Csakazértis

Stílusosan egy verset hoztam ma, a költészet világnapja alkalmából.

Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Jönnek-mennek az emberek,
De nincs senki, aki itt megreked.
Ki csak néhány napig marad,
Míg más akár évekig itt ragad.
De végül mindenki odébbáll,
Tartósan senki nem marad.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha az egekben érzem magam,
Percekig akár még boldogan,
Néha szárnyalok az égen,
Hangosan kiálltok: még nem!
Aztán szárnyaszegetten földre hullok,
Néma sikolyt hallatok.
Rádöbbenek, hogy egyedül vagyok.
Magam körül senkit nem akarok.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.
Néha rövid időre megpihen
És mint a szellő tovarebben.
Szívem falán nincs több hely a vádnak,
Mindet teleírták a be nem töltött vágyak.
Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.

Már egy ideje nem voltam színházban, így szédítően hatott rám, és szinte villámcsapásként ért, amikor nyertem két színházjegyet. Ráadásul úgy, hogy mi választhattuk ki, mikor, mit is nézünk meg a színház előadásai közül. A díszkártya két jegy átvételére jogosított az évad bármely előadására.

A döntés nem volt túl nehéz, teljesen egyértelmű volt, hogy musical lesz a választott előadás. Csakis üde, vidám darabot szerettünk volna megtekinteni, ami könnyű, szórakoztató. A Made in Hungária című előadásra esett a választásunk.

Hosszas egyeztetés következett a színházzal, mert valahogy sosem volt jegy egyik előadásra sem, vagy csak a "rosszabb" helyek egyikére. Bár nyertük a jegyeket, de azok nem konkrét helyre szóltak, és szerintem teljesen természetes módon látni is szerettünk volna valamit, és nem teljesen utolsó sorban persze élvezni is a ritka kimozdulásunkat. Ha már egyszer nyertünk, igazán jó helyre szerettünk volna ülni. Szóval kivártuk, amíg végre jó helyünk lett. Végül valóban kiváló helyre ülhettünk, amiért ezúton is hálás köszönet a sajtóreferensük közbenjárásának.

Elérkezett az előadás napja, amit annyira vártunk. Lelkesen készülődtünk egy olyan színházba, ahol azelőtt még sosem jártunk, és a darabról is rengeteget lehetett ekkor már tudni.

Többek között ezt a darabot játszották már Budapesten a József Attila Színházban, ráadásul hatalmas siker közepette. Az előadás több mint 300 alkalmat élt meg, és több mint tíz évig futott. Sajnos akkor  nem volt lehetőségem megnézni, bár nagyon izgatta a fantáziámat.

Azóta több helyen is látható volt, sokakat megihletett, és a sikere mindig biztosra vehető volt. A témaválasztás remek, és mindig nagy tömeget vonz.

December óta egy vidéki színház társulata játssza, a siker hatalmas, mint ahogy az borítékolható is volt. A visszhang több mint jó, a megjelent cikkekből és hozzászólásokból csak a csodálat árad. A kritikák is igen pozitívak, bár ezeket mindig fenntartással kezelem, hiszen én néző vagyok, s nem kritikus szemmel nézek meg egy-egy előadást. Nálam a szórakozás, az élvezet van első helyen, nyilván nem szakmailag ítélem meg őket.

Fenyő Miklós életét, befutását feldolgozó darab hatalmas siker volt Budapesten is, és Debrecenben sincs ez másképp. Fergeteges, magával ragadó az előadás, és szerintem ez nem csak annak köszönhető, hogy nem mai liba vagyok. Talán többet mond nekünk, akik valóban átéltük annak a kornak sok baját, javát, és örülhettünk a zenekar befutásának, láttunk néhány Ki mit tud?-ot. De a mai generáció számára is élvezhető az előadás, hiszen a pörgés, a ritmus, ez az életérzés rájuk is épp olyan hatást gyakorol, még akkor is, ha a darabban szereplő jelképek talán többet mondanak nekünk.

Igazából sokkal többet kaptam, mint reméltem. Nem csak egy csodás estével lettem gazdagabb, de olyan szinten élveztem is az előadást, a sok-sok zeneszámot, amire talán nem is gondoltam. Kevés prózai része volt, aznap este a zene, a tánc kapta a főszerepet. A színészi gárda, a szereposztás kitűnő volt, őrületes munka lehetett ezt a hosszú darabot végigtáncolni, hiszen szinte végig aktív mozgásban voltak a szereplők. Minden elismerésem az övék.

Bár volt egy-két kedvenc karakterem, mégsem emelném ki őket, hiszen a remek előadás egy csodás csapatmunka eredménye, nem csak a színészeké, de a háttérmunkát végző személyeké is. Mindenki tette a dolgát, és nem is akárhogyan!

Egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Minden perce fantasztikus volt! Ahogy felcsendültek az első akkordok, azonnal tudni lehetett, melyik szám következik, azonnal felpezsdült a vérem, és nem tudtam nem motyogni magamban a számok szövegét. Egyszerűen vitt magával az egész előadás, sodort, magával ragadt, és ott, akkor elvesztem...

Egyszerűen csodás volt, minden várakozást megért. Felejthetetlen estében volt részünk. Párom aranyosan meg is jegyezte, hogy talán én élveztem legjobban az előadást, olyan gyermeki lelkesedéssel és bűvölettel a szememben néztem végig. Hát igen! Talán igaza van. Szuper volt!

Bár láttam már néhány előadást, igaz, hogy ebben a színházban most jártam először. Az viszont a teljes meglepetés erejével hatott rám, hogy akkora tapsvihar kísérte és követte, amit még soha nem tapasztaltam!

Már az előadás közben is, egy-egy zeneszámot, táncot követően nagy tapssal éltettük a társulatot, de a végén, az valami egészen fergeteges volt! Annyiszor visszatapsoltuk a színészeket, akiken ekkor már meglehetősen látszott a fáradtság, ám ennek ellenére még mindig bájosan és felszabadultan tudtak mosolyogni, amikor megannyiszor felbukkantak az elgördülő függöny mögül.

Méltán megérdemelték az elismerést, nagyon megdolgoztak érte! Megható volt a hatalmas tapsvihar, egyhamar nem fogom elfelejteni.

Az este végére már-már az is feledésbe merült, hogy a nyereményért a jegyek átvételénél mégis pénzt kért a pénztáros. Igaz jóval alacsonyabb árat, csak úgynevezett tiszteletdíjat, de akkor is. Ez sehol nem volt feltüntetve, a nyeremény két jegy átvételére vonatkozott, és soha, senkitől nem kaptam tájékoztatást az előadást megelőző hosszú hónapok alatt sem, hogy ja, ezért nekem majd fizetnem kell... bármennyit is. Nem hiába, ez a mi országunk. Tudhattam volna, hogy semmi sincs ingyen… mint mindennek, az ajándéknak is ára van.

Egy rossz szájízzel, és egy élvezetes előadással lettem gazdagabb.

Sorozatomat folytatva újabb témához érkeztem. Na szerintem ezzel fogom kiverni a biztosítékot. :-) Örök feszültség és ellentmondás, hogy vajon érdemes-e bejelölni a családi állapotunkat, és megjelölni párunkat a közösségi oldalon?!

Általános vélemény

Általános véleményem az, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy az nekik jó! És nem véletlen a többes szám! Hiszen párkapcsolatról beszélünk, vagyis szerintem ezt is meg kell beszélni.

Amennyiben párunk nem szeretné közzétenni, akkor ne tegyük közzé. Szerintem nem helyezhetjük előtérbe személyes érdekeinket, hiszen párkapcsolatnál nem ÉN vagyok, hanem már MI. Ennek megfelelően erről is közös nevezőre kell jutni.

Ha valamiért is nem szeretné, akkor beszéljük meg, érveljünk, majd hozzunk közös döntést. Biztosan jó oka van rá. De ha határozott kérése ellenére másképp csináljuk, az örök veszekedésforrás lesz… Biztosan megéri?

Személyes vélemény

Személyes véleményem pedig az, hogy csak azt adjuk meg, hogy egyedülálló, kapcsolatban, házas, de ne jelöljük meg a másik személyét. Azt is elárulom, miért gondolom így.

A társkeresőket jó esetben így kipipálhatjuk, bár mindenki tudja, hogy egyeseket egyáltalán nem riaszt vissza, ha a másik kapcsolatban él. De mondjuk jó esetben nem zaklatnak. Mindenki előtt nyilvánvaló a családi állapotunk, de nem több.

Aki ismer, valóban személyesen is ismer, és vagyunk olyan közeli jó kapcsolatban, az úgyis ismeri párunkat is. Ha akarja, megtalálja, és bejelöli, de ha csak a mi ismerősünk, úgysem fogja megkeresni.

Aki annyira nem közeli ismerős, annak pedig ez az információ bőven elég. Neki ennél több nem kell.

Párunk nem egy relikvia, egy megnyert kupa, amit díszes dobozba csomagolva mutogatunk másoknak. Persze büszkék vagyunk rá, tiszteljük, de igazából sosem értettem, hogy a világhálóra minek kiírni, hogy na aztán most már te hozzám tartozol! Egy párkapcsolat másról, ennél sokkal többről szól. És ha valakinek ez a külsőség olyan sokat jelent, az már önmagában elgondolkodtató… Annak csak egy újabb szám vagyok? És vajon hányadik?

Párkapcsolatom és a közösségi oldal

Soha semelyik párkapcsolatomban nem voltunk kölcsönösen megjelölve a másikkal. Nem ez számított. Ettől a bizalom és szeretet megvolt.

De még messzebbre megyek, csak azért, ha még mindig egyetért velem valaki, na akkor most már durranjon az a biztosíték! ;-)

Jelenlegi párommal még csak ismerősök sem vagyunk a közösségi oldalon.

Na hallom már a robbanást? :-)

Elárulom miért. Már egy jó ideje ismertük egymást, amikor bejelöltem végül. Előtte sosem beszélgettünk a közösségi oldalról. Nem jelölt vissza, ámde nem is utasított el.

Helyette leült velem beszélgetni. Úgy, mint két felnőtt ember.

Érvei között szerepelt, hogy nem kell folyamatos kontrol alatt tartani egymást ahhoz, hogy tudjuk, bízhatunk a másikban. Egyikünknek sem jó. Nem érezhetjük magunkat elég szabadnak, hiszen olyan, mintha folyton figyelne a másik.

Félhetünk, hogy mikor teszi szóvá a másik a miért lájkoltad annak a csajnak a képét… vagy azt a srácot... Mert miért is ne? Mert egy lájk már azt jelenti, hogy megcsaljuk egymást? Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem kell nyomon követnünk egymás életét ott, hiszen a valós életben együtt vagyunk! Mindent megosztunk egymással. Mindent megbeszélünk.

Ez a terület legyen olyan, ahol szórakozunk, viccelődünk, fesztelenül, s nem lesz gond belőle.

Persze hozzátette, hogy bármikor megnézhetem az idővonalát, amikor együtt vagyunk. Belép, nézegessem, olvasgassak, és kérdezzek, ha van valami. De azt nem szeretné, ha rágódnék rajta, ha titokban lesném és csendben figyelném, miközben morgok, meg feszültség lenne bennem.

Csináljuk nyíltan! Szóval nincs titkolnivalója, de nem akar egy állandó feszültségforrást.

Elgondolkoztam… mint mindig, ha valamit mondott nekem. Rájöttem, hogy igaza van! Határtalan bizalmat jelent valaki idővonalát a saját belépése után megnézni, ahogyan ő látja! Sokkal többet, mintha ismerősként tekinthetném meg! Szabadságot kért, és nem egy titkos oldalt.

Reakcióm az volt, hogy én vontam vissza a jelölést, és azóta egyszer sem kértem betekintést az idővonalára! Soha nem éltem a felajánlott lehetőséggel, hogy bármikor bármibe beleolvashatok. Soha többé nem volt téma közöttünk. Nincs féltékenység, nincs vita. Maximálisan megbízunk egymásban. Már hosszú idő óta. Jól van ez így. Megértettem, sőt, egyet is értek vele! Nyugodtan hátradőlhetek.

Következtetés

Vesztettem ezzel bármit is? Semmit! Sőt! Nyertem! Egy szuper társat, egy remek párkapcsolatot!

Fontos egy kapcsolatban elismerni a másikat. Fontos megérteni, hogy azért, mert már nem egyedül vagyok, hanem ketten vagyunk, attól még két külön álló személyek vagyunk, két külön, és bizony általában igen eltérő személyiséggel.

Az, hogy életünket összekötöttük, most már együtt folytatjuk tovább, hogy a jövőnk közös, nem azt jelenti, hogy feladjuk magunkat. Nem azt jelenti, hogy eggyé olvadtunk. Nem azt jelenti, hogy megváltozunk.

Azt jelenti, hogy segítjük egymást a kibontakozásban, motiváljuk egymást céljaink elérésében. Nem korlátozzuk, nem gusba kötjük egymást. Szerintem  kapcsolatunkat egy magasabb szintre emeltük. Elmondhatom, hogy megérte!

Folytatom a témát, mert közérdekű, mert sokan olvastátok, és úgy gondolom, éppen ezért sokakat is érint. Mondhatnám, hogy mindenkit!

Emberi kapcsolataink az évek alatt a technika fejlődésével bizony alaposan megváltoztak. Mint az élet szinte minden területére, ide is befészkelte magát a fejlődés.

Az csak egy dolog, hogy a kapcsolatot szeretteinkkel, meglévő ismerőseinkkel leginkább telefonon tartjuk, e-mailen levelezünk, közösségi oldalon chatelünk, és követjük az életét, de már az ismerkedés jelentős része is interneten keresztül történik.

Írtam már arról, hogy mi történik, ha a közösségi oldal fogságába esünk, ha túlzásba visszük használatát. Beszéltem arról is, hogy milyen bűnökért tesszük általában tiltólistára ismerőseinket. Készült poszt az internetes társkeresésről is, ezzel kapcsolatban beavattam az olvasókat abba, hogy bizony párommal is így találtunk egymásra.

Most azzal foglalkoznék hogyan hat a technika az emberi kapcsolatainkra, mire vigyázzunk, mik a buktatói. Mert hogy vannak, s nem is kevés!

Ismerősök

Teljesen el vagyok képedve attól, ha valakinek több száz, ezer ismerőse van a közösségi oldalon. El nem tudom képzelni, micsoda információval bombázzák nap mint nap az agyát. Ráadásul olyan „ismerősök”, akiket tutira nem ismer.

Akkora hírfolyam lehet az idővonalán, amit egyrészt nem képes átnézni, másrészt nem képes kezelni, harmadrészt valószínűleg nem is érdekli. Akkor pedig mi értelme van?

Valamiféle versenyt hirdettek ismerősök gyűjtésére? Szerintem érdemes lenne szelektálni.

Ismerősnek jelölés

Sokkal eredményesebbnek tartom, ha már az elején kezdjük. Azaz nem veszek fel mindenkit ismerősnek, és nem jelölök mindenkit vissza, aki bejelöl.

Ha már neve olvastán nem tudom ki az, valószínűleg nem ismerem. Ha az idővonalát megtekintve, képét látva még mindig nem tudom, egyre biztosabb, hogy nem ismerem. Persze a biztonság kedvéért még küldhetek neki egy udvarias üzenetet, hátha tud értelmes választ adni arra, miért jelölt be, de én itt már nagyjából halottnak ítélem az ügyet.

Annak mi értelme, hogy megmagyarázza, hogy harminc évvel ezelőtt egy úttörőtáborban voltunk? Vagy tíz éve a gyermekeink egy helyen táboroztak? Attól ismerőssé válik? Attól biztos, hogy szeretném, ha napi szinten belelátna az életembe, vagy én az övébe? Szóval esélytelen, de mondjuk adjunk lehetőséget neki, hogy megmondja, mégis honnan ismerjük egymást.

Az is kevés számomra, hogy egy helyen dolgozunk. És akkor mi van? Attól ismerjük is egymást? Az csupán annyit jelent, hogy egy munkahelyünk van. Munkakapcsolatban vagyunk egymással. De biztosan szeretnénk, hogy többet tudjon rólunk, mint amit bent mutatunk magunkból?

Számomra az sem elég indok, hogy egy községben születtünk. Ettől nem biztos, hogy életem része kell, hogy legyen. Oka van annak, hogy eddig sem volt az, most miért változna. Mert véletlenül rám talált?

Még ezer és egy okot lehetne felsorolni. Szóval én már az elején szelektálok, kinek engedek betekintést az életembe. Nem kell mindenkit udvariasságból visszajelölni. Nálam legalábbis így működik. És akik ismernek, valóban ismernek, azok tudják, hogy ha az ismerőseim, akkor bizton számíthatnak rám!

Rokoni kapcsolatok

A rokonokkal csínján kell bánni. Míg a barátokat ugye megválogathatjuk, a rokonainkat nem. Ezt tartsuk mindig szem előtt! Esetükben talán sokkal jobb taktika, ha visszajelöljük, majd korlátozzuk láthatóságukat. Milyen szerencse, hogy ilyet is tud a közösségi oldal! Nyilván nem véletlenül gondoltak erre a fejlesztők! :-)

Éljünk a lehetőséggel!

Nyilvánosság

Ugyanígy nagyon fontos személyes adataink, képeink, posztjaink védelme. Szerencsére minden egyénileg beállítható, korlátozható. Hiszen mást láttatunk a nyilvánossággal, és mást az ismerősökkel. Ezen beállítások egyszer szükségesek, persze talán időnként érdemes rájuk nézni, de nagy probléma nincs velük a jövőben sem. De legalább egyszer le kell ülnünk átgondolni, a magunk védelmében, és hozzuk meg a szükséges döntéseket.

Aztán persze ha valamit hirdetünk, vagy úgy ítéljük meg, hogy azt láthatja a nagy közönség is, akkor persze egy-egy posztnál úgyis lesz lehetőség az általános beállításon kívül annak nyilvánosságra hozására. Ezt mindig megtehetjük, szóval ez sem korlátoz bennünket semmiben.

Személyes találkozások

Ám amiről elég ritkán esik szó, az az, hogy időnként elveszünk a technika világában. Időnként egyszerűen elfelejtjük, hogy személyesen is lehetne találkozni egy-egy ismerőssel. Néha jó lenne kimozdulni a szoba fogságából, és beülni egy kávézóba, cukrászdába.

Igen, egyszerűbbnek tűnik, kényelmesebbnek az a megoldás, hogy otthon, székünkben ülve megosszuk egymással gondolatainkat. Gyorsan fellépünk, és máris rengeteg emberrel tudattuk, mi történt aznap velünk.

De annak varázsa van, ha találkozunk valakivel, ha megfoghatjuk a kezét, ha átölelhetjük, ha puszit nyomhatunk az arcára, ha belenézhetünk a szemébe… Ne zárjuk ki személyes kapcsolatainkat, ne zárkózzunk be az Internet világába. Semmi sem pótolja a találkozást, s az azzal járó örömöt!

A Közösségi oldal fogságában című posztomban csoportokra osztottam a felhasználókat, annak függvényében, ki milyen intenzitással van jelen az oldalon.

Szerintem mindenki ismerősei között megtalálhatóak a különböző csoport felhasználói. Személy szerint az a véleményem, hogy a függők és intenzívek annyira zavaróak lehetnek mások számára, hogy követésüket gyakran letiltják, ha nem is szüntetik meg az ismeretséget.

Egyszerűen túl sok, túl felesleges információt kapunk szinte minden percükről, ezért gyakran nyomasztóan hatnak ránk. Persze akkor nem, ha mi magunk is ezekbe a csoportokba tartozunk, hiszen akkor szomjazzuk a mások által öntött információt…

Az is sokakat megoszt, hogy egyáltalán mennyire engedjünk betekintést a magánéletünkbe. Mert bizony a közösségi oldal ha tetszi, ha nem, egy ablak az életünkön, és azt mi magunk szabályozzuk, hogy mennyire, mikor, kinek legyen nyitva.

Egy bizonyos pontig jó dolog a közösségi oldal, lehet élni az általa adott lehetőségekkel. Egy pont után azonban, ha túlzásokba esnek egyesek, akkor az nyomasztó, és nehezen lehet tolerálni. Vegyünk néhány példát a teljesség igénye nélkül. Biztosan mindenki ki tudná egészíteni a listát, hiszen oly sokféle felhasználó létezik!

Életesemények

Jó dolog, kellemes, amikor mások utazási élményeiről olvasunk, és persze ezeket fényképekkel illusztrálják. Időnként jó olyan tájakra tévedni általuk, ahová egyébként nem valószínű, hogy mi magunk eljutnánk.

Jó dolog, és szórakoztató, ha nem lépik át azt a határt, ahonnan már soknak neveznénk… amikor már kényszert éreznek, hogy utazásuk során készült mind a nyolcszáz képet közzétegyék, ezzel bombázva idővonalunkat.. na az szintén könnyen tiltólistára kerülés oka lehet… arról nem is beszélve, amikor arra sem veszik a fáradtságot, hogy kiválogassák a képeket, és minden homályos és rossz minőségű kikerül így a világhálóra.

Ott vannak a túl intim képek (és most nem feltétlenül pornóra gondoltam), amik túl személyesek ahhoz, hogy megosszuk őket. Mégis vannak olyan személyek, akik ezt is közszemlére teszik ki. Pedig ez csak két személyre tartozik. Valaki azonban nem érzi a határt.

Fényképek

Fontos a család, a szeretteink, a gyermekünk. De vajon a világhálón kell élni velük? A világhálóra kell kitenni szüleink öregedő képét, vagy gyermekeink minden napi fejlődését?

Persze nem azt mondom, meg lehet róluk osztani néha képeket. Néha. És a hangsúly ezen van! De amikor nap mint nap ugyanattól az ismerőstől képek tömkelege lepi el idővonalunkat, akkor szintén besokallunk.

Az édes gyermekből így lesz nem kívánt személyiség. Közben ő mit tehet arról, hogy a szülője túlzásokba esik? Tudjuk, hogy mindenki számára a saját gyereke a legaranyosabb. De biztos, ezt mások arcába kell nap mint nap nyomni?

Milyen édesen eszik, most elbotlott a szőnyegbe, most magához öleli a macit, most meg a nyusziját… A nap minden tizedik percében nem vagyunk kíváncsi rá. Mutassuk meg gyermekünket egy szülinapi buli, családi esemény, ballagás alkalmával, legyünk büszkék rá, milyen csinos, és osszuk meg. De nap mint nap? Na ne, az már sok! Az ilyen ismerős is könnyen tiltólistás lehet…

Politika

A politika része életünknek. Mindenkinek van véleménye róla, akár mondja, akár nem.

Mindenkinek van füle is, halljuk a híreket, és tudunk olvasni is, néha bizony elkövetjük ezt a hibát is. De vajon mindig, mindenhol ezzel akarunk szembesülni? Néha nem lenne jó kikapcsolni az agyunkat?

Szerintem egyáltalán nem követendő példa, ha valaki csak erről tud kommunikálni. Akkor sem, ha véleményét megtartva „csupán” teleszórja idővonalunkat politikai hangvételű posztokkal.

Bizony előbb vagy utóbb besokallunk ettől a viselkedéstől is, és egy idő után tiltólistára kerülhet az illető.

Kapcsolatok csapdájában

Na ez egy rettegett típus! Az egy dolog, hogy úgy éli életét, hogy egyik kapcsolatból ki, a másikba be. Az a magánügye, hogy ez így jó neki, avagy csak sír a nagyvilágba, hogy ő milyen szerencsétlen, mert nincs egy normális kapcsolata sem, mert mindenki idióta… csak ő nem az. Az is magánügy, hogy éppen ki az aktuális kiszemelt áldozat a következő két hétben, jó esetben egy hónapban, aki vele lehet. Itt a hangsúlyt szerintem mindenki érti: magánügy! Akkor ezt miért kell folyton kiposztolni?

Az ilyen embereknél villámgyorsan változik a családi állapot. Pillanatok alatt frissítenek. Míg más, egészséges érzületű embereknél ezek azért lassabban szoktak lezajlani… egészséges érzelemvilággal rendelkező személyeknél igenis egy folyamat a szakítás, egy gyász, aminek a napját pontosan nem is lehet meghatározni, és míg maguk nem kerülnek tisztába egyáltalán azzal, hogy valóban visszafordíthatatlan, addig miért is kellene a nagyvilágba szétkürtölni? Ugyanígy egy új kapcsolat létrejötte sem egyetlen nap alatt történik. Annak is kell idő.

Vajon mennyire vesszük komolyan azt az ismerőst, akinek kéthetente, havonta változik a családi állapota, és annak a személye, akivel aktuálisan együtt van? Kéthetente gratuláljunk neki hozzászólásainkban, hogy na végre, megtaláltad a nagy őt? Miközben még nem is ismerik egymást?

Hú, hát ettől a jelenségtől egyenesen borsózik a hátam. Olyannyira komolytalanok, hogy tutira tiltólista lesz a vége. Eleinte mosolygunk rajta, aztán szánjuk, majd végül már nem leszünk kíváncsiak rá.

Érzelmi állapotok

Jaj de jó, hogy meg lehet jeleníteni aktuális érzelmi állapotunkat a közösségi oldalon. Érdekes dolog, és ha csak ritkán él vele az ember, talán jó is. Bár személy szerint nem értek egyet vele.

Mi értelme van közzétenni, hogy most ép szeretve érzem magam, most épp rossz a kedvem, vagy baromi jól vagyok? Együttérzést, szánalmat várunk? Időnként a több ezres ismeretségi körünktől?
Na ne!

Mondjuk el kedvesünknek, mennyire jól éreztük magunkat a délután vele. Mondjuk meg barátnőnknek, hogy igazán megismételhetnénk ezt a csodás csajos estét. Mi köze a nagyközönségnek hozzá? Magunkat akarjuk fényezni, vagy a másiknak akarunk kedveskedni ezekkel a megosztásokkal? Egyik sem lehet cél szerintem.

Miért posztoljuk ki, hogy éppen sírunk? Együttérzést várva? Ha problémánk van, oldjuk meg. Beszéljük meg az illetővel. Akire valóban tartozik, az tudni fogja, és érdekli az állapotunk, és megnyugtat majd. Akire nem tartozik, az minek tudja? Aki nem kedvel bennünket, annak meg okot adunk a kárörömre?

Egyszerűen nem jöttem még rá, hogy ennek mi értelme… de talán, ha megnövök. Vagy ha valaki tudja, tegye fel a kezét! ;-)