Stílusosan egy verset hoztam ma, a költészet világnapja alkalmából.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Jönnek-mennek az emberek,
De nincs senki, aki itt megreked.
Ki csak néhány napig marad,
Míg más akár évekig itt ragad.
De végül mindenki odébbáll,
Tartósan senki nem marad.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha az egekben érzem magam,
Percekig akár még boldogan,
Néha szárnyalok az égen,
Hangosan kiálltok: még nem!
Aztán szárnyaszegetten földre hullok,
Néma sikolyt hallatok.
Rádöbbenek, hogy egyedül vagyok.
Magam körül senkit nem akarok.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha rövid időre megpihen
És mint a szellő tovarebben.
Szívem falán nincs több hely a vádnak,
Mindet teleírták a be nem töltött vágyak.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Hozzászólások