Vajon miért ragadnak ránk a pasik, míg máskor meg miért nem? Szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat, hogy aki elég okos, ne a saját kárán, hanem másokén tanuljon.
Középkorú lévén több kapcsolattal a hátam mögött azt hinné az ember, elég tapasztalt vagyok. Aztán kiderül, a fenét! Egy életen át tanulunk a párkapcsolatról is, mint minden másról.
Szakítás
Elfogyasztottam már egy férjet, voltak egy éjszakás kalandjaim is, nem vagyok sem prűd, sem apáca. Egy-egy kapcsolat vége igazán megviselt. Képes vagyok nagyon mélyre kerülni érzelmileg. Ami azért szerencsére nem tart örökké. Első lépésként persze azonnal a másikat hibáztattam. Másodikként aztán magamat. Majd rájöttem, hogy senki sem angyal. Igyekeztem tanulni a hibáimból. Ez idő alatt sosem ismerkedtem, és ha nálam próbálkoztak, kegyetlenül elvettem a kedvét az illetőnek.
Minden szakítás után kell idő, hogy helyreálljon az ember lelki egyensúlya. Kinek kevesebb, kinek több. Én bár képes voltam mélyre kerülni a válság idején, ugyanakkor igyekeztem hamar kilábalni belőle. De semmiképp nem úgy, hogy belevetettem magam az ismerkedésbe. Sőt! Kerültem az embereket. Annyit mentem „társaságba”, amennyit nagyon muszáj volt. És ez lényegében a munkahelyet, vagy a vásárlást jelentette ez időszak alatt. Igen, leginkább otthon szerettem lenni, nyalogatva a sebeimet. Nem hiszem, hogy túlzásba estem volna. Hisz minden szakítás egy gyász folyamat. El kell tudni engedni a másikat, bárhogy és bármiért is érjen véget egy kapcsolat. És ez bizony nem könnyű, ha szerettük a másikat.
Ha véget ért ez a folyamat, és újra nyitunk a világ felé, újra tudunk bízni a másik nemben, akkor lehet új kapcsolatot kialakítani. Anélkül, hogy az előző beárnyékolná azt. Anélkül, hogy előző párunk hibáit új párunkra vetítenénk. Anélkül, hogy új párunkat büntetnénk az előző vétkeiért. És anélkül, hogy boldogtalanságunk, csalódottságunk miatt negatív lenne a kisugárzásunk. Hiszen mindenki boldog, pozitív gondolkodású, életvidám párt szeretne maga mellett tudni, nem depis, lehangolt, és életunt személlyel tölteni a szabadidejét.
A titok, ami nyitja
Sokan nem adnak elég időt maguknak ahhoz, hogy feldolgozzák a szakítást. Sokan egy új kapcsolatban akarják megtalálni a boldogságot, remélve, így hamar elfelejtik előző párjukat. Ezért sok esetben már a gyors ismerkedés is kudarcba fullad. Hiszen rágörcsölnek, nagyon akarják. És olyan feladat elé állítják új társukat, aminek lehetetlenség megfelelni: hogy feledést biztosítsanak, ők feledtessék el az előző pár okozta sérelmeket.
Ha mégis túlélné ezt a rizikós időszakot az új kapcsolat, akkor is nehéz helyzetben vagyunk, de még inkább új párunk. Óhatatlan, hogy sok mozdulata emlékeztet előző társunkra. Vagy azért, mert ugyanolyan. Vagy azért, mert pontosan ellentétes. Óhatatlanul összehasonlítjuk új partnerünket az előzővel. Éppen ezért új párunk bármit csinál, sajnos fájdalmat okoz nekünk. Fájdalmat okoz, amit ha nem is mondunk meg neki, előbb-utóbb érez. Ha nem is tudja pontosan megfogalmazni, mi a baj, de érzi, nem érti az okát, de tudja, hogy valami nem stimmel. Érzi, hogy nem vagyunk boldogok mellette.
Feszültséggel teli lesz ez a kapcsolat, ami persze viták sorához vezet. Ha nagyon okos, nagyon intelligens, érzelmileg fejlett új társunk, csak akkor fog rájönni arra, hogy valójában még nem vagyunk túl előző kapcsolatunkon. Ő valójában egy pótlék, nem más. Vele csak vigasztalódni akarunk.
Máskülönben ezek a viták annyira besűrűsödnek, annyira elfajulnak, hogy a legtöbb esetben ezt nem éli túl a kapcsolat, azaz ismét ott tartunk, ahol az elején. Egy újabb szakítás, amikor valójában az előzőt még ki sem hevertük.
Körforgalom
Így belesodorjuk magunkat egy körforgásba. Ahonnan úgy tudunk kikecmeregni, ha egyszer végre adunk időt magunknak a gyászra, és valóban lezárjuk előző kapcsolatunkat.
Amikor ez megtörtént, akkor tudunk mosolygósan, pozitív gondolatokkal a fejünkben tekinteni a jövőbe, egy boldog kapcsolatot remélve. Persze nem rágörcsölve, nem „akarva”, hanem csupán élni tudunk az utunkba kerülő lehetőségekkel.
Na ekkor fognak ránk tapadni a pasik!
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Minden szakítás természetesen nyomot hagy a lelkünkben. Nem múlik el nyomtalanul. Talán kell is, hogy fájjon, hogy emlékezzünk, és tanulhassunk a hibáinkból.
Én is megtörtem néhányszor. Legutóbb (szigorúan a feldolgozást követően) egy netes társkereső oldalra regisztráltam. Valahogy úgy voltam vele, könnyebb lesz ott a névtelenségbe burkolódzva ismerkedni. Talán könnyebben lehet egy előszűrést követően párra lelni, így elkerülni az újabb csalódást. Persze csak ha okosan csináljuk. Örömmel jelentem be, nekem sikerült!
Bármily furcsa is, de azóta tapadnak rám a férfiak. A munkahelyemen érzem, ahogy végigpásztáznak a tekintetükkel. Amikor egyedül megyek be a városba látom, hogy rám mosolyognak. Megfordulnak utánam. Miért? Mert látszik rajtam a magabiztosság, a pozitív kisugárzás. A férfiak ezt szeretik.
Az persze más kérdés, hogy én pedig páromat… ezért nagyon udvariasan persze, lelküket nem sértvén visszautasítok minden közeledést. Senki lelkivilágába nem szeretnék belegázolni. Egyszerűen jó volna világgá kiáltani, hogy én már hazaértem.
Hozzászólások