Mindenem fáj. Zúg a fejem. Nem tudok mozdulni. Nem érzem a levegőt, a friss levegőt. Nem érzek illatokat. Mázsásak a végtagjaim. Nem tudom megemelni a kezem. Nem érzem az időt. Nem tudom, mióta fekhetek így. Mozdulatlanul. Mintha az idő végezete óta így lennék. Mintha mindig is így lettem volna. Aztán lassan visszatérnek annak a napnak az emlékei.
Délután volt, fényes nappal. Gyanútlanul sétáltam a hideg, ámde napsütéses időben. Lassan mentem hazafelé. Megfáradtan, az egész napos munka terhét magamon viselve. Ugyanakkor nem volt rossz kedvem. Fejben elvégeztem már a rám váró házimunkákat. Pontosan tudtam, mit fogok csinálni, ha hazaérek. Mindig összeállítom fejemben a sorrendet, a kiváló időbeosztás miatt. Ezért van, hogy este gyorsan elkészülök, és párommal együtt tudunk megnézni még egy filmet, kettecskén, összebújva. Szorosan összebújva. Imádok úgy filmet nézni, miközben átölel. Szeretek a mellkasára feküdni. Most is úgy érzem, ölni tudnék az öleléséért...
Na de ne rohanjunk ennyire messzire. Szóval fejben megterveztem az egész délutánt, estét. Örömmel sétáltam még egy kicsit a napsütésben, hogy a meleg cirógassa még egy picit az arcomat. Járdán mentem, nem volt már kereszteződés, amin át kellett volna haladnom. Innen már csak egyenes út vezetett a házig. Kicsit talán elbambultam, elméláztam, a gondolataimba vesztem.
Egyszer csak egy fékcsikorgás, hangos, éles hang, egy csattanás, és már csak a hideg aszfaltra emlékszem, hogy fázok, nagyon fázok, majd minden elsötétedik. Mostanáig. A köztes idő kiesett. A történteket most állítom össze a fejemben. Apró mozaikkockákat rakosgatok össze, mint egy kirakós játékkal, úgy játszom.
Hallom, ahogy a nővérek összesúgnak. Ittas volt a sofőr, és rettentően gyorsan hajtott. Miután szembe ment a forgalommal, és összeütközött a szembejövő autóval, a járdára dobta a lendület a kocsit. Ez a szerencsétlen pont rossz helyen volt. Nem tehet róla.
Na puff! Szóval ezért vagyok itt. Találkoztam egy autóval. Randim volt vele. A puhatestű és vas találkozásából nem én fogok győztesen kikerülni, az már biztos. Ennek köszönhető, hogy ennyire szarul érzem magam. Némiképp megmagyarázza a dolgokat. Már értem, miért fáj mindenem, miért nem tudok mozdulni.
Aztán elcsípek egy újabb beszélgetést. A vétkes sofőr gyorsan, idő előtt távozott a helyszínről. Nem valószínű, hogy azért, mert megbánta volna tettét. Inkább csak fel sem tudta fogni azt. Otthagyott a járdán fekve, élettelenül. Járókelők léptek oda hozzám, és ők értesítették a mentőket. Aztán szerencsére a rendőrség gyorsan megtalálta, és előállította. Na nem mintha ez rajtam már segítene. Én összetörtem, hisz kivasalt.
Nem tudok rá haragudni. Úgy vagyok vele, majd a lelkiismeretével számoljon el. Nem én vagyok a bírája. Egyelőre mozdulni sem bírok. Nemhogy ítélkezni. Bár fel nem foghatom, miért ül valaki ittasan a volán mögé, de valahogy most nincs erőm ezzel foglalkozni.
Biztosan nem tudja, hogy túlélő vagyok. Sok minden történt már az életemben. Ennél komolyabb dolgok is. Mindig felépültem. Mindig mindent túléltem. Mások azt mondják, hogy szerencsés vagyok. Hát én ilyenkor nem ezt érzem.
Rendre megmagyarázzák nekem: nincs maradandó sérülésed. A tudatod is tiszta. Igaz, hogy sokadjára tanulsz meg járni, míg más általában csak egyszer az életben. De szerencsés vagy, mert még itt vagy, épen, ha éppen nem is egyben. Erre mondják, hát igen, minden nézőpont kérdése! Néha szívesen cserélnék velük! Nézzük, akkor is fenntartják-e vajon a véleményüket?!
Most is összeraktak az orvosok, míg öntudatlan voltam. Jó munkát végeztek. Már csak regenerálódnom kell. És persze járni tanulni. A fejemben majd én rakok rendet, idővel. Az egy hosszabb folyamat.
Párom sokat ül a betegágyam mellett. Most épp nincs itt, biztosan lepihent. Ráfér. Nyúzott, és gondterhelt a lelkem. Biztosan megviselték a velem történtek. Aludnia kell. De örülök, mikor itt van, megnyugszom tőle. Órákig csak fogja a kezem, és némán figyel. Szeretem, s tudom, ő is szeret engem. Angyal vagyok számára, egy égi tünemény, legalábbis nagyon remélem.
Most nagyon fáradt vagyok. Kimerültnek érzem magam. Aludni szeretnék, csak még egy kicsit. Olyan gyenge vagyok. És egyedül.
Mi ez a nagy rohangálás körülöttem? Miért jött be hirtelen ennyi ember? Körbenézek a kórteremben. Orvosok hajolnak fölém, nővérek igazítják meg a fejem alatt a párnát, számban a csövet, ellenőrzik a kezembe folyó infúziót, miközben a monitor ütemesen ugyanazt a hangot hallatja. Aztán az egyik orvos megszólal: vészriasztás, még nem tért magához. Állapota stabil, bár még életveszélyes.
Úgy látszik, ők még nem tudják, hogy itt vagyok...
Hozzászólások