas Alva Edison

Biztosan igaz a mondás. De mutassa már meg valaki, legalább azt, hogy hol találjuk, vagy milyen irányba induljunk el? Csak egy égi jelet kérünk, hogy ráleljünk az útra…

Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot...!
Lakatos Levente

Na ezzel nem értünk egyet. Nem kell a vihar, nem kell ez a semmilyen lelkiállapot. Légüres tér. Nem kell, nem kértük, és nincs is rá szükségünk. És nem akarunk új életet, a sajátunkat akarjuk! De azt gyorsan!

Semmi nem tart örökké. Ezt mondják. Olykor nem így érezzük.

Még mindig a fotelben, a biztonságosnak vélt fotelban vagyunk. Arra eszmélünk rá, hogy már napok óta ebben az állapotban. És valahogy jó itt. Talán már nem is akarjuk elhagyni e szigetet. Ez az a hely, ahol nem bántanak. Csend van. Ha nyugalom nem is. Nem akarunk embert látni. Nem kell a külvilág. Nem keressük más társaságát, bár a külvilág sem keresi a miénket.

Lassan belenyugszunk, hogy ez a mi helyünk. Talán ez rendeltetett nekünk. Talán ez a mi küldetésünk. A boldogtalanság. Tudjuk, ki kéne nyitni a szemünk, az ajtót és ablakot, hogy meglássuk a fényt, a természet csodáit... tudjuk. De hát oly nehéz megmozdulni! Napok óta ez a fotel az otthonunk. Az egyetlen biztonságos hely, ahol nem bántanak.

Muszáj felállni innen? Nem süllyedhetünk a biztonságos világába?

Sírni talán könnyű. Magunkat sajnálni is egyszerű. Mindig a másikra mutogatva, a másikat hibáztatni. Bűnös kell, valaki, akit okolhatunk nyomorúságunkért. Akkor könnyebb a lelkünknek. Szembenézni önmagunkkal? Belenézve a tükörbe jól kiosztani saját magunkat? Ez nem könnyű feladat. Néha arra is haragszunk, aki csak tükröt tart az arcunk elé, ezzel segítve gyorsabb felismerésünket. Jó esetben később hálásak leszünk érte. Rossz esetben elküldjük gyorsan a búsba a tükrével együtt.

Ha megérkezett a felismerés, bekopogtatott nálunk a „jobban akarok lenni és ezért hajlandó vagyok tenni is” tudat, akkor már könnyebb lesz. Ehhez adnék néhány tanácsot, hogy miért is rázzuk meg gyorsan magunkat, és kaparjuk össze a szemétkupac alján heverő darabjainkat. A végeredmény esetleg egy életvidám, pozitívabb kisugárzású ÉN lesz.

A lelkesítő seggberúgás
 

1. Szebb vagy a szemed alatti kisírt karikák nélkül.
    
2. Jobban áll a mosoly az arcodon, mint a kétségbeesés.
    
3. A hangos sírásod és a tányértörést már unja a szomszédod, valami jobb műsorért könyörög.
    
4. A rendszeres, kiegyensúlyozott étrendtől nem leszel csontkollekció. Higgy nekem, már nem divat!
    
5. Ha vigyorogsz a világra, kivillanthatod a szádban lévő aranykoronát, az irigyeid legnagyobb bánatára.
    
6. Meglepő mód előkerülhetnek az elveszettnek hitt, szekrény aljára száműzött csinos ruháid.
    
7. Még lejáratuk előtt elhasználhatod a sminkkészletedet.
    
8. Végre lesz okod kipróbálni az új hajszárítódat és hajvasalódat. (Persze csak miután megtaláltad a káoszban a samponod.)
    
9. Ellenségeidet teljesen összezavarhatod boldog és sikeres lelkiállapotoddal.
    
10. Vidám mosolyod előcsalogatja a szerencsét hozó manókat is.
     
11. Könnyeid nélkül végre észreveszed, mikor egy helyes, jó humorú és életvidám férfi áll előtted.
     
12. Végre lesz okod kitakarítani a lakást, és a pókhálók mögött megkeresni az értékeidet.
     
13. Megtalálva az edénykészleted rádöbbenhetsz, milyen jókat is tudsz főzni!
     
14. Most már nyugodtan beengedheted a barátnőidet is a lakásba, lesz hová leülniük. (Jó esetben kaját is kapnak.)
     
15. Megtudhatod, hogy sokkal jobb kipihenten dolgozni, mint a rémálmok gyötörte éjszaka után munkába indulni.
     
16. Már nem fog zavarni sem az eső, sem ha pocsolyába lépsz. Felőled akár tornádó is átsöpörhet feletted.
     
17. Ismét élvezheted a shoppingolás örömét, ugyanis lesz okod néhány ruhadarabot beszerezni, amikor megállva a teli szekrényed előtt elfog a „nincs mit felvenned” érzés.
     
18. Észre fogod venni mások nyomorát, és így már nem is tűnik a sajátod olyan nagynak.
     
19. Ismét felfedezheted az ölelés és érintés varázslatos világát, rég elfeledett ízét, mely csodaszerként hat megtépázott lelkünkre.
     
20. A rád vigyázó angyalok végre nyugdíjba mehetnek, vagy legalábbis ledőlhetnek egy délutáni sziesztára.  
     
21. Valamint ehhez hasonló jó tanácsokat osztogathatsz a „neked bejött az élet” címszóval!

Mindezek után nem is igazán értem, miért van annyi letört, bánatos ember a földön?! Ha gondod van, mosolyogj, két pofával bele a világba. Persze ha túlzásokba esel, hamar a zárt osztályon találod magad… ennek előnyeiről majd később, egy újabb posztban szólok.

A történelem ismétli önmagát… bár most másképp és másért, de ismét mindenki Párizsra figyel. Sajnos megint gyászba borult egy nemzet, s vele együtt Európa.

Párizsi lövöldözés és robbantás...

Nem lehet szavakat találni az ott történtekre. Ember ember ellen fordult, erre nincs mentség.

Mély gyászba borult a város, még a fények is kialudtak, gyászhoz illőn elsötétedett minden.

Fájdalom a szívekben, kérdések a fejekben.

Őszinte részvétünk mindenkinek!

A franciaországi változásokra (1789)

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

( Batsányi János )

Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szerettünk távozik, örökre távozik, s nem tehetünk mást, el kell engedjük a kezét. Mindenki találkozik életében a szeretett szülő, rokon, ismerős, barát vagy gyermek halálával, ami bármily elviselhetetlen fájdalom is, de túl kell élnünk, fel kell dolgoznunk valahogy.

Iszonyatosan tudja tépni a kín a lelkünket, amikor olyan személy távozik az élők sorából, aki nagyon közel állt hozzánk. Borzalmas űr marad utána, amit igyekszünk feldolgozni, elfogadni.

Nincs rá recept, hogy mennyi időbe telik, míg valahogy megszokjuk nélküle. Mint ahogy arra sincs jó tanács, mit érdemes csinálni ahhoz, hogy szívünkön némiképp könnyítsünk a nehéz napokban, órákban. Mindenki másképp éli meg a gyászt, mindenki máshogy fogja fel, mindenki másképp viszonyul hozzá.

Elmúlás

Szörnyű dolog, amikor tragikus hirtelenséggel, váratlanul távozik egy családtagunk, közeli ismerősünk. Amikor nem vagyunk felkészülve erre, amikor még a minap együtt terveztük a közös nyaralást, programot, és váratlanul megkapjuk halálhírét. Vagy épp reggel még puszival váltunk el, s este hiába várjuk haza…

Azonban az sem könnyebb, amikor hosszú szenvedés után hagy itt bennünket. Hosszas ápolása testileg-lelkileg megviseli a családot, és a beteget magát is. A kiszolgáltatottság érzése, amikor tudjuk, a másikra vagyunk utalva, rossz érzés, akkor is, ha szeretettel ápoljuk a másikat.

Gyermek elvesztése maga a tragédia. Mindegy, hány éves korában hal meg gyermekünk, de egy gyermeket eltemetni, nem könnyű feladat. Az életben a gyermeknek túl kell élni a szülőt, jövője, feladata, küldetése van, és amikor mégis itt hagy bennünket, az igazán szívbemarkoló fájdalom.

Amikor szerettünk önkezével vet véget életének, felfoghatatlan számunkra a döntése. Sokszor önvád marja lelkünket, miért nem vettük észre, hogyan segíthettünk volna… Ezer kérdés felmerül bennünk, amivel megelőzhető lett volna a tragédia.

Megnyugvás

Sikíthatunk, éjszakákon át álomba sírhatjuk magunkat, beletemetkezhetünk a munkába, elköltözhetünk másik házba, tombolhatunk, részegre ihatjuk magunkat, vagy épp hallgatásba merülhetünk. Bármit is teszünk, úgy érezzük, nem tudunk menekülni a fájdalom elől, az rendre vissza-visszatér, és befészkeli magát a napjainkba.

Persze vannak bizonyos nyugtató gondolatok, amivel egy picit könnyebb lehet egy-egy gyászt feldolgozni. Annak ellenére, hogy mindenhogy nehéz, de némi vigaszt azért jelenthet a nehéz napokban.

Sok embert megnyugvással tölt el, amikor megtudja, szerette nem szenvedett, gyorsan hunyta le szemét. Vagy amikor arra gondol, hogy hosszú, szép élete volt, nem ideje korán távozott. Vagy álmában érte a halál, és biztosan nem érezhetett semmit. Az is megnyugvást jelenthet, amikor súlyos betegség és hosszú szenvedés után hal meg szerettünk, hiszen tudjuk, már nem szenved többé, nem érez fájdalmat, és gondolhatjuk, most már jó helyen van. Vagy bár rövid, de annál tartalmasabb, boldog élete volt, hisz mindent megadtunk neki.

Amikor arra koncentrálunk, mit alkotott, milyen eszmei értéket hagyott maga után, amire büszke volt, s így mi is méltán lehetünk büszkék rá. Amikor érdemeit vesszük számba, és próbálunk a jóra, szépre emlékezni.

Míg mások a vallásban találják meg a nyugalmat. A hit sokakat átsegít. Amikor hisszük, hogy van élet a halál után, amikor hisszük, jobb helyre kerültek. Oda, ahol korábban elhunyt szeretteink vigyáznak már rá.

Bármi apróság segíthet, bármi jelenthet kapaszkodót, de valamit találni kell, hogy hétköznapjainkat ne eméssze fel a bánat. Mert bármily nehéz is, tovább kell élni. Nélküle. Bármennyire közel állt hozzánk, bármennyire is támaszkodtunk rá a hétköznapjainkban, tovább kell menni. Fájó szívvel, de tovább kell menni.

Gyermek felkészítése

Ami talán a legnehezebb feladat, hogy egy kisgyermekkel hogyan értetjük meg egyáltalán a halál gondolatát, hogyan magyarázzuk meg neki, hogy apa-anya, nagyszülő nem jön többé haza. Pedig valahogy el kell mondani neki. Valahogy meg kell magyarázni neki. Kérdez, kíváncsi, és hozzánk fordul segítségért. A felnőttekhez. De hogyan lehet megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Mit lehet, és mit kell ilyen helyzetben mondani?

Mindenki másképp gondolja. Egy dologban egyetértenek, hogy iszonyat nehéz és hálátlan feladat ez. Ugyanakkor ez is egy feladat, amivel meg kell birkózni.

Megoszlanak a környezetemben is a vélemények ezzel kapcsolatban. Van, aki arra esküszik, tartsuk minél távolabb a „haláltól” a gyermeket. Ne vigyük temetésre, kicsit csapjuk be, az elutazott, messze van, távolról figyel rád mesékkel. Ködösen fogalmazzunk, mert ezzel óvjuk a lelkét. Legjobb, ha nem is beszélünk erről, megtörtént, ez a felnőttek nehéz súlya, ne tegyük a gyerekre ennek terhét.

Míg mások azt vallják, hogy mivel a halál életünk része, nem szabad elzárni a gyermeket sem ez elől. Ahogy esküvőre, úgy temetésre is vigyük magunkkal. A maga módján ő is búcsúzzon el. Tanulja meg, tanítsuk meg neki, hogy sajnos ez az élet velejárója. Ne negyven évesen találkozzon először a halállal, ne akkor menjen először temetésre, amikor az feldolgozhatatlan, új, és arculcsapás lesz számára.

Sokat beszélgessünk vele, a saját korosztályához mérten válaszolgassunk az olykor bizarr kérdéseire is. Nosztalgiázzunk, mit tenne, mire gondolna a szeretett családtag egy adott szituációban. Nézegessünk fényképeket, olvassuk el együtt közösen a kedvenc meséket, ahelyett, hogy hallgatásba burkolódznánk. Ne fojtsuk el érzelmeinket, sírjunk előtte, lássa, nekünk is fáj, és így ő is nyitottabb lesz.

Semmiképp nem szabad becsapni egy gyermeket. Azért, mert nehéz róla beszélni, mert nekünk is fáj, mert patakokban folyik a könnyünk, meg kell válaszolgatni a benne felmerülő kérdéseket. Meg kell tudnia az igazat, mi történt, miért halt meg valaki. Azért, hogy azután képes legyen megtanulni feldolgozni azt.

Örökre sérülhet a lelke a feldolgozatlan gyász miatt. Amikor mi, érett és komoly felnőttek azt hisszük, hogy jót teszünk azzal, ha óvjuk őt, ha nem mondunk el valamit. Pedig lehet, hogy sokkal nagyobb kárt okozunk vele. Ami aztán egész életét végigkíséri.

Nem csak járni, beszélni kell megtanítanunk egy gyermeket. Az életre kell nevelni. Annak minden jó és rossz velejárójával együtt. Hálátlan feladat. Nehéz is. De nem azzal teszünk jót a gyermeknek, ha burokban neveljük, és igyekszünk minden szenvedéstől megóvni, hanem ha igyekszünk felkészíteni minden kínra. Akkor is, ha közben megszakad a szívünk.

Örökre nem tarthatjuk burokban. A légbuborék egyszer megreped...

Mindenem fáj. Zúg a fejem. Nem tudok mozdulni. Nem érzem a levegőt, a friss levegőt. Nem érzek illatokat. Mázsásak a végtagjaim. Nem tudom megemelni a kezem. Nem érzem az időt. Nem tudom, mióta fekhetek így. Mozdulatlanul. Mintha az idő végezete óta így lennék. Mintha mindig is így lettem volna. Aztán lassan visszatérnek annak a napnak az emlékei.

Délután volt, fényes nappal. Gyanútlanul sétáltam a hideg, ámde napsütéses időben. Lassan mentem hazafelé. Megfáradtan, az egész napos munka terhét magamon viselve. Ugyanakkor nem volt rossz kedvem. Fejben elvégeztem már a rám váró házimunkákat. Pontosan tudtam, mit fogok csinálni, ha hazaérek. Mindig összeállítom fejemben a sorrendet, a kiváló időbeosztás miatt. Ezért van, hogy este gyorsan elkészülök, és párommal együtt tudunk megnézni még egy filmet, kettecskén, összebújva. Szorosan összebújva. Imádok úgy filmet nézni, miközben átölel. Szeretek a mellkasára feküdni. Most is úgy érzem, ölni tudnék az öleléséért...

Na de ne rohanjunk ennyire messzire. Szóval fejben megterveztem az egész délutánt, estét. Örömmel sétáltam még egy kicsit a napsütésben, hogy a meleg cirógassa még egy picit az arcomat. Járdán mentem, nem volt már kereszteződés, amin át kellett volna haladnom. Innen már csak egyenes út vezetett a házig. Kicsit talán elbambultam, elméláztam, a gondolataimba vesztem.

Egyszer csak egy fékcsikorgás, hangos, éles hang, egy csattanás, és már csak a hideg aszfaltra emlékszem, hogy fázok, nagyon fázok, majd minden elsötétedik. Mostanáig. A köztes idő kiesett. A történteket most állítom össze a fejemben. Apró mozaikkockákat rakosgatok össze, mint egy kirakós játékkal, úgy játszom.

Hallom, ahogy a nővérek összesúgnak. Ittas volt a sofőr, és rettentően gyorsan hajtott. Miután szembe ment a forgalommal, és összeütközött a szembejövő autóval, a járdára dobta a lendület a kocsit. Ez a szerencsétlen pont rossz helyen volt. Nem tehet róla.

Na puff! Szóval ezért vagyok itt. Találkoztam egy autóval. Randim volt vele. A puhatestű és vas találkozásából nem én fogok győztesen kikerülni, az már biztos. Ennek köszönhető, hogy ennyire szarul érzem magam. Némiképp megmagyarázza a dolgokat. Már értem, miért fáj mindenem, miért nem tudok mozdulni.

Aztán elcsípek egy újabb beszélgetést. A vétkes sofőr gyorsan, idő előtt távozott a helyszínről. Nem valószínű, hogy azért, mert megbánta volna tettét. Inkább csak fel sem tudta fogni azt. Otthagyott a járdán fekve, élettelenül. Járókelők léptek oda hozzám, és ők értesítették a mentőket. Aztán szerencsére a rendőrség gyorsan megtalálta, és előállította. Na nem mintha ez rajtam már segítene. Én összetörtem, hisz kivasalt.

Nem tudok rá haragudni. Úgy vagyok vele, majd a lelkiismeretével számoljon el. Nem én vagyok a bírája. Egyelőre mozdulni sem bírok. Nemhogy ítélkezni. Bár fel nem foghatom, miért ül valaki ittasan a volán mögé, de valahogy most nincs erőm ezzel foglalkozni.

Biztosan nem tudja, hogy túlélő vagyok. Sok minden történt már az életemben. Ennél komolyabb dolgok is. Mindig felépültem. Mindig mindent túléltem. Mások azt mondják, hogy szerencsés vagyok. Hát én ilyenkor nem ezt érzem.

Rendre megmagyarázzák nekem: nincs maradandó sérülésed. A tudatod is tiszta. Igaz, hogy sokadjára tanulsz meg járni, míg más általában csak egyszer az életben. De szerencsés vagy, mert még itt vagy, épen, ha éppen nem is egyben. Erre mondják, hát igen, minden nézőpont kérdése! Néha szívesen cserélnék velük! Nézzük, akkor is fenntartják-e vajon a véleményüket?!

Most is összeraktak az orvosok, míg öntudatlan voltam. Jó munkát végeztek. Már csak regenerálódnom kell. És persze járni tanulni. A fejemben majd én rakok rendet, idővel. Az egy hosszabb folyamat.

Párom sokat ül a  betegágyam mellett. Most épp nincs itt, biztosan lepihent. Ráfér. Nyúzott, és gondterhelt a lelkem. Biztosan megviselték a velem történtek. Aludnia kell. De örülök, mikor itt van, megnyugszom tőle. Órákig csak fogja a kezem, és némán figyel. Szeretem, s tudom, ő is szeret engem. Angyal vagyok számára, egy égi tünemény, legalábbis nagyon remélem.

Most nagyon fáradt vagyok. Kimerültnek érzem magam. Aludni szeretnék, csak még egy kicsit. Olyan gyenge vagyok. És egyedül.

Mi ez a nagy rohangálás körülöttem? Miért jött be hirtelen ennyi ember? Körbenézek a kórteremben. Orvosok hajolnak fölém, nővérek igazítják meg a fejem alatt a párnát, számban a csövet, ellenőrzik a kezembe folyó infúziót, miközben a monitor ütemesen ugyanazt a hangot hallatja. Aztán az egyik orvos megszólal: vészriasztás, még nem tért magához. Állapota stabil, bár még életveszélyes.

Úgy látszik, ők még nem tudják, hogy itt vagyok...

Van, hogy nincs semmi programom hétvégére. Úgy alakul, hogy egyedül leszek. Eltölthetném hasznosan is házimunkával az időm, elüthetném bárhogy a rám szakadt szabadságomat. Ám mégsem szeretnék egyedül lenni. Valahogy eluralkodik az az érzés rajtam, hogy legyen mellettem valaki. Legyen itt velem valaki, akire néha ránézhetek, akit néha megszólíthatok.

Néha csak úgy rendezünk egy ilyen érdekes délutánt barátnőmmel. Összejövünk, minden különösebb indok és program nélkül. Ilyenkor bár egy lakásban, egy szobában vagyunk, ámde mindketten tesszük a dolgunkat.

A szobában szól a tévé, de semmi konkrét filmet nem nézünk rajta. Inkább csak háttérzajként használjuk. A konyhában fő az ebéd, néha kimegyek, megkavarom, felügyelem, le ne égjen. Közben mindkettőnk laptopja bekapcsolva, és dolgozunk.

Mindketten éljük saját kis életünket, haladunk a munkával is, töretlenül előre.  

A munka végeztével csak nézelődünk a neten. Szórakozunk, beszélgetünk a távoli ismerősökkel. Néha azért persze egymással is eszmét cserélünk, bár ilyenkor ezek a találkozások nem a mi beszélgetéseinkről szólnak. Ilyenkor egy kicsit saját világunkba merülünk.

Időnként megosztjuk egymással, ha arra érdemes dolgot találunk. Néha kikérjük egymás véleményét. Néha csak összenézünk, egymásra mosolygunk. Máskor meg csendesen ütjük a billentyűzetet, és szinte halljuk egymás lélegzetvételét.

Néha jó így együtt. Néha nem kellenek a komoly, lelki beszélgetések. Ugyanakkor mégsem szeretnénk egyedül lenni. Erre találtuk ki ezt a megoldást, amikor valójában ketten vagyunk egyedül. Ketten egy helyen, de mégis egyedül. Ketten egyedül.

Időnként ezt párommal is alkalmazzuk. Időnként nem megyünk sehová, lényegében nem csinálunk semmit. Itthon vagyunk, ketten egyedül.

Ugyanakkor mégis sokat teszünk. Nem ülünk egymás nyakán. Bár együtt vagyunk, de mégis egy kicsit szabadjára engedjük a másikat. Egy kis teret adunk egymásnak. Egy kis különlétet. Ezzel is építve kapcsolatunkat, erősítve azt.

Olykor odalépek hozzá, és átölelem. Máskor csak puszit lehelek a homlokára.  Néha leteszek elé egy szelet süteményt. Vagy telitöltöm a megürült poharát.

Máskor ő jön oda hozzám, megsimogat, vagy épp csak megérint. Egymásra mosolygunk. Tekintetünk találkozik, és némán szót értünk egymással.

Figyelünk egymásra, mégis egy picit távol vagyunk. Jó magam mellett tudni, de mégsem érezzük, hogy megfojtjuk egymást jelenlétünkkel.

Kellenek ezek az együttlétek is. Idővel megtanultuk, hogy ezek éppoly fontosak, mint mikor hosszasan beszélgetünk, vagy érzékien átöleljük egymást.

Ketten egyedül. Mi csak így nevezzük ezt.

Sokszor nem úgy alakul életünk, mint ahogy azt jó előre elterveztük. Mint amiről gyermekként álmodoztunk. Sokszor teljesen már irányba visz a sorsunk. Új emberek kerülnek utunkba, míg a megszokott, régi ismerősök elmaradnak, kilépnek a nyitva felejtett ajtón. Állandóan igazodni kell a változásokhoz, felvenni a tempót, nem kitérni a változás, az új elől, hanem bátran szembenézni vele. Akkor meglelhetjük azt a csodát, ami ránk talált, ami valójában mindig is bennünk volt. Amit mindenhol kerestünk. Rádöbbenünk, hogy valójában mi magunk vagyunk a csoda.

Ez a történet egy ismerősöm története. Egy jó baráté. Azért osztom meg veletek, mert talán erőt ad másoknak a folytatáshoz. Jó példája annak, hogy mindig van remény.

Házasság

Réges-régen, már magam is alig emlékszem, alig vártam a nagy napot, amikor végre kimondtuk egymásnak az igent, és igen, valóban komolyan gondoltam. Valóban hittem, hogy ez örökre tart, hogy ennél szebb és jobb dolog nem történhet velem az életben. Számtalan engem szerető ember vett körbe, és én hittem, hogy ez nem fog változni. Hittem, hogy most olyan útra tévedtem, amiről egyszerűen nincs letérés.

Csodás időszak következett. A fellegekbe jártam, jártunk, együtt repültünk, és átéltük a csodák minden szintjét. Csak egyetlen dolog hiányzott az életünkből, az pedig a gyermek. Ám ez a csoda váratott magára. Valamiért sehogy sem akart megérkezni.

Első baba

Idővel mégis megtörtént a csoda, és kedves kicsimet hordtam a szívem alatt. Minden percét élveztem! Gondolatban már berendeztem a szobáját, megterveztem a kis életét, szemem előtt láttam szép arcocskáját a lányomnak. Nevet is kapott, bár még mindig pocaklakó volt. Babonából nem rendeztük be ténylegesen a gyermekszobát, de gondolatban már mindene megvolt a kicsimnek.

Egy szörnyű napon mégis azzal kellett szembenéznünk, hogy a csoda, mi hetekig, hónapokig növekedett bennem, nincs többé. Legféltettebb kincsen vesztettem el. Azóta is rengeteget gondolok rá, bár az idő múlásával nyilván másképp. Az érzés nem változott, mikor eszembe jut, még mindig összeszorul a szívem, még mindig látom az arcát, bár egyre halványabban.

Sokáig nem gondoltam gyermekáldásra, sokáig nem is hittem, hogy ez áldás lenne. Valahogy lányommal együtt elvesztettem hitemet is.

Gyermek

Amikor pedig nem készültem, nem is gondoltam rá, szerelmünk idővel kiteljesedett, gyermeket vártunk. Szuper, élvezetes időszak volt, annak ellenére, hogy szorongással is teli. Már maga a várakozás is egy kész csoda! Félelmeimet legyőzve, csak a születendő gyermekre koncentráltam. Néha nagyon intenzíven előtört belőlem a félelem, hogy talán vele is megtörténik, mint a nővérével, míg máskor tudtam, hogy most minden teljesen más, és ezúttal valóban a karjaimba foghatom. Amikor először tarthattam a kezemben a gyermekem, az semmihez nem volt fogható! Na az valóban maga volt a csoda! És bár elmorzsoltam egy hatalmas könnycseppet az arcomon a nővére emlékére, tudtam, azt az időszakot le kell zárni, és erősen a fiamra kell koncentrálnom.

Néhány év múlva megérett bennem a gondolat, hogy nem nőhet fel egyedül, mindenképp szüksége van kistestvérre. Második gyermekünket terveztük, amikor felélénkült bennem az érzés, amit a nővérével éltem át. Soha többé nem akarom azt érezni! Tudtam, hogy belehalok, ha még egy gyermeket elveszítek. Ám le kellett győzni minden bennem rejlő félelmet, át kellett lépni rajtuk, hisz tudtam, az élet megy tovább, és vár még rám egy csoda, legalább egy csoda az életben.

Második gyermekem születésekor már sokkal erősebb voltam, sokkal magabiztosabb. És természetesen nem felejtettem el első, meg nem született gyermekem, bár emléke már halványabban élt bennem.

Veszteség

Sajnos ekkor már kapcsolatunk erősen megromlott a gyermekek apjával. Az elénk kerülő akadályokat nem tudtuk legyőzni. Bármennyire is próbáltuk rendbe hozni a dolgokat, egy idő után ki kellett mondanunk, hogy a gondok maguk alá gyűrtek bennünket. Sok boldog, hosszú év után, két gyönyörű gyermekkel magamra maradtam. Olyan egyedül, hogy fájtak a hétköznapok. Fájtak a napok. Csak az hajtott előre, hogy fel kell nevelnem őket, hogy szeretetre van szükségük, és mindenre, amit csak adni tudok nekik.

Féltem, hogy mennyire tudok helyt állni egymagam, hogyan tudok egyszerre anya és nő lenni. Arról pedig fogalmam sem volt, hogyan leszek képes két gyermekkel ismerkedni, kinyílni, és bárki mást a szívembe engedni.

Úgy gondoltam, hogy a két gyermekemnek szentelem életemet. Ugyanakkor tudtam, hogy élni is szeretnék, és ez nem lehet életcél, akkor sem, ha nagyon fontosak, és mindig is ők lesznek a legfontosabbak számomra. 

Piszok nehéz volt ismét randizni, két gyermek mellett nem jártam szórakozni, nem jártam sehová, nagyon beszűkültek a lehetőségek. Nehéz volt az ismerkedés, úgy éreztem, annyira izgulok, hogy még az első randi előtt feladtam volna sokszor.

Rengeteg érdekes embert sodort utamba az élet, ám a boldogság váratott magára. Senkinél nem éreztem igazán azt, hogy férfiként tudnám tisztelni, fel tudnék nézni rá, és senki esetében nem tudtam elképzelni, hogy fiaim apja lehetne. Mintha tudat alatt bezártam volna a szívem, és a kulcsát jó messzire dobtam volna. Egyszerűen senkit nem engedtem közel magamhoz. Mintha valójában nem akartam volna.

Első kopogás

Amikor már nem görcsöltem, nem gondoltam rá, csak éltem a szürke hétköznapjaimat, akkor kopogtatott az ajtómon a boldogság. Félve nyitottam ajtót, félve engedtem be, félve mertem a szemébe nézni. Aztán sokáig csak farkasszemet néztünk egymással. Vajon ki az erősebb? Ki kapja el előbb a tekintetét? Jelentem, Ő győzött!

Egyszerűen elvesztem! Nem csak a Férfi lépett be az életembe. Vele együtt kaptam nem is egy, de két kislányt is. Akikre tekintvén ugyan sokszor eszembe jut a meg nem született lányom, mégis oly szeretettel tudok rájuk mosolyogni, hogy igazából sosem hittem, ez ennyire könnyű lesz. Annyi boldogságot adnak nekem. Negyvenes éveimben járva nem hittem, hogy még megtörténhet velem, hogy még ennyi csodát tartogat az élet számomra.

Második kopogás

Szinte még fel sem fogtam, mekkora szerencsében részesültem, élveztem a hétköznapokat, immár nagycsaládosként, négy gyermekkel és egy csodálatos férjjel, amikor ismét kopogtattak. Örömmel és felbecsülhetetlen boldogsággal nyitottam ajtót. Az élet megajándékozott egy ikerpárral! Felejthetetlen élmény volt immár négy kicsi gyermekkel várni az ikreket, ugyanakkor bizton tudtam, hogy semmi baj nem lehet. A gyerekek rengeteget segítettek, a férjem csodás apa, szerető és társ lévén erején felül mellettem állt. Ilyen boldogság közepette bővült a családunk két pici gyermekkel.

Nagy család

Érdekes családban élünk. Hivatalosan elmondhatjuk, hogy van enyém, tiéd, és miénk is benne. Ám tiszta szívemből szeretem minden gyermekem, attól függetlenül, kinek ki az apja-anyja. Mi így vagyunk egy család, így vagyunk boldogok. Ettől vagyunk olyan erősek.

Köszönöm Élet, hogy minden nehézség ellenére addig kopogtál az ajtómon, míg ki nem nyitottam azt!

Egy korábbi posztomban foglalkoztam már a bringások és a puhatestűek kapcsolatával. Akkor is, mint máskor, sokakat megmozgatott ez a téma. Sajnos a ma reggel történtek miatt ismét aktuális lett, ezért megint tollat, azaz billentyűzetet ragadok miatta.

Az emberi hülyeség határtalan! Valaki ezt újfent bebizonyította nekem.

Gyanútlanul, ámde kellő körültekintéssel megyek át egy szabályos zöld jelzésen, egy gyalogátkelőn. Ismétlem, gyalogátkelőn, kerékpárút a közelben nincs. Aki nem jött volna rá, én volnék a puhatestű…

Már majdnem elértem a túloldalon lévő járdaszigetet (a lámpa még mindig zöld, itt elég hosszan az), amikor hangtalanul, hátulról, jobb oldalról megkerül egy bringás, és ici-pici ívben előttem balra kanyarodik, ráfordulva így a zebráról az útestre, ott folytatva tovább útját. Nekem kellett hátralépni az úttesten lévő zebrán (!), hogy nehogy a lábfejemen hajtson keresztül! Aztán a könyökével lök még rajtam egyet, csak a biztonság kedvéért…

Röpke pillanatra kihagy a szívverésem, de aztán mégis úgy dönt, tovább folytatja megszokott működését. Szinte az első levegővétellel élesen beszólok neki, kérlelve, üssön már el, annyira szeretnék a sürgősségi osztályon kikötni!

Talán értette a hangsúlyt, talán érezhető volt az irónia. Humorérzékkel nem rendelkezett. Visszafordul sebtében, és gyorsan leparasztoz. És még sértődötten hozzáteszi, hogy hülye vagyok, hát nem látom, hogy dolgozni megy?

Nos, nem vagyok. Azonban azt sem látom, hogy dolgozni megy. Talán ennek látható nyomai vannak? Nem vélem felfedezni rajta. Mint ahogy az összefüggést sem a mondandója és a történtek között.

Nem tudtunk több szót váltani, mivel gyorsan eltekert a helyszínről. Magamban morfondíroztam tovább. Az, hogy figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy tolni kellene a kerékpárt, hagyján. De hogy úgy véli, amiért munkába siet, az már feljogosítja, hogy közben elüssön egy-két gyanútlan járókelőt?! No és miért vagyok paraszt? Mert szabályosan közlekedem? És mi történt volna, ha a hátam mögött kanyarodik balra? Úgy talán útban sem lettem volna neki.. Dőlnek belőlem a megválaszolatlan kérdések.

Nem vagyok erőszakos emberke. De olyan nagyon szívesen lekaptam volna a nyeregből, hátsójába felhelyezve a kormányrudat örömmel elmagyaráztam volna neki a közlekedés és a viselkedés alapvető szabályait. Majd rájöttem, hogy felesleges. Nem értette volna. Hisz nincs agya. Nem tudta volna mivel értelmezni a számat elhagyó hangokat.

Szóval vettem egy mély levegőt, és mosolyogva tovább indultam. Csakazértis boldog leszek, és senki nem hozhat ki a béketűrésemből!

Még átsuhant az agyamon, hogy vajon mi történik, ha a következő kereszteződésnél egy kamionnal találkozik…

Hová lettél Álommanó?! Teszem fel a sokadik nap a kérdést magamnak, de válasz nem érkezik. Eltűnt, elköltözött, vagy csak előlem bujkál. Mindenesetre én már jó rég nem láttam.

Amikor napok óta nemcsak az elalvás megy nehezen, de ha végre, valamiféle csoda folytán sikerül, akkor folyton felébredsz, akkor nem csupán álmos, és kialvatlan leszel, de az x. nap után még kimerült, feszült is.

Eleinte próbálkozik az ember fia bárányokat számolni. Teljesen haszontalan cselekedet. Aztán megfordul a fejében, hogy talán testileg-lelkileg jobban le kellene strapálnia magát, hogy estére kellőnek fáradtan zuhanjon az ágyba. Mindent megtesz ezért. Sokat dolgozik, de még hétvégén is minden lehetetlen feladatot bevállal. Hosszú séták, túra, este pedig még egy kiadós torna is. Amolyan izzadok és kifulladok. Épp csak cigánykerék nincs a feladatok között.

Elérkezik az este, álmosság és fáradtság van, alvás nincs. Forgolódás, izzadás, plafonnézegetés, agykattogás, óranézegetés az bezzeg van! Négy ilyen óra az ágyban, és az az érzése az embernek, hogy el kell hagynia azt, menekülni, de gyorsan! Bármit, csak ezt a szenvedést ne!

A nappalok a szokásosak. Sok munka, ismét séta, torna, mert hát az emberfia mindent megtesz a jó közérzetért. Ismerősök ajánlására gyógyteák iszogatása. Illóolajok használata. Ágyneműcsere. Alvás előtti szellőztetés. Hőmérséklet idealizálása. Az agyamat is megpróbálom átprogramozni, azt vélték mondani, ott lehet a bibi. Kellően fáradtnak és álmosnak érzem magam. Na most talán!

Este. Semmi. Hosszú órák telnek el forgolódással. Mintha az évek alatt kényelmesnek talált párna kényelmetlen lenne. A puha meleg takaró alatt fázik az ember, valaki kicserélte azt? Páromhoz simulás eleinte sokat segített, de már ez a módszer sem válik be. Egy idő után minden csődöt mond, és úgy dől össze az évek alatt jól bejáratott módszer, mint egy kártyavár. Néhány óra szenvedés, majd ismét inkább felkelek.

Agyalhatok rajta, mit rontottam el. Miért nem működök üzemszerűen? Igen, én is tudom, minden agyban dől el. Higgyétek el, az x. nap után már nagyon vágyom az alvást, baromira akarom! A szándékkal nincs gond! Valahogy a megvalósítás azonban nem megy.

Kimerültség, feszkó, álmos fej. Mint egy zombi, lassan olyan vagyok nappal. Éjszakákkal együtt a nappalok is megváltoztak. Ismét felteszem a kérdést, Álommanó hová lettél? Miért hagytál el? Semmi válasz. Disszidált.

Ha arra megy ki a játék, mikor adom fel, nem tudom. Meddig bírja az ember alvás nélkül? Megpróbáltam utánaolvasni. Szörnyű cikkekre leltem. Kimerültség és a feszültség rossz tanácsadó. Hihetetlen dolgokat művelnek egyesek. Sorozatgyilkos nem óhajtok lenni. Már olvasni sem akarok. Soha többé! Megkeresem azt az átkozott Álommanót! Hajánál fogva rángatom haza, bárhol is legyen!