Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szerettünk távozik, örökre távozik, s nem tehetünk mást, el kell engedjük a kezét. Mindenki találkozik életében a szeretett szülő, rokon, ismerős, barát vagy gyermek halálával, ami bármily elviselhetetlen fájdalom is, de túl kell élnünk, fel kell dolgoznunk valahogy.

napló párkapcsolat emberi kapcsolatok gyász halál temetés

Iszonyatosan tudja tépni a kín a lelkünket, amikor olyan személy távozik az élők sorából, aki nagyon közel állt hozzánk. Borzalmas űr marad utána, amit igyekszünk feldolgozni, elfogadni.

Nincs rá recept, hogy mennyi időbe telik, míg valahogy megszokjuk nélküle. Mint ahogy arra sincs jó tanács, mit érdemes csinálni ahhoz, hogy szívünkön némiképp könnyítsünk a nehéz napokban, órákban. Mindenki másképp éli meg a gyászt, mindenki máshogy fogja fel, mindenki másképp viszonyul hozzá.

Elmúlás

Szörnyű dolog, amikor tragikus hirtelenséggel, váratlanul távozik egy családtagunk, közeli ismerősünk. Amikor nem vagyunk felkészülve erre, amikor még a minap együtt terveztük a közös nyaralást, programot, és váratlanul megkapjuk halálhírét. Vagy épp reggel még puszival váltunk el, s este hiába várjuk haza…

Azonban az sem könnyebb, amikor hosszú szenvedés után hagy itt bennünket. Hosszas ápolása testileg-lelkileg megviseli a családot, és a beteget magát is. A kiszolgáltatottság érzése, amikor tudjuk, a másikra vagyunk utalva, rossz érzés, akkor is, ha szeretettel ápoljuk a másikat.

Gyermek elvesztése maga a tragédia. Mindegy, hány éves korában hal meg gyermekünk, de egy gyermeket eltemetni, nem könnyű feladat. Az életben a gyermeknek túl kell élni a szülőt, jövője, feladata, küldetése van, és amikor mégis itt hagy bennünket, az igazán szívbemarkoló fájdalom.

Amikor szerettünk önkezével vet véget életének, felfoghatatlan számunkra a döntése. Sokszor önvád marja lelkünket, miért nem vettük észre, hogyan segíthettünk volna… Ezer kérdés felmerül bennünk, amivel megelőzhető lett volna a tragédia.

napló párkapcsolat emberi kapcsolatok gyász halál temetés

Megnyugvás

Sikíthatunk, éjszakákon át álomba sírhatjuk magunkat, beletemetkezhetünk a munkába, elköltözhetünk másik házba, tombolhatunk, részegre ihatjuk magunkat, vagy épp hallgatásba merülhetünk. Bármit is teszünk, úgy érezzük, nem tudunk menekülni a fájdalom elől, az rendre vissza-visszatér, és befészkeli magát a napjainkba.

Persze vannak bizonyos nyugtató gondolatok, amivel egy picit könnyebb lehet egy-egy gyászt feldolgozni. Annak ellenére, hogy mindenhogy nehéz, de némi vigaszt azért jelenthet a nehéz napokban.

Sok embert megnyugvással tölt el, amikor megtudja, szerette nem szenvedett, gyorsan hunyta le szemét. Vagy amikor arra gondol, hogy hosszú, szép élete volt, nem ideje korán távozott. Vagy álmában érte a halál, és biztosan nem érezhetett semmit. Az is megnyugvást jelenthet, amikor súlyos betegség és hosszú szenvedés után hal meg szerettünk, hiszen tudjuk, már nem szenved többé, nem érez fájdalmat, és gondolhatjuk, most már jó helyen van. Vagy bár rövid, de annál tartalmasabb, boldog élete volt, hisz mindent megadtunk neki.

Amikor arra koncentrálunk, mit alkotott, milyen eszmei értéket hagyott maga után, amire büszke volt, s így mi is méltán lehetünk büszkék rá. Amikor érdemeit vesszük számba, és próbálunk a jóra, szépre emlékezni.

Míg mások a vallásban találják meg a nyugalmat. A hit sokakat átsegít. Amikor hisszük, hogy van élet a halál után, amikor hisszük, jobb helyre kerültek. Oda, ahol korábban elhunyt szeretteink vigyáznak már rá.

Bármi apróság segíthet, bármi jelenthet kapaszkodót, de valamit találni kell, hogy hétköznapjainkat ne eméssze fel a bánat. Mert bármily nehéz is, tovább kell élni. Nélküle. Bármennyire közel állt hozzánk, bármennyire is támaszkodtunk rá a hétköznapjainkban, tovább kell menni. Fájó szívvel, de tovább kell menni.

napló párkapcsolat emberi kapcsolatok gyász halál temetés

Gyermek felkészítése

Ami talán a legnehezebb feladat, hogy egy kisgyermekkel hogyan értetjük meg egyáltalán a halál gondolatát, hogyan magyarázzuk meg neki, hogy apa-anya, nagyszülő nem jön többé haza. Pedig valahogy el kell mondani neki. Valahogy meg kell magyarázni neki. Kérdez, kíváncsi, és hozzánk fordul segítségért. A felnőttekhez. De hogyan lehet megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Mit lehet, és mit kell ilyen helyzetben mondani?

Mindenki másképp gondolja. Egy dologban egyetértenek, hogy iszonyat nehéz és hálátlan feladat ez. Ugyanakkor ez is egy feladat, amivel meg kell birkózni.

Megoszlanak a környezetemben is a vélemények ezzel kapcsolatban. Van, aki arra esküszik, tartsuk minél távolabb a „haláltól” a gyermeket. Ne vigyük temetésre, kicsit csapjuk be, az elutazott, messze van, távolról figyel rád mesékkel. Ködösen fogalmazzunk, mert ezzel óvjuk a lelkét. Legjobb, ha nem is beszélünk erről, megtörtént, ez a felnőttek nehéz súlya, ne tegyük a gyerekre ennek terhét.

Míg mások azt vallják, hogy mivel a halál életünk része, nem szabad elzárni a gyermeket sem ez elől. Ahogy esküvőre, úgy temetésre is vigyük magunkkal. A maga módján ő is búcsúzzon el. Tanulja meg, tanítsuk meg neki, hogy sajnos ez az élet velejárója. Ne negyven évesen találkozzon először a halállal, ne akkor menjen először temetésre, amikor az feldolgozhatatlan, új, és arculcsapás lesz számára.

Sokat beszélgessünk vele, a saját korosztályához mérten válaszolgassunk az olykor bizarr kérdéseire is. Nosztalgiázzunk, mit tenne, mire gondolna a szeretett családtag egy adott szituációban. Nézegessünk fényképeket, olvassuk el együtt közösen a kedvenc meséket, ahelyett, hogy hallgatásba burkolódznánk. Ne fojtsuk el érzelmeinket, sírjunk előtte, lássa, nekünk is fáj, és így ő is nyitottabb lesz.

napló párkapcsolat emberi kapcsolatok gyász halál temetés

Semmiképp nem szabad becsapni egy gyermeket. Azért, mert nehéz róla beszélni, mert nekünk is fáj, mert patakokban folyik a könnyünk, meg kell válaszolgatni a benne felmerülő kérdéseket. Meg kell tudnia az igazat, mi történt, miért halt meg valaki. Azért, hogy azután képes legyen megtanulni feldolgozni azt.

Örökre sérülhet a lelke a feldolgozatlan gyász miatt. Amikor mi, érett és komoly felnőttek azt hisszük, hogy jót teszünk azzal, ha óvjuk őt, ha nem mondunk el valamit. Pedig lehet, hogy sokkal nagyobb kárt okozunk vele. Ami aztán egész életét végigkíséri.

Nem csak járni, beszélni kell megtanítanunk egy gyermeket. Az életre kell nevelni. Annak minden jó és rossz velejárójával együtt. Hálátlan feladat. Nehéz is. De nem azzal teszünk jót a gyermeknek, ha burokban neveljük, és igyekszünk minden szenvedéstől megóvni, hanem ha igyekszünk felkészíteni minden kínra. Akkor is, ha közben megszakad a szívünk.

Örökre nem tarthatjuk burokban. A légbuborék egyszer megreped...