Csakazértis

Világunkban szinte elengedhetetlen, hogy valamelyik közösségi oldal tagja legyünk. Szinte rákényszerít a környezetünk, családunk. Itt olvasunk híreket, innen értesülünk mások szabadidős tevékenységéről, itt láthatjuk szeretteink jó és rossz pillanatait, utazásaikról a fényképeket, élménybeszámolókat, kontrollálhatjuk, figyelhetjük gyermekünk tevékenységét, de játszhatunk is, kutathatjuk és kereshetjük régi ismerőseinket is a segítségével. Életünk része lett. Ki több, ki kevesebb órát szentel neki, de valamilyen formában szinte mindenki élete részévé vált.

Azért persze vannak különbségek, mindenki másképp, másért használja, mindenki más intenzitással van jelen, és persze mindenki követi a saját irányelvét. Nem egyformán vált életünk részéve, és nem ugyanazt tartjuk fontosnak. Nem ugyanazt várjuk tőle, mind más és más okból regisztráltunk.

Véleményem szerint néhány nagy csoportra lehet osztani a felhasználókat. Belépésük, jelenlétük gyakoriságát figyelembe véve. Persze ezek csak nagy általánosítások. Lehetne ezeket árnyalni, finomítani. Te vajon melyikhez tartozol? :-)

Csak úgy

Van, akinek csak azért van, mert kell. Mert egyszer felregisztrált, megnézte, milyen is ez, de nagyjából itt meg is állt a lelkesedése. Azonban alapjában véve nem használja semmire. Annyira ritkán lép fel, hogy sok esetben már a jelszavára sem emlékszik.

Van, mert szinte kötelező

Míg mások a környezet, a család hatására regisztráltak. Csak mert nyaggatták őket, mert folyton keresték, hát hagy legyen. Ők azok, akik azért időnként felnéznek, de szinte semmit nem csinálnak az olvasáson kívül.

Ilyenkor megpróbálják átnézni a sok adathalmazt, ami előző belépésük óta keletkezett az idővonalon, persze eredménytelenül. Ennyi adatot képtelenség egyszerre átfutni, nincs is rá sem idejük, sem türelmük. Inkább csak belenéznek a hírfolyamba, elolvassák az üzeneteiket, amik ekkorra sokszor már aktualitásukat is vesztik. 

Időszakos felhasználó

Ők azért egy picit többször keresik fel a fiókjukat. Már megszokták, hogy üzenetek érkeznek ide, amire azért válaszolni is illik, s bár nem minden nap, de azért több-kevesebb rendszerességgel megteszik ezt.

Őket el lehet érni az oldalon, de nagyon ritkán lehet úgy megtalálni, hogy élőben lehessen chatelni velük. Arra alkalmatlanok! ;-)

Napi fogyasztó

Ezek a felhasználók a napi munka és családi teendők végeztével, általában este, még lefekvés előtt felkukkantanak ide. Alkalmanként azért legalább egy órát, néha többet is fent vannak.

Olvasnak, lájkolnak, meg is osztanak dolgokat, amik érdekesek lehetnek másoknak is, és bizton számíthatunk arra, hogy naponta megválaszolják üzeneteinket. Bátran írhatunk nekik ide, mert olcsó és megbízható kapcsolattartásnak tűnik ez velük.

Aktív tag

Azokat nevezem így, akik naponta többször is felnéznek a közösségi oldalra, amikor csak tehetik, jelen vannak. Kapcsolattartásukat szeretteikkel, családtagjaikkal, barátaikkal rendszeresen itt végzik.

Közzéteszik utazási, szórakozási élményeiket, szigorúan utólag, néhány képpel illusztrálva, és nyomon követik ismerőseik tevékenységét is.

Aktív hozzászólásokkal, nem csupán lájkolással adják mások tudtára véleményüket.

Intenzív felhasználó

Szinte folyamatosan jelen vannak a világhálón. Kivételt képez, amikor dolgoznak, és az az idő, amikor családjukkal, szeretteikkel vannak.

Minden életeseményüket, jó és rossz benyomásukat megosztják egymással. Sokszor hoznak létre idővonalukon saját maguk által készített bejegyzést, beszámolót kis életükről. Amit aztán folyamatosan nyomon követnek, a hozzá érkező kommenteket és lájkolásokat, mozgásokat figyelik.

Életvitelük szerves részévé vált a jelenlétük. Reggel mikor felkelnek, első dolguk, hogy bejelentkeznek. Este biztosan ők az utolsók, akik aludni térnek.

Beépült a technika az életükbe, nem tudják nélkülük elképzelni azt. De mindemellett megvannak még emberi kapcsolataik, a munkával töltött időben nem lógnak fent, különbséget tudnak tenni és jól meg tudják szervezni életüket.

Függő felhasználó

Folyamatosan jelen vannak, fent vannak a közösségi oldalon. Szinte nem is alszanak, és nem számít nekik a munkaidő sem, hisz a technika és az okostelefonok megjelenésével tudják biztosítani folyamatos jelenlétüket.

Úgy érzik, ha csak egy pillanatra is lekapcsolódnának, lemaradnának valamiről. Egyszerűen kényszert éreznek ismerőseik bejegyzéseinek lájkolására, de arra is, hogy minden 5 percben közzé tegyék jelenlegi lelkiállapotukat, hangulatukat. Hogy aztán mindenki arról beszélhessen, sajnálkozzon, vagy épp örvendezzen, na most épp mi történt, amiért sír, szomorú, vagy szeretve érzi magát.

Ők itt élnek. Annyira a net világában, hogy szinte nem ismerik a szabad levegőt, és a szokványos, személyes emberi kapcsolatokat.

Félnek a személyes találkozástól, programoktól, ha másért nem, de addig is kimaradnak, kizökkenek a net világából. Márpedig nekik ez az életük!

Ha mégis kimozdulnak, ráveszik magukat egy közös programra a barátokkal, szinte biztos, hogy telefonjukhoz többször nyúlnak, azonnal megosztva éppen hol tartózkodásukat, és ami a legfontosabb, kivel való együttlétüket. 

Ritkán foglalkozom a blogomban munkahelyi témákkal. Pedig tudom, hogy mennyire fontos, sokakat érint, szóval többet kellene. Legtöbb időnket munkahelyünkön töltjük, így akár tetszik, akár nem, emberi kapcsolataink itt jelentkeznek leginkább.

A munkahelyi problémák sokunkat érint. Sok esetben elég nehéz kezelni is, ugyanakkor "kénytelenek" vagyunk nap mint nap visszatérni a harctérre, akkor is, ha legszívesebben elbújnánk a világ szeme elől. Általában nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elmeneküljünk, hogy sértettségből, vagy egyéb okból azonnal beadjuk felmondásunkat. Pedig hány embernek jutott már ez eszébe! A megélhetés, fenntartásunk, a család anyagi javainak (ha nem is növelése, de) megtartása érdekében nem lehetünk ilyen felelőtlenek.

Korábban írtam már Megvásárolt barátság címmel egy posztot, ott is egy tipikus, szomorú jelenségre hívtam fel a figyelmet. Ezúttal egy másik jellemző dologra, a pletyka hatásaira szeretnék kitérni.

Sokszor aktív részvevőivé válunk egy közösségnek, olykor akad azonban, amikor csak elszenvedői vagyunk egy helyzetnek. Amikor tehetetlenségünk határtalan, csak a következményt érezzük hátunkon, mintegy korbácscsapásként, ami húsunkba csontig hatol. Fáj, sajog, vérzik, mégis kötve van kezünk.

Ki ne ismerné a pletyka fogalmát. Nem vagyok értelmező szótár, így ezt nem is részletezném. :-)

Azon túl, hogy pletyka "nem szép dolog", bizony időnként hatalmas károkat is tud okozni. Amikor egy-egy rosszindulatú szóbeszéd az emberi méltóságot, önbecsülést sérti, illetve rágalmaz, becstelen, rossz hírünket kelti. Ami megaláz, hitelünket vesztjük, így szinte egész létünket támadja.

Amikor gondolkodni káros

Korábban írtam  Kommentelők kézikönyvében arról, hogyan "kell" egy-egy posztot, egy-egy gondolatot továbbgondolni, félreértelmezni, és belemagyarázni olyan dolgokat, amire az író sosem gondolt. Amikor egy-egy mondat után egy egész élettörténetet építenek fel, egy egész ember személyiségét álmodják meg, és ezért bántják, sértegetik, személyeskedő megjegyzéseikkel.

Nos, a pletykánál is ilyesmivel találkozunk. Amikor egy adott szituációt valaki többnek vél, továbbgondol, és kész rémtörténet kerül a sokadik emberhez, majd a nagy közösség az egyébként teljesen ártatlant hogyan ítéli halálra...

A pletyka jelenségével  - ha az olyan méreteket ölt - egy főnöknek, egy jó főnöknek foglalkoznia kell. Nem dughatja homokba a fejét. Áldatlan feladat ez, és szomorú, hogy nem elég a munkával és a szakmával foglalkozni. De amennyiben egyben akarja tartani a közösségét, motiválni szeretné a beosztottjait, s valóban azt szeretné, hogy lelkesen végezzék munkájukat, nem teheti meg, hogy kimarad belőle.

Csírájában kell elfojtania a rémhíreket, és ha kell komolyabban fel kell lépni a rémhír terjesztőével, kitalálójával szemben. Etikai vétséget követ el az, aki embertársait ilyen gyalázatos módon vádolja meg. Egy valamit is magára adó cég pedig nem engedheti ezt meg, egy jó főnök megvédi a beosztottjait.

Hallgatni arany

Egy közösség tagjaként nehéz nem tudomást venni egy pletykáról. Hiszen jó esetben hallunk, látunk, szóval nehéz nem értesülni róla. Amit tehetünk, hogy nem adjuk tovább! Ne is véleményezzük! Ne szálljunk vitába vele, ne vitatkozzunk róla! Így talán megakadályozhatjuk terjedését, torzulását. Mert hogy legtöbb esetben a torzulás komoly probléma.

Vegyük azt, hogy nem teljesen kitalált dologról beszélünk. A legtöbb esetben azért valami elindítója van a dolognak. Valaki látott, halott valamit. Igen, de ha itt pontot tenne az illető, túllépne rajta, nem beszélnénk pletykáról. Azonban a rosszindulat azt eredményezi, hogy továbbgondolják... ráadásul a gondolatok gonoszak...

Bűnös gondolatok

Ha lát egy ölelést azonos neműek között, máris leszbikussá nyilvánítja és kiáltja ki őket. Ezzel ellentétben esetleg érzelmi kitörésként, megnyugtatásként, egy komoly probléma miatt feltörő sírás elfojtásaként csupán egy lelkesítő, nyugtató, megértő ölelés volt mögötte...

Ha lát egy ölelést ellentétes neműek között... máris szeretők! Mire a sokadik emberhez ér a dolog, már ő az a harmadik fél, aki miatt válnak, sőt, aki törvénytelen gyermeket vár egy nős embertől, ráadásul apakomplexusban szenved, mert jóval idősebb pasit csábított el! Ezzel ellentétben pedig lehet, hogy az illető csak édesapja barátja, vele nőtt fel, ő vigyázott rá kiskorában, nagybátyjaként szereti, tiszteli, vagy csak megköszönt neki egy munkát, egy baráti segítséget...

Ha azt látja, egyik kolléga a másiknak borítékot nyújt át... máris pénzre gondol. Valamiért lefizeti, zsarolja, vagy épp a hallgatását veszi meg... pedig lehet, hogy csak egy kölcsönt fizetett épp vissza, s megköszönte, hogy nehéz helyzetében kisegítette őt az illető, vagy egy képet tartalmaz a boríték, egy szép képeslapot...

Ha együtt lát távozni a munkahelyről két kollégát, azonnal továbbgondolja a dolgot... biztosan szobára mennek, és kellemesen töltik együtt a délutánt. Azonnal mindenki házasságtörő lesz, romlott és züllött személyiség... pedig lehet, hogy csak egy irányban laknak...

Ha két kolléga egy kocsiba száll, ráadásul rendszeresen, és még ellentétes neműek is... a rosszindulat azt mondatja másokkal, hogy félrelépnek... ezzel ellentétben csak lehet, hogy vidékről járnak be, egy útvonalon, s felezik az üzemanyagköltséget...

A tettes ismeretlen?!

Számtalan ártalmatlan kis semmiség, ami miatt ha valaki annyira fontosnak és felhatalmazva érzi magát, hogy "gondolkodjon", és "beszéljen", egy hatalmas balhé lesz... ami családokat tipor szép, emberi kapcsolatokat tesz tönkre, munkahelyi konfliktusokat okoz, miközben meggondolatlanul rágalmaz...

A pletyka eredete nagyon nehezen deríthető ki, nehezen göngyölíthető vissza. Persze nem lehetetlen megtudni, kitől indult, s akkor az ég kegyelmezzen neki! Másra ugyanis nem számíthat ebben az esetben, szóval jó, ha sűrűn imádkozik az illető! Komoly vétség ugyanis a másik rágalmazása, egy másik ember rossz hírének keltése.

A legtöbb esetben azonban nem derül ki a rosszakaró neve. Vagyis nem vagyok teljesen pontos, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem lehet rábizonyítani, ki volt. Egy közösségben ugyanis mindig tudni lehet, ki kelti a feszültséget, ki generálja a rossz hangulatot. Általában mindenki tudja, ki a felbujtó. Ám az, hogy tudjuk, ki felelős érte, kevés a büntetéshez. Általában ezek az ügyek úgy záródnak, hogy a tettes ismeretlen.

Mégis jó, hogy ha van egy vizsgálat. Mégis jó, ha a főnök elé visszük az ügyet. Akkor is, ha a vége előre borítékolható. Mert talán meghúzza magát az illető, talán megijed, hogy egyáltalán mertünk beszélni, mertünk feljelentést tenni, meg mertünk szólalni. Hátha visszafogja magát... avagy nem, és akkor előbb-utóbb olyan hibát vét, amivel lebukik.

Mit tehetünk addig is?

A legjobb, ha próbálunk átnézni rajta. Járjunk emelt fővel, hisz mi nem vétettünk, nem csináltunk semmi rosszat. Félnivalója neki van, s nem nekünk. Érezze magát kellemetlenül ő, s ne mi. És gondoljunk a következőkre:

• Valószínűleg nincs elég munkája, ha ennyi ideje van munkaidőben másokkal foglalkozni. Ezt a főnök előbb-utóbb észreveszi, és "jutalmazza".
• Általában nincs saját élete, ha a máséval foglalkozik, ha másokén csámcsog.
• Magánéletében boldogtalan, és ezért próbál más boldog életébe belepiszkítani. Ha neki rossz, legyen másnak is rossz elvén működik az agya.
• Annál nagyobb öröme nincs az életben, mint más nyomorán mosolyogni, csámcsogni. Sajnáljuk érte szegényt, de nagyon, persze csak ha lesz egy kis szabadidőnk!
• Pokolian irigy mások boldogságára, hisz neki nem jutott belőle.
• Magányos, akkor is, ha családban él. Egyedül lehet, kettesben a rosszindulatával. Igaz barátok nélkül. Hú! Ne is gondoljunk bele, milyen élete lehet a munkán túl...
• Véletlenül se irigyeljük nyomorult életét, akkor sem, ha piszok csúf pletykát terjeszt rólunk. Próbáljunk felülemelkedni rajta, és nem lesüllyedni a szintjére. Egészen biztosan nem akarunk olyan életet, mint az övé!

És persze ne feledjük, mennyire rosszul érezheti magát a tudattól, hogy bár nem tudtuk rábizonyítani vétkét, de mindenki tudja, hogy ő volt az... összesúgnak a háta mögött... félelemben élhet ezentúl, azzal a tudattal, hogy mindenki tudja... mert mindenki tudja!

Mutassuk meg, hogy csakazértis boldogok leszünk, és nem foglalkozunk a rosszindulatával, tekintsünk pozitívan a jövőnk felé! Mi sem fogja jobban bosszantani rosszakarónkat, mint a boldogságunk! ;-)

Semmi rossz nem tart örökké!

Hol volt, hol nem volt, egyszer kis hazánkban élt egy leányzó. Időközben hölggyé cseperedett. Egyszer csak úgy gondolta, hogy kis hazánk nem elég jó számára, szeretne hát világot látni. Nem csupán utazgatott a nagyvilágban, de idővel el is költözött innen. Kalandjai, élete talán még érdekesnek is mondható. Szerette volna megosztani tapasztalatait, gondolatait, életérzését a nagyvilággal, ezért hát írásra adta a fejét.

Egy ideig itt nem hallhattunk róla, majd valami oknál fogva mégis úgy döntött, ezen oldalon folytatja tevékenységét, s itt osztja meg gondolatait. Írásai sokak számára érdekesek, tanulságosak voltak. Olvasottsága nőt, ismertsége szélesebb körben elterjedt.

Így leltem rá én is egyik-másik cikkére. Ám hiú vágyam volt, hogy posztok alatt megtegyem hozzászólásomat, megosszam érzéseimet, amit azok keltettek bennem. Nem hagytak nyugodni gondolataim, és próbáltam egyéb úton megkeresni.

Ráleltem a blog közösségi oldalára (mondjuk nem volt nehéz, bőszen hírdeti magát a blog oldalán), ahol is üzenetben kérdeztem rá, vajon miért is nem tudok hozzászólást tenni az adott helyen?

Ám ami ezután következett, az felettébb meglepett. Bár udvarias volt, szóhasználata változatos, válasza mégis kemény. Többszöri üzenetváltásunk során megtudhattam, hogy annak ellenére, hogy ír, és gondolatait megosztja velünk, egyáltalán nem kíváncsi arra, milyen gondolatot indít el bennünk, mi a véleményünk az írásairól, és úgy egyáltalán, nem kíváncsi az olvasóira.

Egyik ámulatból a másikba estem… Időm sem volt magamhoz térni, már azon kaptam magam, hogy törölt is az oldaláról, néhány soros üzenetváltásunkkal együtt.

Személyében megismerhettem egy olyan bloggert, aki bár publikálja műveit, valójában nem kíváncsi olvasóira. Arra nem volt időm, hogy elmondjam írásaival kapcsolatos véleményemet. Nem volt időm, hogy megosszam vele, mit indított el bennem. Nem volt alkalmam beszélgetni sem vele, sem más hozzászólókkal az adott témában. Nem kaptam elég időt rá, sem lehetőséget. Gyorsan kívül találtam magam. Egyedül a gondolataimmal…

Így nem tudhatja, hogy valójában egyetértek a posztban megfogalmazottakkal. Nem tudhatja, hogy hasonló cipőben járok én is. Fogalma sincs arról, hogy gondolataival nincs egyedül. Nem tudhatja, hogy fogalmazását, stílusát nagyra értékelem. Nem volt kíváncsi rá…

A történtek után elgondolkoztam. Mégis miért vezet blogot valaki? Nem az olvasóknak ír? Nem az olvasóknak akar üzenni nyíltan, vagy közvetve? Nem az olvasókat szeretné elgondolkodtatni? Szórakoztatni? Nem az az vágya, hogy minél több emberben minél mélyebb gondolatok csíráját vesse el? Vagy csak néhány kellemes percet okozzon nekik?

Egyszerűen nem értem… Ha ennyire nem érdekel valakit az olvasó, akkor miért adja blog írásra a fejét? Miért nem vezet naplót, amit csak ő maga láthat? Akkor biztosan nem kap véleményt, hozzászólást. Így tutira kiküszöbölhető ez a probléma.

Szerintem határozottan jók a visszacsatolt vélemények. Akkor is, ha ellentétes az íróéval. Feltéve persze, ha korrekten van megfogalmazva. Egy negatív vélemény is lehet építő erejű. A pozitív vélemény pedig abszolút folytatásra bíztató. Egyszerűen kell a visszacsatolás. Nem elég önmagában az olvasottsági adat. Mert attól, hogy olvassák a posztomat, még közel sem biztos, hogy tetszik is az olvasónak, hogy egyet is ért a benne foglaltakkal, csupán annyit jelent, hogy megnyitotta azt.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteg olyan téma van, amit jó tovább folytatni, feszegetni, magyarázni, tovább beszélgetni róla a poszton túl az alatta lévő hozzászólásokban. Jó mások nézőpontját, véleményét megismerni. Hiszen oly változatos az emberiség, szerencsére nem vagyunk egyformák, és különbözően gondolkodunk.

Már csak azért sem értem az egészet, mert semmi rosszat nem mondtam. Ráadásul pozitív véleményem volt az írásairól, stílusáról, bár kétségtelen, ezt nem tudhatta... Nem érdekelte. Szóval még a negatív volta miatt sem sértődhetett meg.

Gondolom mondanom sem kell, percek alatt megváltozott a pozitív véleményem. Pillanatok alatt csapott át az ellenkezőjére. Öntelt, beképzelt, nagyképű… nagyjából ezek a jelzők jutottak először az eszembe a történtek után.

Hogy bánt a dolog, az nem kérdés. Amikor gratulálni akarunk valakinek, elismerni, de ő köszöni szépen, nem kéri… nincs mit tenni. Hagyom élni. Hogy többé nem olvasom, az sem kérdés. Ha valaki nem kíváncsi rám, én miért legyek kíváncsi rá? Bemutatkozott. Igen szépen kiállította magáról a bizonyítványt. Szépen levizsgázott. Ezek után már az sem fontos, az sem számít, hogy mint író jó is lehetne…

Ettől függetlenül még mindig nem értem… most már viszont nem agyalok többet rajta. Örülök, hogy mások értékelik akár csak a néhány szavas pozitív visszajelzéseimet! Annyi más blog van, ami érdekes! És annyi blogger, kiknek megismerése örömmel tölt el, mindkettőnket! Csak pozitívan! :-)

Csakazértis boldog leszek! :-)

Őrület, hogy világ hová fejlődik. Egyesek szerint fejlődik, de maradjunk annyiban, hogy változik. Vannak olyan dolgok, amik határozottan nem jó irányban haladnak. Nem, nem politizálni fogok, és nem vagyok fanatikus természet, sem állatvédő. Csak egészséges szinten foglalkoztatnak ezek a témák.

Most inkább arról beszélnék, akik egyszerűen nem tudják elfogadni a változást, és mindent, és ezalatt azt értem, hogy mindent (!) megtesznek azért, hogy valahogy megállítsák az időt.

Pedig már ha csak belegondolunk is, mekkora badarság, sosem győzhetnek az idővel szemben, ez egy teljesen reménytelen küzdelem, mégis annyi pénzt és energiát fektetnek ebbe, mintha biztosra vennék, sikerül.

Azt teljesen megértem, amikor valaki egészségügyi okokból fekszik kés alá, szeretne változtatni magán. Akár születési rendellenesség miatt, akár egy baleset következtében torzul el egy-egy testrésze, vagy szülést követően alakul át nagyon kedvezőtlenül a teste. Az is teljesen érthető, ha ezek csupán „csak” pszichésen okoznak neki problémát, de az is, ha már fizikailag is veszélyeztetik az elváltozások a szívét, gerincét, és ezért nincs más megoldás, mint kés alá feküdni.

Az azonban teljesen érthetetlen számomra, amikor valaki „csak” az idő múlását nem képes elfogadni. Nem tudja feldolgozni azt, hogy telik, s ezzel együtt bizony a test megöregszik. Ráncosak leszünk, itt-ott túlsúly jelenik meg, táskák a szem alatt. Na ezek a szerintem hobbiból elkövetett műtétek az amúgy egészséges embereken teljesen feleslegesek.

Miért nem tudják vajon ezek az emberek elfogadni önmagukat? Miért érzik azt, hogy szembe tudnak szállni az idővel, és hatvan évesen is képesek 20 évesnek kinézni? Miből gondolják, hogy így elfogadóbb lesz a világ velük szemben, hogy műtétük után jobban fogják őket szeretni?

Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben előre nem látható módon nem egészen úgy néz ki az illető, ahogy azt eltervezte. Nem lehet maximálisan előre megmondani, milyen lesz a műtét után. Vagy az azt követő években, amikor is az idő (bármily meglepő is), de halad, és az immár sokadjára műtetett arca változik, torzul. Nincs senki, aki ezt előre meg tudja jósolni.

Időnként egészen elképesztő rémségek születnek így a plasztikai sebész kezei alatt. De mondjuk vegyük azt alapul, hogy jól sikerült egy műtét, és valóban a tervezettek szerint néz ki a paciens. Miért van szükség arra, hogy 60 évesen ne 60 évesnek nézzen ki? Nem lenne egyszerűbb, ha felvállalná önmagát, és valóban önmaga lehetne? Tényleg ennyi önbizalomhiányos, gőg ember él a földön?

Sajnos annyira eltorzultak manapság az értékrendek, hogy sokan nem képesek magukat elfogadni. De vajon miközben reményvesztetten harcolnak az idővel, és dacolnak annak múlásával, és még önmagukat sem képesek elfogadni, hogyan várják el másoktól, hogy elfogadják őket? Miből gondolják, hogy majd más szereti őket, ha önmagukat sem képesek szeretni?

Sajnos rossz példát mutatnak ezzel. Hírnevük, ismertségük miatt sok-sok ember, velük együtt tinédzser figyel rájuk. Példát vesznek róluk. Olyanok akarnak lenni, mint ők. Beleértve, hogy a hétköznapi ember sem lesz képes elfogadni magát. Ráadásul mivel rendszerint anyagi helyzetük teljesen más, nem is tudnak tenni ellene, így nem marad más, mint a teljes kétségbeesés, és pszichésen jelentkező probléma, befordultság, depresszió. Mert hasonlítani akarnak a szeretett sztárjukra, de nem sikerül. Tényleg ez lenne a követendő?

Ezer oka lehet annak, amiért beszorulunk a lakásba. Akár fizikai, akár lelki oka is van, néha előfordul, hogy nincs más megoldás, mint otthon maradni. Olykor ez a legjobb, amit tehetünk.

Lehet, hogy az időjárás az oka, az eső, vagy a hóesés, a viharos erejű szél, vagy épp a túlságosan meleg, kánikulai idő.

Esetleg a rossz kedvünk, a stressz, az emberek kerülése, a kissé depressziós hangulatunk kényszerít a bent maradásra.

Néha csak olyan fáradtak vagyunk, nehéz hét áll mögöttünk, hogy egyszerűen jobbnak látjuk otthon maradni, a csendes semmittevésbe és gondolatainkba merülve csak létezni, minden komolyabb elfoglaltság, program és terv nélkül.

Máskor egy sérülés, egy testi, fizikai fájdalom, betegség késztet pihenésre, s bár szívesen mennénk a szabadba, mégis a szoba fogságában találjuk magunkat.

Néha minden rosszkedv nélkül is úgy érezhetjük, hogy szeretnénk egyedül lenni. Nincs más célunk, csak valahogy nem vágyunk társaságra. Nem vagyunk lehangoltak, de nincs kedvünk, erőnk másra figyelni. Csak magunkkal szeretnénk törődni, pizsamában tengeni-lengeni, minden egyéb kötelezettség nélkül.

Bármi is az oka annak, hogy nem hagyjuk el a lakást, egy dolgot nem tehetünk. Nem nézhetjük tétlenül a plafont! Bármit is csinálunk, nem süllyedhetünk a fotel fogságába, nem bosszankodhatunk, és nem merülhetünk mélyebbre annál, mint ahol jelenleg is vagyunk. Bármit is csinálunk, kedvvel tegyük, mosolyogva, és csak pozitívan!