Ez egy fájó történet. Szinte egyszerre vesztettem el páromat, és vele együtt meg nem született lányomat, Kittit. Talán azért is fáj ennyire nekem mindez, mert negyven felett estem először teherbe. Oly régóta vártam gyermekáldásra. Úgy hiszem, nem tudtam rá eléggé vigyázni. Magamat okolom az elvesztéséért. Most a páromat és lányomat is gyászolom. Úgy érzem, fájdalmam elviselhetetlen.

Egy életen át vártam rá

Negyven év felett, tele vágyakkal, reményekkel, amik nem teljesültek, nehéz nőnek lenni, nőnek maradni. Több mint húsz éve vártam babára, az áldásra, hogy végre anya legyek. Ám a csoda váratott magára. Közben több kapcsolatom, több házasságom is volt, ami többnyire - kimondatlanul is tudom, hogy - a gyermekáldás hiánya miatt ment tönkre.

Amikor már feladtam, akkor ismerkedtem meg párommal. Sok örömöt, boldogságot hozott az életembe. Annyira tudott lelkesedni, olyan ajtókat nyitott ki bennem, amikről nem is tudtam, léteznek. Kezdetektől tudta, hogy nincs esélye annak, hogy közös gyermekünk legyen. De nem zavarta, nem fordult el tőlem, szeretett, az örökbefogadás gondolatát is felvetette. Tudtam, hogy komolyan gondolta, pontosan tudta, mivel jár, mert ő maga is örökbefogadott gyermekként nőtt fel, boldog családi környezetben. Teljesen nyugodt voltam, és most az egyszer valóban hittem, hogy rám talált a sok év óta oly áhított boldogság.

Mindkettőnknek megvolt a saját élete. Saját lakás, karrier. Nem költöztünk össze, bár szinte állandóan együtt voltunk, és naponta többször beszéltünk telefonon is. A hosszú évek alatt a rengeteg jó mellett sok rosszat is megéltünk együtt.

A gazdasági helyzet, és persze rossz döntések miatt a vállalkozás nem egészen úgy ment, mint azt szerettük volna. A nehéz anyagi helyzetet, melyet átmenetinek ítéltünk, kölcsönökkel próbáltuk fedezni. Mindent megtettünk, hogy áthidaljuk, túléljük a problémákat, és lehetőleg győztesen jöjjünk ki belőle. Mindketten kerestük a plusz pénzkereseti lehetőséget, hogy kilábaljunk zűrös anyagi helyzetünkből.

Szabadidőnk kevés volt, így ritkultak a találkozások, a telefonbeszélgetések. De még mindig hittünk a szerelmünkben, az összetartozásunkban. Feszültségekkel teli időszak volt ez, ami persze sok konfliktust, veszekedést is magában hordozott.

Áldásból átok…

Hosszú évek múltán, amikor épp nem volt napirenden a gyermekkérdés, amikor anyagilag épp a lehető legrosszabb időszakunkat éltük meg, amikor épp üzleti úton volt, akkor derült ki számomra, hogy gyermeket várok. Végtelen boldogság öntött el. Annyira régóta akartam már teherbe esni, hogy leírhatatlan örömmel töltött el, hogy van egy pici, akire vigyáznom kell. Abban a pillanatban nem érdekelt sem pénz, sem más körülmény, csak a baba létezett, semmi más.

Nem akartam telefonon közölni vele a hírt. A következő találkozásunk karácsonykor volt esedékes, egy héttel később, mint én megtudtam, gyermeket hordok a szívem alatt. Lázasan készültem, hogyan fogom elmondani neki a hírt. Kétségem sem volt afelől, hogyan fogadja majd. Biztosra vettem, hogy örülni fog.

Karácsony előtt azonban egy beszélgetésünk alkalmával szakított velem. Nem mondom, hogy teljesen váratlanul, iszonyat feszültség volt az utóbbi időben közöttünk, rengeteget veszekedtünk, mégis hittem, hogy mindent meg tudunk oldani. Én azt hittem, szerelmünk elég erős ahhoz, hogy mindent túléljen.

Fel nem tudtam fogni, hogy ez velem történik meg. Nyugodt volt, higgadt. Nem láthatta, hogyan nyúlok a hasamhoz, a születendő gyermeket nyugtatva ezzel, no meg magamat. Fogalma sem lehetett, mi megy végbe bennem. Akkor, abban a pillanatban nem éreztem már fontosnak, hogy beszéljek neki a babáról. Úgy döntöttem, magam nevelem fel a gyermeket, egyedül, elég erős leszek hozzá, és mindent igyekszem majd megadni számára.

Mentségek

Egy közös barátunk szemrehányást tett neki, hogy volt képes állapotosan, ráadásul karácsonykor otthagyni. Milyen ember az olyan, aki elhagyja a terhes párját? Így hát tudomást szerzett a pici létezéséről, amit ekkor én már titkolni akartam előle.

Felhívott, és személyesen akarta megbeszélni velem a jövőnket, a gyermek jövőjét. Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, mélységesen bánja, amit tett, amit mondott, és velünk marad. Próbáltam számára mentségeket találni, és szívből kívántam, ismét legyünk egy pár, egy család.

Egyedül töltött karácsony után eljött hozzám. Biztosított arról, hogy szeretne az életünk része lenni. Nemcsak a gyermeké, de az enyém is. Anyagilag is segít helyreállni, a hitelek rendezésével, majd a gyermek felnevelésében is ki akarja venni a részét, mind anyagilag, mind lelkileg. A szilvesztert együtt töltöttük, s úgy ment haza, hogy én hittem, egy család vagyunk.

Valóban, hétről hétre rendre érkezett a pénz a számlámra, visszatértek a napi telefonbeszélgetések. Bár azt hiányoltam, hogy sosem érdeklődött a gyermek felől, a vele járó vizsgálatokról. Ezt szóvá is tettem. Mire lazán megkaptam, én nem meséltem róla, ő azt várta, én mondok majd valamit. 

Névadó

Úgy egy hónap múlva erős alhasi görcsökkel kórházba kerültem. Azonnal hívtam, szólni akartam neki. Nem volt elérhető, és nem is hívott vissza. Így csak később értesült róla, mi történt. Nem érezte elég fontosnak, hogy meglátogasson. Szóba sem került, hogy meglátogat bennünket.

Ekkor volt a szülinapom, amit a picivel a pocakomban egyedül töltöttem. Eszébe sem jutott, hogy eljöjjön hozzám, de még csak telefonon való köszöntést sem kaptam tőle.

Ismét eltelt egy hónap, és megint begörcsöltem. Kórházba mentünk. Páromat ekkor sem tudtam elérni. SMS-t küldtem, amire nem reagált. Ismét nem érezte szükségét annak, hogy meglátogasson, érdeklődjön felőlünk. Egy hét után, mikor elhagytam a kórházat, akkor vettem fel vele a kapcsolatot. De még ekkor sem beszélt arról, hogy találkozzunk.

Az orvos egyértelműen érezte rajtam, nagy nyomás alatt vagyok, nagy stresszben élek. Állandóan azt mondta, próbáljak megnyugodni. Miközben a szívem még reménykedett, hogy a kapcsolatunk jóra fordul, az eszem már tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. Soha ennyire biztos nem voltam benne, hogy a kicsire mennyire szükségem van. Apa nélkül is. De bármikor a páromra gondoltam, már nem a szeretet érzése fogott el, hanem a csalódottság. Nincs itt velem, nem segít, mintha szándékosan nem akarna kötődni a gyermekéhez. Nem akar vele, velem kapcsolatot kialakítani.

Időközben megtudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Kittinek neveztük el. Szinte azonnal egyetértettünk a névválasztásban. Örültem neki, hogy végre nem veszekszünk. Tudtam, hogy nyugalmat kell biztosítanom Kittinek, mert nem veszíthetem el őt. Miközben éreztem, hogy a párommal egyre csak távolodunk egymástól.

Utolsó felvonás

Terhességem 24. hetében egy hosszú és kínkeserves telefonbeszélgetés alkalmával párom örökre búcsút intett nekem, szakított velem, mert rádöbbent, hogy mégsem tudja elképzelni velem az életet. Bár az eszem régóta tudta ezt, a szívem nagyon is küzdött ellene, nem voltam képes elfogadni a döntését. Itt van egy kis élet, akinek igenis szüksége van apára is, és hirtelen nem éreztem magam képesnek arra, hogy egyedül neveljem fel.

Ezekben a hónapokban, amikor a végtelen boldogság kellene, hogy elöntsön, szorongtam, feszült voltam, és őrlődtem magamban. Az eszem régóta tudta, hogy ez nem kapcsolat, a szívem azonban nem tudta elfogadni ezt. Az eszem tudta, hogy a kicsivel kell foglalkoznom, mégis egekben volt a pulzusom, a vérnyomásom. Kiújult a szívritmuszavarom, és egyre feszültebbnek éreztem magam. A gyomromban állandósult a szorongás. Naponta álomba sírtam magamat.

Mígnem terhességem 25. hetében elviselhetetlennek tűnő görcs és erős vérzés közepette, a fájdalomtól már eszméletlen állapotban toltak be a műtőbe. Mikor magamhoz tértem, már tudtam, nincs Kitti többé. Akire oly régóta vártam, akit annyira akartam, elvesztettem. Most duplán gyászolok: a gyermekem apját és a lányomat. Mindkettőjüket elvesztettem.

Egyszer az életben

Azóta sem hívtam fel páromat. Nem kíváncsi rám, s én sem érzem szükségét, hogy tudassam vele, mindent elvett tőlem. A reményt, hogy gyermekem lesz ebben az életben, a jövőmet, mindent. A hiteleket hagyta rám, azokat törlesztem hónapról hónapra, tele fájdalommal a szívemben. Mindent elvesztettem, ami fontos volt számomra. Nem tudom, hogy valaha túljutok-e rajta. Jelenleg úgy érzem, fájdalmam feldolgozhatatlan. Egyszer az életben terhes maradtam, és nem voltam képes megtartani a gyermeket. Mélységes gyász emészti a szívemet.

Negyven felett, egyedülállóként esélyem sincs egy újabb babára. Nincs újabb húsz évem, hogy várjak rá. Minden este sírok és gyertyát gyújtok Kittiért. A babámért, akire már az égiek vigyáznak. Talán jobban vigyáznak rá, mint én tettem…