Sokszor nem úgy alakul életünk, mint ahogy azt jó előre elterveztük. Mint amiről gyermekként álmodoztunk. Sokszor teljesen már irányba visz a sorsunk. Új emberek kerülnek utunkba, míg a megszokott, régi ismerősök elmaradnak, kilépnek a nyitva felejtett ajtón. Állandóan igazodni kell a változásokhoz, felvenni a tempót, nem kitérni a változás, az új elől, hanem bátran szembenézni vele. Akkor meglelhetjük azt a csodát, ami ránk talált, ami valójában mindig is bennünk volt. Amit mindenhol kerestünk. Rádöbbenünk, hogy valójában mi magunk vagyunk a csoda.

Ez a történet egy ismerősöm története. Egy jó baráté. Azért osztom meg veletek, mert talán erőt ad másoknak a folytatáshoz. Jó példája annak, hogy mindig van remény.

Házasság

Réges-régen, már magam is alig emlékszem, alig vártam a nagy napot, amikor végre kimondtuk egymásnak az igent, és igen, valóban komolyan gondoltam. Valóban hittem, hogy ez örökre tart, hogy ennél szebb és jobb dolog nem történhet velem az életben. Számtalan engem szerető ember vett körbe, és én hittem, hogy ez nem fog változni. Hittem, hogy most olyan útra tévedtem, amiről egyszerűen nincs letérés.

Csodás időszak következett. A fellegekbe jártam, jártunk, együtt repültünk, és átéltük a csodák minden szintjét. Csak egyetlen dolog hiányzott az életünkből, az pedig a gyermek. Ám ez a csoda váratott magára. Valamiért sehogy sem akart megérkezni.

Első baba

Idővel mégis megtörtént a csoda, és kedves kicsimet hordtam a szívem alatt. Minden percét élveztem! Gondolatban már berendeztem a szobáját, megterveztem a kis életét, szemem előtt láttam szép arcocskáját a lányomnak. Nevet is kapott, bár még mindig pocaklakó volt. Babonából nem rendeztük be ténylegesen a gyermekszobát, de gondolatban már mindene megvolt a kicsimnek.

Egy szörnyű napon mégis azzal kellett szembenéznünk, hogy a csoda, mi hetekig, hónapokig növekedett bennem, nincs többé. Legféltettebb kincsen vesztettem el. Azóta is rengeteget gondolok rá, bár az idő múlásával nyilván másképp. Az érzés nem változott, mikor eszembe jut, még mindig összeszorul a szívem, még mindig látom az arcát, bár egyre halványabban.

Sokáig nem gondoltam gyermekáldásra, sokáig nem is hittem, hogy ez áldás lenne. Valahogy lányommal együtt elvesztettem hitemet is.

Gyermek

Amikor pedig nem készültem, nem is gondoltam rá, szerelmünk idővel kiteljesedett, gyermeket vártunk. Szuper, élvezetes időszak volt, annak ellenére, hogy szorongással is teli. Már maga a várakozás is egy kész csoda! Félelmeimet legyőzve, csak a születendő gyermekre koncentráltam. Néha nagyon intenzíven előtört belőlem a félelem, hogy talán vele is megtörténik, mint a nővérével, míg máskor tudtam, hogy most minden teljesen más, és ezúttal valóban a karjaimba foghatom. Amikor először tarthattam a kezemben a gyermekem, az semmihez nem volt fogható! Na az valóban maga volt a csoda! És bár elmorzsoltam egy hatalmas könnycseppet az arcomon a nővére emlékére, tudtam, azt az időszakot le kell zárni, és erősen a fiamra kell koncentrálnom.

Néhány év múlva megérett bennem a gondolat, hogy nem nőhet fel egyedül, mindenképp szüksége van kistestvérre. Második gyermekünket terveztük, amikor felélénkült bennem az érzés, amit a nővérével éltem át. Soha többé nem akarom azt érezni! Tudtam, hogy belehalok, ha még egy gyermeket elveszítek. Ám le kellett győzni minden bennem rejlő félelmet, át kellett lépni rajtuk, hisz tudtam, az élet megy tovább, és vár még rám egy csoda, legalább egy csoda az életben.

Második gyermekem születésekor már sokkal erősebb voltam, sokkal magabiztosabb. És természetesen nem felejtettem el első, meg nem született gyermekem, bár emléke már halványabban élt bennem.

Veszteség

Sajnos ekkor már kapcsolatunk erősen megromlott a gyermekek apjával. Az elénk kerülő akadályokat nem tudtuk legyőzni. Bármennyire is próbáltuk rendbe hozni a dolgokat, egy idő után ki kellett mondanunk, hogy a gondok maguk alá gyűrtek bennünket. Sok boldog, hosszú év után, két gyönyörű gyermekkel magamra maradtam. Olyan egyedül, hogy fájtak a hétköznapok. Fájtak a napok. Csak az hajtott előre, hogy fel kell nevelnem őket, hogy szeretetre van szükségük, és mindenre, amit csak adni tudok nekik.

Féltem, hogy mennyire tudok helyt állni egymagam, hogyan tudok egyszerre anya és nő lenni. Arról pedig fogalmam sem volt, hogyan leszek képes két gyermekkel ismerkedni, kinyílni, és bárki mást a szívembe engedni.

Úgy gondoltam, hogy a két gyermekemnek szentelem életemet. Ugyanakkor tudtam, hogy élni is szeretnék, és ez nem lehet életcél, akkor sem, ha nagyon fontosak, és mindig is ők lesznek a legfontosabbak számomra. 

Piszok nehéz volt ismét randizni, két gyermek mellett nem jártam szórakozni, nem jártam sehová, nagyon beszűkültek a lehetőségek. Nehéz volt az ismerkedés, úgy éreztem, annyira izgulok, hogy még az első randi előtt feladtam volna sokszor.

Rengeteg érdekes embert sodort utamba az élet, ám a boldogság váratott magára. Senkinél nem éreztem igazán azt, hogy férfiként tudnám tisztelni, fel tudnék nézni rá, és senki esetében nem tudtam elképzelni, hogy fiaim apja lehetne. Mintha tudat alatt bezártam volna a szívem, és a kulcsát jó messzire dobtam volna. Egyszerűen senkit nem engedtem közel magamhoz. Mintha valójában nem akartam volna.

Első kopogás

Amikor már nem görcsöltem, nem gondoltam rá, csak éltem a szürke hétköznapjaimat, akkor kopogtatott az ajtómon a boldogság. Félve nyitottam ajtót, félve engedtem be, félve mertem a szemébe nézni. Aztán sokáig csak farkasszemet néztünk egymással. Vajon ki az erősebb? Ki kapja el előbb a tekintetét? Jelentem, Ő győzött!

Egyszerűen elvesztem! Nem csak a Férfi lépett be az életembe. Vele együtt kaptam nem is egy, de két kislányt is. Akikre tekintvén ugyan sokszor eszembe jut a meg nem született lányom, mégis oly szeretettel tudok rájuk mosolyogni, hogy igazából sosem hittem, ez ennyire könnyű lesz. Annyi boldogságot adnak nekem. Negyvenes éveimben járva nem hittem, hogy még megtörténhet velem, hogy még ennyi csodát tartogat az élet számomra.

Második kopogás

Szinte még fel sem fogtam, mekkora szerencsében részesültem, élveztem a hétköznapokat, immár nagycsaládosként, négy gyermekkel és egy csodálatos férjjel, amikor ismét kopogtattak. Örömmel és felbecsülhetetlen boldogsággal nyitottam ajtót. Az élet megajándékozott egy ikerpárral! Felejthetetlen élmény volt immár négy kicsi gyermekkel várni az ikreket, ugyanakkor bizton tudtam, hogy semmi baj nem lehet. A gyerekek rengeteget segítettek, a férjem csodás apa, szerető és társ lévén erején felül mellettem állt. Ilyen boldogság közepette bővült a családunk két pici gyermekkel.

Nagy család

Érdekes családban élünk. Hivatalosan elmondhatjuk, hogy van enyém, tiéd, és miénk is benne. Ám tiszta szívemből szeretem minden gyermekem, attól függetlenül, kinek ki az apja-anyja. Mi így vagyunk egy család, így vagyunk boldogok. Ettől vagyunk olyan erősek.

Köszönöm Élet, hogy minden nehézség ellenére addig kopogtál az ajtómon, míg ki nem nyitottam azt!