Csakazértis

Létezik egy könyv országunkban, ami a gyermektelen emberek, szinglik büntetéséről szól, erre irányuló javaslatokat tartalmaz. Ráadásul egy párt is támogatja ezeket az elképzeléseket. Különböző formákban, de büntetnék a gyermeket nem szülő, nem nevelő embereket a társadalmunkban. A hideg is kiráz a téma hallatán, nem is tudtam szó nélkül elmenni mellette.

Értem én, hogy kevés gyermek születik az országban. Értem én, hogy nem lesz, aki az idősödő korosztály nyugdíját fizesse, kitermelje. Értem én, hogy nagy gondok vannak itt.

Azzal azonban nem értek egyet, ahogyan ezt szeretnék orvosolni. Ahogy politikájukkal két csoportra szakítva, ismét egymással szembe állítják az embereket.

Szeretném leszögezni, hogy írásommal sem szítani, sem mélyíteni nem szeretném a két csoport közti különbséget. Egyszerűen tényeket mondok, és aki egy kicsit is belegondol (bármelyik oldalon is áll), igazat fog adni nekem.

Mennyit dolgozunk?

Tény, hogy többet dolgoznak azok, akik nem nevelnek gyermeket.

1. A gyermeket vállalók alapból otthon maradnak (ki több, ki kevesebb ideig) szülés után a kicsivel.

2. A gyermektelen legfeljebb saját jogon megy táppénzre, míg egy gyermekes a gyerekeivel is.

3. Általában jobban terhelhetőek a gyermektelen emberek, kimondatlanul is több túlórát vállaltatnak velük, mert azért a legtöbb helyen humánusak a gyermekvállalókkal szemben.

4. Amikor munkaidő kedvezményről van szó (nem a törvényben előírtról beszélek), kimondva vagy kimondatlanul is a gyermekeseket helyezik előnybe. Amikor előbb le lehet lépni egy műszakból, korábban haza lehet menni a munkából, általában a gyermekesek mennek, és gyermektelenek maradnak. Ritka az, amikor igazságos az elosztás. Amikor önként lehet vállalni a maradást, szúrós szemmel néznek a gyermektelenre, szinte elvárják, hogy ő vállalja magára… mintha neki nem lenne élete.

5. A gyermekeseknek több szabadság jár.

Kedvezmények

Tény az is, hogy már jelenleg is sok olyan szabályozás van, ami különböző anyagi kedvezményhez, előnyhöz juttatja a gyermekeseket a gyermektelenekkel szemben. Csak néhányat említek,  teljesség igénye nélkül.

1. Ott vannak az adókedvezmények, melyeket a gyermekek után kapnak.

2. Sok mindent leírhatnak az adóalapból.

3. Gyermeknevelési támogatásban részesülnek.

4. Családi pótlékot kapnak.

5. Bizonyos gyermekszám felett a tankönyv is ingyenes.

6. Szociális alapon is előnyt élveznek hitelfelvételnél.

7. Gyermekek számát figyelembe veszik önkormányzati lakás bérlésénél.

8. Szinte minden szolgáltató előnyben részesíti a gyermekes embereket a gyermektelenekkel szemben.

9. Eddig is létezett szocpol, most pedig itt van a CSOK, amiről napok, hetek óta hallani.

Okok a gyermektelenségre

Persze ott van a kérdés, hogy egy gyermektelen ember vajon miért az…

1. Nem találja meg a megfelelő párt a gyermekvállaláshoz.

2. Nem érzi magát megfelelő biztonságban (anyagi, egzisztenciális helyzet, párkapcsolat), ahhoz, hogy gyermeket merjen vállalni.

3. Meddőségi okból nem lehet gyermeke.

4. Anyagi okból nem tudja a meddő pár vállalni a mesterséges megtermékenyítés anyagi terheit. (Erről elég ritkán esik szó, de nagyon sokba kerül.)

5. Anyagi okból nem tudnak az örökbefogadás lehetőségével élni. (Erről is ritkán hallani, de nem elég szeretni, vágyni egy gyermek után. Saját lakás, megfelelő fizetés, megfelelő egzisztencia felmutatása is szükséges. Arról nem beszélve, hogy egészségileg is alkalmasnak kell lenni, még a rokonokat, családtagokat is bevonják a környezeti megfigyelésbe. Nehéz megfelelni a követelményeknek. Ha minden stimmel, akkor is éveket kell várni.)

6. Persze van, aki egyszerűen csak nem szeretne gyermeket. (Miért is ne hozhatna ilyen döntést?)

7. Van, aki nem érzi anyatípusnak magát, avagy férfiként nem vágyik apaságra. (Szerintem felelősségteljesebb ezt beismerni, mint ennek ellenére meghunyászkodni, csendben, ellentmondást nem tűrve gyermeket vállalni, csak mert „elvárás”, s azzal tönkretéve sok ember életét: a gyermekét, a társunkét, egy egész családét…)

8. Persze van, aki ugyan néha vágyik gyermekre, mégis a karriert választja a család helyett. (Ilyen elhivatott emberre is szüksége van egy társadalomnak, akár elismerik ezt, akár nem. Szóval nem kellene őket sem elítélni a döntéseikért. Általuk is többet vagyunk.)

9. Valakit nagyon leköt beteg családtagjának ápolása, így saját életét, gyermekvállalását háttérbe szorítja, alárendeli annak.

10. Van, hogy nem jönnek össze dolgok. Amikor boldog párkapcsolat van, a többi körülmény nem megfelelő, amikor a többi rendben, épp nincs megfelelő partnerünk.

11. Akad, aki a saját neméhez vonzódik, így a gyermekvállalás eleve nem téma közöttük.

Pozícióktól való eltiltás

Érdekes felvetés a könyvben, hogy csak három (vagy több) gyermeket vállaló nők tölthetnének be bizonyos vezetői pozíciókat. A gondolat is bizarr. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem ezzel kapcsolatban.

1. Ez nem diszkriminatív? Semelyik állásinterjú közben nem vetődhetnek fel bizonyos kérdések: ilyen a vallás, a nemi hovatartozás, a családi állapot és a gyermekek száma is… szerintem.

2. Aki ennyi gyermeket vállal, vajon miért töltené ideje jó részét gyermekeitől távol egy munkahelyen, sőt, még esetleg otthon is dolgozva egy felelősségteljes, időigényes, vezetői pozícióban? Nem lenne inkább a gyermekeivel? Ennek teljesen ellentmond az, hogy a legkisebb gyermek 10 éves koráig otthon maradhat egy anya… Akkor most a családot erősítjük, vagy megsemmisítjük?

3. Aki esetleg él-hal hivatásáért (és még véletlenül jól is csinálja azt, ért is hozzá) nem erősíthetné a társadalmunkat? Nem vihetné előre, nem fejleszthetné a jövőnket? Csupán mert nem vállalt gyermeket…

4. Megnőne az igény a bébiszitterekre… jól fizető, menő szakma lenne, hiszen a dolgozó nők gyermekeit valakinek nevelni kell… biztosan ez a családbarát elképzelés? Vállaljunk sok gyermeket, akiket aztán ne mi neveljünk fel? Hmm…

5. Az se kerülje el senki figyelmét, hogy „három (vagy több) gyermeket vállaló NŐK”-ről szól ez a megszorítás. Szóval ha egy férfi vállal kevesebb gyermeket, ő betölthet ilyen posztot, nő azonban nem.

Értem én, hogy találjunk egyensúlyt karrier és család között. De ezzel lényegében rengeteg bőrt húznának le egy nőről… Hiszen mindenhol álljon helyt egyszerre, egy időben. Hány nő tudná (akarná) ezt felvállalni? Hová vezetne ez? Megmondom: oda, hogy a nők kiszorulnának a vezetői pozíciókból! Férfiak fognak minden jelentősebb, jól fizető állást betölteni. Férfiak kezében lesz az irányítás, a hatalom.

Nem mintha férfiellenes lennék. És nem vagyok híve a totál egyenjogúságnak sem. De! Miért nem egyszerűen az alapján vállalhat el valaki (nemtől, gyermekszámtól függetlenül) egy állást, hogy ért-e hozzá, megfelelő szakképesítése és tudása van? Nagy dologról álmodok?

Mindenkire szükség van egy társadalomban

Nem tisztem megítélni, melyik törvény jó, melyik nem. Melyik igazságos, melyik nem.

Induljunk ki abból (most a kivételeket, a fekete munkát, meg minden egyéb szélsőséges esetet figyelmen kívül hagyva), hogy aki többet dolgozik, az több adót is fizet. Azaz alapból többet adóznak a gyermektelen emberek. Alapból több kedvezményben részesülnek a gyermekesek.

Elhiszem, hogy gyermeket nevelni nem könnyű, és az is munka, az is egy feladat. Nem is akarom sem lenézni, sem leminősíteni az ezzel járó feladatokat.

De vajon újabb adóval, szingliadóval kell-e súlytani azt, aki egyébként is már épp eleget tesz az államkasszába? Vajon igazságos lenne-e újabb szankciókkal büntetni a gyermektelen embereket?

Az szerintem mindenki előtt világos, hogy az ezzel járó többlet bevételt úgysem a gyermekesek kapnák. Ugyanakkor jelentős terhet tennének a gyermektelenek vállára, és csak még jobban növelnék a szakadékot a gyermeket vállalók és nem vállalók között.

Különbözőek vagyunk. Mindenki más-más szempontok alapján hozza meg döntéseit, ami saját, egyéni érdekeit szolgálja, és bizony az egész társadalomra is kihat. De mindenkire szüksége van egy társadalomnak! Egy nagycsaládra éppúgy, mint azokra, akik csak egy-két gyermeket vállalnak, azokra is, akik gyermektelen párként élik le életüket, azokra is, akik örökbefogadással találják meg egyéni boldogságukat, ugyanakkor kellenek a karrieristák, a munkamániások is.

Gondoljunk csak bele, ha egyik vagy másik oszlop kiesik, biztos, hogy egészként, jól fog működni egy társadalom? Ha most mindenki három vagy több gyermeket vállal, biztos, hogy dübörögni fog a gazdaság? Arról az apró tényről nem is beszélve, biztos, hogy mindenki boldog lesz?

Az emberek nem számok. Akkor is, ha sokan csak számadatként tekintenek rájuk. Vannak érzéseik, lelkük, szívük. És engedtessék meg, hogy mindenki maga hozzon döntést, hány gyermeket is szeretne.

Veszélyek

Amúgy pedig nem hiszem, hogy több gyermeket vállalnának emberek csupán a kedvezmények miatt. Vagyis lényegi változás nem történne. Nem növekszik majd a népesedés. Bár nőni fog az állami bevétel, amit pedig mint mondtam, úgysem a megfelelő célra fordítják majd. Abból a pénzből a gazdagok tovább gazdagodnak, több sportlétesítmény épül majd, az emberek közti szakadék pedig tovább nő. Több pénz lesz, ami lenyúlható…

Lehet, pont ez a cél: az egységet megelőzni, a széthúzást erősíteni, hiszen ahol összefogás van, ott erő is van. Ez ugyan egy társadalomnak jó, a társadalom élén álló személyekre nézve azonban veszélyes…

Ez egy fájó történet. Szinte egyszerre vesztettem el páromat, és vele együtt meg nem született lányomat, Kittit. Talán azért is fáj ennyire nekem mindez, mert negyven felett estem először teherbe. Oly régóta vártam gyermekáldásra. Úgy hiszem, nem tudtam rá eléggé vigyázni. Magamat okolom az elvesztéséért. Most a páromat és lányomat is gyászolom. Úgy érzem, fájdalmam elviselhetetlen.

Egy életen át vártam rá

Negyven év felett, tele vágyakkal, reményekkel, amik nem teljesültek, nehéz nőnek lenni, nőnek maradni. Több mint húsz éve vártam babára, az áldásra, hogy végre anya legyek. Ám a csoda váratott magára. Közben több kapcsolatom, több házasságom is volt, ami többnyire - kimondatlanul is tudom, hogy - a gyermekáldás hiánya miatt ment tönkre.

Amikor már feladtam, akkor ismerkedtem meg párommal. Sok örömöt, boldogságot hozott az életembe. Annyira tudott lelkesedni, olyan ajtókat nyitott ki bennem, amikről nem is tudtam, léteznek. Kezdetektől tudta, hogy nincs esélye annak, hogy közös gyermekünk legyen. De nem zavarta, nem fordult el tőlem, szeretett, az örökbefogadás gondolatát is felvetette. Tudtam, hogy komolyan gondolta, pontosan tudta, mivel jár, mert ő maga is örökbefogadott gyermekként nőtt fel, boldog családi környezetben. Teljesen nyugodt voltam, és most az egyszer valóban hittem, hogy rám talált a sok év óta oly áhított boldogság.

Mindkettőnknek megvolt a saját élete. Saját lakás, karrier. Nem költöztünk össze, bár szinte állandóan együtt voltunk, és naponta többször beszéltünk telefonon is. A hosszú évek alatt a rengeteg jó mellett sok rosszat is megéltünk együtt.

A gazdasági helyzet, és persze rossz döntések miatt a vállalkozás nem egészen úgy ment, mint azt szerettük volna. A nehéz anyagi helyzetet, melyet átmenetinek ítéltünk, kölcsönökkel próbáltuk fedezni. Mindent megtettünk, hogy áthidaljuk, túléljük a problémákat, és lehetőleg győztesen jöjjünk ki belőle. Mindketten kerestük a plusz pénzkereseti lehetőséget, hogy kilábaljunk zűrös anyagi helyzetünkből.

Szabadidőnk kevés volt, így ritkultak a találkozások, a telefonbeszélgetések. De még mindig hittünk a szerelmünkben, az összetartozásunkban. Feszültségekkel teli időszak volt ez, ami persze sok konfliktust, veszekedést is magában hordozott.

Áldásból átok…

Hosszú évek múltán, amikor épp nem volt napirenden a gyermekkérdés, amikor anyagilag épp a lehető legrosszabb időszakunkat éltük meg, amikor épp üzleti úton volt, akkor derült ki számomra, hogy gyermeket várok. Végtelen boldogság öntött el. Annyira régóta akartam már teherbe esni, hogy leírhatatlan örömmel töltött el, hogy van egy pici, akire vigyáznom kell. Abban a pillanatban nem érdekelt sem pénz, sem más körülmény, csak a baba létezett, semmi más.

Nem akartam telefonon közölni vele a hírt. A következő találkozásunk karácsonykor volt esedékes, egy héttel később, mint én megtudtam, gyermeket hordok a szívem alatt. Lázasan készültem, hogyan fogom elmondani neki a hírt. Kétségem sem volt afelől, hogyan fogadja majd. Biztosra vettem, hogy örülni fog.

Karácsony előtt azonban egy beszélgetésünk alkalmával szakított velem. Nem mondom, hogy teljesen váratlanul, iszonyat feszültség volt az utóbbi időben közöttünk, rengeteget veszekedtünk, mégis hittem, hogy mindent meg tudunk oldani. Én azt hittem, szerelmünk elég erős ahhoz, hogy mindent túléljen.

Fel nem tudtam fogni, hogy ez velem történik meg. Nyugodt volt, higgadt. Nem láthatta, hogyan nyúlok a hasamhoz, a születendő gyermeket nyugtatva ezzel, no meg magamat. Fogalma sem lehetett, mi megy végbe bennem. Akkor, abban a pillanatban nem éreztem már fontosnak, hogy beszéljek neki a babáról. Úgy döntöttem, magam nevelem fel a gyermeket, egyedül, elég erős leszek hozzá, és mindent igyekszem majd megadni számára.

Mentségek

Egy közös barátunk szemrehányást tett neki, hogy volt képes állapotosan, ráadásul karácsonykor otthagyni. Milyen ember az olyan, aki elhagyja a terhes párját? Így hát tudomást szerzett a pici létezéséről, amit ekkor én már titkolni akartam előle.

Felhívott, és személyesen akarta megbeszélni velem a jövőnket, a gyermek jövőjét. Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, mélységesen bánja, amit tett, amit mondott, és velünk marad. Próbáltam számára mentségeket találni, és szívből kívántam, ismét legyünk egy pár, egy család.

Egyedül töltött karácsony után eljött hozzám. Biztosított arról, hogy szeretne az életünk része lenni. Nemcsak a gyermeké, de az enyém is. Anyagilag is segít helyreállni, a hitelek rendezésével, majd a gyermek felnevelésében is ki akarja venni a részét, mind anyagilag, mind lelkileg. A szilvesztert együtt töltöttük, s úgy ment haza, hogy én hittem, egy család vagyunk.

Valóban, hétről hétre rendre érkezett a pénz a számlámra, visszatértek a napi telefonbeszélgetések. Bár azt hiányoltam, hogy sosem érdeklődött a gyermek felől, a vele járó vizsgálatokról. Ezt szóvá is tettem. Mire lazán megkaptam, én nem meséltem róla, ő azt várta, én mondok majd valamit. 

Névadó

Úgy egy hónap múlva erős alhasi görcsökkel kórházba kerültem. Azonnal hívtam, szólni akartam neki. Nem volt elérhető, és nem is hívott vissza. Így csak később értesült róla, mi történt. Nem érezte elég fontosnak, hogy meglátogasson. Szóba sem került, hogy meglátogat bennünket.

Ekkor volt a szülinapom, amit a picivel a pocakomban egyedül töltöttem. Eszébe sem jutott, hogy eljöjjön hozzám, de még csak telefonon való köszöntést sem kaptam tőle.

Ismét eltelt egy hónap, és megint begörcsöltem. Kórházba mentünk. Páromat ekkor sem tudtam elérni. SMS-t küldtem, amire nem reagált. Ismét nem érezte szükségét annak, hogy meglátogasson, érdeklődjön felőlünk. Egy hét után, mikor elhagytam a kórházat, akkor vettem fel vele a kapcsolatot. De még ekkor sem beszélt arról, hogy találkozzunk.

Az orvos egyértelműen érezte rajtam, nagy nyomás alatt vagyok, nagy stresszben élek. Állandóan azt mondta, próbáljak megnyugodni. Miközben a szívem még reménykedett, hogy a kapcsolatunk jóra fordul, az eszem már tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. Soha ennyire biztos nem voltam benne, hogy a kicsire mennyire szükségem van. Apa nélkül is. De bármikor a páromra gondoltam, már nem a szeretet érzése fogott el, hanem a csalódottság. Nincs itt velem, nem segít, mintha szándékosan nem akarna kötődni a gyermekéhez. Nem akar vele, velem kapcsolatot kialakítani.

Időközben megtudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Kittinek neveztük el. Szinte azonnal egyetértettünk a névválasztásban. Örültem neki, hogy végre nem veszekszünk. Tudtam, hogy nyugalmat kell biztosítanom Kittinek, mert nem veszíthetem el őt. Miközben éreztem, hogy a párommal egyre csak távolodunk egymástól.

Utolsó felvonás

Terhességem 24. hetében egy hosszú és kínkeserves telefonbeszélgetés alkalmával párom örökre búcsút intett nekem, szakított velem, mert rádöbbent, hogy mégsem tudja elképzelni velem az életet. Bár az eszem régóta tudta ezt, a szívem nagyon is küzdött ellene, nem voltam képes elfogadni a döntését. Itt van egy kis élet, akinek igenis szüksége van apára is, és hirtelen nem éreztem magam képesnek arra, hogy egyedül neveljem fel.

Ezekben a hónapokban, amikor a végtelen boldogság kellene, hogy elöntsön, szorongtam, feszült voltam, és őrlődtem magamban. Az eszem régóta tudta, hogy ez nem kapcsolat, a szívem azonban nem tudta elfogadni ezt. Az eszem tudta, hogy a kicsivel kell foglalkoznom, mégis egekben volt a pulzusom, a vérnyomásom. Kiújult a szívritmuszavarom, és egyre feszültebbnek éreztem magam. A gyomromban állandósult a szorongás. Naponta álomba sírtam magamat.

Mígnem terhességem 25. hetében elviselhetetlennek tűnő görcs és erős vérzés közepette, a fájdalomtól már eszméletlen állapotban toltak be a műtőbe. Mikor magamhoz tértem, már tudtam, nincs Kitti többé. Akire oly régóta vártam, akit annyira akartam, elvesztettem. Most duplán gyászolok: a gyermekem apját és a lányomat. Mindkettőjüket elvesztettem.

Egyszer az életben

Azóta sem hívtam fel páromat. Nem kíváncsi rám, s én sem érzem szükségét, hogy tudassam vele, mindent elvett tőlem. A reményt, hogy gyermekem lesz ebben az életben, a jövőmet, mindent. A hiteleket hagyta rám, azokat törlesztem hónapról hónapra, tele fájdalommal a szívemben. Mindent elvesztettem, ami fontos volt számomra. Nem tudom, hogy valaha túljutok-e rajta. Jelenleg úgy érzem, fájdalmam feldolgozhatatlan. Egyszer az életben terhes maradtam, és nem voltam képes megtartani a gyermeket. Mélységes gyász emészti a szívemet.

Negyven felett, egyedülállóként esélyem sincs egy újabb babára. Nincs újabb húsz évem, hogy várjak rá. Minden este sírok és gyertyát gyújtok Kittiért. A babámért, akire már az égiek vigyáznak. Talán jobban vigyáznak rá, mint én tettem…

Minden nő életében eljön az az pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: mikor szüljek gyereket? Ki előbb, ki később gondolkozik ezen, bár akad olyan is, aki nem sokat agyal rajta. A véletlenre és a sorsra bízni a legegyszerűbb feladat. A családtervezés azonban nem könnyű. A tudatos, felelősségteljes családtervezés nem az. Pro és kontra sorra vesszük a bennünk rejlő félelmeket, érveket. És hol erre, hol arra fog billenni a mérleg nyelve.

Félelmeink

Az első és talán a legfontosabb dolog megtalálni a megfelelő párt. Ám ha van is apajelöltünk, néha még innen sem könnyű tovább lépni. Tökéletes ember nincs. Néha elbizonytalanodunk a személyében. Biztos ő az, akivel szeretnénk egy gyermeket felnevelni? Vagy kettőt?  Biztos vele képzeljük el az életünket?

Sokan karrierjük miatt gondolkodnak el a mikor kérdésén. Vajon az életút beindulása előtt érdemesebb gyermeket vállalni, hogy aztán később ne törjön meg az? Vagy pont a karrier csúcsán? Amikor rövid megszakítás után talán könnyebb visszatalálni jól megszokott helyünkre. Esetleg egy munkahelyváltás közben, így régi helyünkről megyünk szülni, de már egy új helyre megyünk vissza.

Mások nem is annyira saját, mint inkább párjuk munkája szempontjából közelítik meg a kérdést. Mert ez is fontos tényező lehet. Van, amikor hosszabb kiküldetésre kényszerül társunk, akár bel, akár külföldön. Egyesek véleménye szerint jobb előtte a gyermekvállalás, mert nem maradunk egyedül, illetve a kiküldetés nagyon eltolhatja a családalapítás idejét. Mások szerint pont azért lenne célszeszű utána gyermeket vállalni, mert máskülönben kimarad az apuka a legszebb napokból. Amikor először felül, feláll, járni kezd a gyermek, amikor megszólal.

Vannak akik a családi fészek megteremtését helyezik előtérbe. Gondolván, utána nyugodtan tudnak a gyermekre koncentrálni, amikor már nem kell egy lakás megszerzése miatt aggódniuk. Míg mások épp ellenkezőleg gondolkodnak, szerintük annyira sok évbe telik egy lakás megvásárlása, hogy félnek, addig eljár felettük az idő, és jobban szeretnének korai éveikben szülővé válni.  

Sokakban felmerül a kérdés, vajon képesek lesznek-e anyagilag ellátni, eltartani egy gyermeket. Mai világunkban annyira bizonytalan minden, így a munkahely is. Vajon mennyire vagyunk felkészültek anyagilag egy gyermek felnevelésére? Mi az az összeg, amivel mindenképp rendelkeznünk kell, hogy elinduljunk a hosszú és rögös úton?

Nem utolsó sorban felmerül bennünk, vajon megértünk az anyaságra? Lelkileg felkészültünk rá? Nem vagyunk még magunk is túl gyerekek hozzá? Nem utaznánk, nem szórakoznánk még egy kicsit, nem néznénk szét a nagyvilágban? Hiszen néhány év múlva sem maradunk le semmiről.

Sokan döntenek úgy, bármilyen okból is, hogy még várnak. Korunkban egyre inkább kitolódik az első gyermek vállalásának ideje. Akkor is, ha minden feltétel adott. Néha úgy érezzük, hogy mégsem érkezett el az idő. Magunk sem tudjuk megmagyarázni, miért. Mi kifogásunk ellene. Csak érezzük, még nem jött el.

Miközben ennyit agyalunk rajta, mások nem így látják ezt a kérdést. Sokan vallják, hogy nem szabad ennyit gondolkozni dolgokon. Mások egyszerűen csak belevágnak.

És hogy kinek van igaza? Mindenkinek. Mindenki a saját szemszögéből látja a dolgokat, és pont úgy jó, ahogyan ő csinálja.

Gyermekkoromban a sírós, nyűgös gyermek szájába cumit nyomtak a szülők, ha pár perc nyugalmat szerettek volna. Csendet. A mai világban ha nem is a szájukba, de a kezükbe egy tabletet nyomnak. A hatás ugyanaz. Legalábbis rövidtávon. A szülő fellélegezhet, a zajos gyermek elcsendesedik, s ha rövid időre is, de lefoglalja magát. A hosszútávú hatás ennél jóval összetettebb. 

A gyermek lassan elszigetelődik. Eleinte csak a szülőktől, a családtól. Később a tásaitól, barátoktól. Emberi kapcsolatai híjján virtuális barátai lesznek. Ha mégis akad hús-vér barátja, meglehetősen nehezen fogja kialakítani, fenntartnai és ápolni a barátságot. Rokonlátogatás helyett szobájába húzódik, s csukott ajtók mögül kémleli biztonságos távolságból a való világot.

Mozgásszegény életmódot folytat, izmai-izületei még mielőbb kifejlődhetnének leépülésnek indulnak. Nem csak a testmozgás hiánya jelent problémát. Hanem a csapatjáték, a mozgás öröme is elvész.

Napfény, friss levegő hiányában szervezete nem kapja meg a szükséges vitaminokat. 

A fizikai ingerszegény környezetben testtartása eltorzul. A magához vett tápanyag sem a kívánt módot szolgálja. Ahelyett, hogy szervezetébe hasznos elemként beépülne, egészségtelenül elhízott gyermekek kerülnek ki az iskolapadokból. 

Értékrendjük, életszemléletük jelentősen eltér a közelmúlt fiatalokéhoz képest. Vajon ilyen gyermekkort milyen felnőttkort követhet? 

Jelentősen torzult személyiségükkel milyen emberi és párkapcsolatra lesznek képesek? Mit jelent számukra a rét illata, a lehulló falevél, a rügyező fák, a madárcsicsergés? S hogy fognak a saját gyermekükhöz viszonyulni? 

Mielőbb gyermekünk kezébe idejekorán tabletet nyomunk mindig fusson át agyunkon, hogy pár perc nyugalmunkért a gyermekünk hatalmas árat fog fizetni. Inkább hajoljunk le hozzá, emeljük fel magunkhoz, ültessük az ölünkbe, találkozzon a tekintetünk, s megnyugtató, szeretetteljes mosolyunkkal és ölelésünkkel próbáljuk elbűvölni. Megéri!