Csakazértis

Sok cikket elolvasok párkapcsolati témában. Mert foglalkoztat, mert érdekel. Kíváncsi vagyok mások gondolataira, életére, és persze véleményére. Vajon mások hogyan csinálják, hogyan működtetik? Talán azért, mert az én jelenlegi kapcsolatom a megszokottól eltérő. Én csak így nevezem. Mások talán úgy, hogy nem normális… de én nem szeretem ezt a kifejezést. Írásommal talán sok embert elgondolkoztatok. Remélem, mert ez lenne a célom vele. Lássuk, sikerül-e!

Kezdjük az elején. Anno tizenévesen én is nagy esküvőről, gyönyörű, uszályos menyasszonyi ruháról, ezzel együtt egy csodálatos férjről és hosszú, boldog házasságról álmodoztam. Néhány gyerekkel a kertben… Mondanom sem kell, nem egészen így alakultak a dolgok… kurta, kicsi, minimál létszámú esküvőm volt, olcsó ruhában… hozzámentem kamaszkori szerelmemhez, akiről utóbb kiderült, minden volt, csak nem csodálatos…, és a boldog éveknek is hamar lőttek… szóval senkit nem akarok kiábrándítani, de ilyen álom csak a mesében teljesül.

A valóság nagyon is prózai. Hosszú éves együtt járás, majd együtt lakás után azt hittem, az a NORMÁLIS, ha összeházasodunk… pedig nem kellett volna… a társadalmi elvárások, a belénk nevelt berögződések ezt diktálták. De hatalmas tévedés volt! Sok-sok évem ment kárba. Végül véget vetettem a szenvedéseinknek (igen, valójában mindketten szenvedtünk).

Szabadság

Szabad lettem. Azonban ezt már másképp éltem meg. Néhány év tapasztalatával, idősebb fejjel azt gondoltam, okosodtam. De hát tévedni emberi dolog…

Kicsit éltem. Több apró kapcsolatom, kalandom is volt, amibe egyéjszakásak is belefértek. Belevetettem magam az életbe, tomboltam, buliztam.

Aztán rájöttem, hogy ez nem az én világom. A lelkem kiabált, mit csinálok?! Nekem ennél azért több kell. Kezdtem hát komolyabbra venni a dolgot. Ezután több évig tartó, mondhatni komoly kapcsolataim voltak. Volt, akivel együtt éltem, volt, akivel hosszú évek után sem költöztem össze. Volt, aki megkérte a kezem… de tudtam, valami nem stimmel. Nem ezt akarom! Rendre mind zátonyra futott. Joggal tettem fel a kérdést, miért? Válaszokat kerestem.

Csinos vagyok, a szén sem jön fel, ha lemegyek, jó munkám van, az átlagnál jobban is élek. Odaadó, ragaszkodó, házias vagyok. Hűséges! Mégis miért nem találom a másik felem? Mi a baj velem? Azon kívül, amivel tisztában vagyok… kemény, makacs, határozott, néha bizony hisztis nő vagyok. De ezzel együtt nem lehet engem szeretni? Az elvárásaim nem nagyok: szeretnék boldog lenni! Mégsem sikerült…

Ellentétek vonzzák egymást?

Aztán egy napon megismerkedtem jelenlegi párommal. Meglepő módon szinte semmi közös nincs bennünk. Talán csak az, hogy egy évben születtünk. Na jó, ez viccesnek hangzik, de igaz… Sosem hittem, hogy az ellentétek vonzzák egymást… aztán kiderül, hogy mégis!?

Más városban élünk. Teljesen más a munkánk. Mást csinálunk szabadidőnkben. Más az életfelfogásunk. Más az életszemléletünk. Mások az elvárásaink. Mások az igényeink. Mások a céljaink. Más szempontok szerint vásárolunk. Mást tartunk fontosnak. Más az értékrendünk.  Mást gondolunk ugyanarról a dologról. Mást értünk intimitás alatt, így másképp is éljük meg azt. Eltérő mennyiségben kívánjuk a szexet. Más ételeket szeretünk. Ő nyugodt, én pedig hirtelen haragú vagyok. Ő türelmes, én türelmetlen. Egyikünk világjáró, másikunk otthonülő. Egyikünk konzervatív, másikunk nyitott személyiség. Egyikünk negatív, míg másikunk pozitív. És még sorolhatnám…

Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mi tart össze minket? Milyen közös programunk lehetne? Mi az, amitől mégis működik?

Mert remekül megvagyunk! Megtaláltam a másik felem. Érdekesen élünk. Nem hagyományos értelemben vett párkapcsolatban. De ez az, ami mindkettőnket boldoggá tesz. Ez közös bennünk. És az érdeklődés egymás iránt, a másik világa iránt. Kiegészítjük egymást. Vagy csak ellensúlyozzuk. És bár sokszor nem értünk egyet, mégis fogjuk egymás kezét, és el nem engedjük. Ez az igaz szerelem!

Ki mondta, hogy minden szerelmes regény vége az összeköltözés? A családalapítás? A hangos gyereksereg? Ki mondta, hogy csak egy ilyen kapcsolat lehet boldog, beteljesedett és kerek? Másban nem lehet megtalálni az élet szépségét?

Alternatív jövőkép

Bármily meglepő, mi nem akarunk összeházasodni, sőt, még csak összeköltözni sem. Még csak egy városban sem szeretnénk élni. Nem szeretnénk gyereket. Ugyanakkor szeretjük a környezetünkben élő gyerekeket. Szeretjük a kötetlenséget, a függetlenséget, a szabadságunkat. Persze ezt is sajátos módon értelmezve… a másik életterét meghagyva, ám mégis együtt. Mindketten megtartottuk addigi saját életünket. De az kiegészült a MI életünkkel, megfűszereződött a másik által.

Sokat beszélgetünk, mesélünk a külön töltött időről egymásnak, így nem zárjuk ki egymást, bevonjuk a másikat saját életünkbe. Rengeteget kommunikálunk. Sokat is vitatkozunk. Vannak nagyon mély, hosszas, ám de őszinte beszélgetéseink. Igyekszünk megérteni a megérthetetlent. Felfogni a felfoghatatlant. És igyekszünk elfogadni a másik nézőpontját.

Figyelünk a másikra, egymás eltérő igényére. A lehetőségekhez képest teljesítjük egymás óhaját: hol egyikünk, hol másikunk akarata szerint. Lényegében az egész kapcsolatunk erről szól. A különbözőségekről. Hogy hogyan fogadjuk el a másik nézeteit. Érvelünk, magyarázunk, vitatkozunk, veszekedünk. Megismerjük a másik világát. Felfedezzük a másik világát. Megmutatjuk egymásnak, hogy másképp is lehet. Megmutatjuk magunknak, hogy így is működik.

Nem értünk egyet, de elfogadjuk a másikat. Másságunk ellenére harmóniában élünk egymással, magunkkal. Megtanultuk egymást elfogadni. Megtanultuk egymás nézeteit értelmezni. Nem, továbbra sem értünk egyet rengeteg dologban. De nem akarjuk megváltoztatni a másikat, nem akarjuk saját mintánkra formálni. Megtanultuk úgy szeretni egymást, amilyenek vagyunk. Sok türelemmel, sok-sok őszinte beszélgetéssel.

Feszültséggel teli a kapcsolatunk. De ezt nyíltan vállaljuk. És szembenézünk vele. Elfogadjuk egymást. Mert minden különbözőségünk ellenére jó együtt. Annyi pluszt adunk egymásnak, amiről kár lenne lemondani, csak mert nem vagyunk egyformák. De pont ez a szép a mi kapcsolatunkban. Nem mondunk mást, mint amit gondolunk. Nem mondjuk azt, amit a másik hallani szeretne, csak a békesség kedvéért. Akkor feladnánk magunkat. Márpedig ez az, amit nem tehetünk. És pont ez az, ami annyira tökéletes a kapcsolatunkban. Mindig önmagunk lehetünk! Lángolunk, égünk. Élünk! Együtt!

Nem mindennapi

Így lesz izgalmas a kapcsolatunk, nem unalmas, nem szokványos,
nem megszokott. Új dimenziókat nyitottunk ki egymás előtt.
És érdekes más szemszögből látni a világot. Érdekes és élvezetes másképp élni, mint azelőtt.

Nem veszünk el a szürke hétköznapi rutinban. Amikor a párok csak megszokásból nyomnak puszit a másiknak. Amikor a csóknak, érintésnek nincs jelentősége, mert csak rutinszerű. Amikor egy puszi nem jelent mást, mint csak egy köszönés, de nem bír tartalommal. Amikor bár párok egy lakásban élnek, de nem együtt. Amikor bár egy ágyban alszanak el minden este, mégis elfelejtenek beszélgetni. Vagy épp beszélgetnek, de elfelejtenek hallgatni, átérezni és megérteni.

Mi merünk mások lenni, máshogy élni. Társadalmi elvárások figyelembe vétele nélkül. Úgy, mintha minden találkozás első randi lenne. Lelkesedünk, izgatottan várjuk. Sokkal jobban kötődünk egymáshoz, mint eddigi bármily „normálisnak mondott” kapcsolatomban. Mélységesen szeretjük, tiszteljük és becsüljük egymást. Olyan lelki kötődés, lelki összhang van közöttünk, amit sosem hittem volna, hogy valaha megadatik nekem. Hogy egyáltalán ilyen létezik.

Mindig azt hittem, hogy a szeretkezés a legfontosabb dolog egy kapcsolatban. Most már tudom, hogy nem az. Nem, nem szexmentes a kapcsolatunk. Amikor szeretkezünk, az valami fantasztikus, katartikus érzés. Remekül passzolunk egymáshoz, csodálatos megélni egymással a gyönyört. Csak nem erre helyezzük a hangsúlyt. Ennél sokkal fontosabb a lelki megélés, átélés, amit az összetartozás érzése által adunk egymásnak. Az intimitást is más szinten éljük meg, mint eddig bárki mással. Más a fontos, másképp fontos. Más jelentése van az érintésnek. Vagy épp azok hiányának. Egyszerűen más dimenzióban éljük meg a szerelmet. Ami valóban kiteljesít, egésszé tesz bennünket.

Félelmek után bizonyosság

És hogy mindezt előre tudtuk volna? Hogy működni fog? Nem. Igazság szerint mi is féltünk. Féltünk, hogy a különbözőségek tönkretesznek, felőrölnek. Voltak pillanatok, amikor már-már feladtuk. Ám valami láthatatlan erő mégis előre hajtott, egymás karjaiba.

Ahogy telik az idő, egyre jobban bizonyosságot nyer, hogy ilyen kapcsolatra volt szükségem, testileg-lelkileg kielégít, és határtalan örömmel tölt el, hogy Párom által megismerhettem a boldogságot, a valódi boldogságot. Mert valljuk be, eddigi kapcsolataimban csak azt hittem, hogy boldog vagyok. Most azonban valóban boldog vagyok! Szárnyalok! Angyal szárnyakat kaptam általa. Kiteljesedtem. Érzem, tudom, hogy megtaláltam az Igazi Boldogságot, az Igazi Férfi mellett.

Akkor is, ha nem hagyományos értelemben vett párkapcsolatban élünk. Nem szeretem azt a szót használni, hogy nem normális.
Mert ki dönti el, mi a normális? Milyen egy normális párkapcsolat?
És mitől boldog egy párkapcsolat? Hiszen ha mindkettőnknek így jó, mindkettőnket ez tesz boldoggá, akkor ez igenis normális! Akkor is,
ha nem mindennapi, ha nem megszokott. Helyette vakmerő, izgalmas, új, és varázslatos. Nem mindenki erre az érzésre vágyik?

Én így szeretem, és így vagyok szeretve.