Van az úgy, hogy a dolgok nem terveink szerint alakulnak. Hogy amit megálmodtunk, elterveztünk, nem tudtuk megvalósítani. Néha önhibánkon kívül, néha mert egyszerűen olyanok voltak a körülmények, néha csak menet közben változtak az elvárások, az elképzeléseink, néha magunk is változtunk, néha mi hibázunk. Olykor kicserélődtek az emberek körülöttünk, s már nem azzal a személlyel megyünk tovább az úton, akivel annó elindultunk.
A változás életünk velejárója. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Igazodni a változásokhoz. Azonban nem mindig könnyű ez. Nem mindig jó egy változás. Sokszor gyötrelemmel, lemondással, csalódással, fájdalommal jár.
Azt észrevenni, arra ráeszmélni, hogy aki eddig életünk része volt, már nincs többé, nem egyszerű. Akinek puszta jelenléte is örömmel, boldogsággal töltötte el lelkünket-szívünket, de már nincs többé a hétköznapjainkban, kifejezetten nehéz.
Rossz arra ébredni, hogy biztonságosnak vélt életünk, nyugalmat, boldogságot és kiegyesúlyozottságot sugárzó világunk összeomlott. Összedőlt, mint egy kártyavár. Nincs többé a szeretett társ mellettünk, nem élvezhetjük mosolyát, nem érezhetjük biztonságot nyújtó ölelését, megnyugtató jelenlétét.
Azt hittük, mindig boldogok leszünk, együtt. Azt hittük, mi egymásnak vagyunk teremtve. Azt hittük, hogy szerelmünk, szeretetünk mindent kibír, azzal mindent áthidalunk. Azt hittük, elég, ha szeretjük egymást, és akkor minden problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni.
Aztán egyszer csak megtörténik az, amit nem hittünk, hogy velünk is megtörténhet. Arra ébredünk, hogy vége. Hogy valami elromlott, valami eltört, amit ezúttal nem vagyunk képesek megjavítani, helyrehozni.
Bár még szeretjük egymást, még nem múlt el az érzés, amire oly annyira vágytunk, mégis már másképp tekintünk egymásra. Másképp gondolunk a mára, a holnapra, a jövőre. Már nincs velünk. Már egyedül vagyunk. Már nem hív, nem halljuk a hangját, már vége.
Még sírunk, még iszonyatosan fáj a veszteség, még kimondhatatlan a hiány. Szívünk még lázad, de az ész már tudja, nincs tovább.
Aludni szeretnénk. Sokáig. Addig, míg felébredve ráeszmélünk, az egészet csak álmodtuk, párunk valójában ott szuszog mellettünk, ott van velünk, jelen van életünkben. Szeretnénk hinni, hogy csak rémálom volt az egész, valójában minden rendben. Szeretnénk remélni, hogy párunk mindig velünk marad, minden rigolyánkat, hisztinket elviseli, és szerelmünk minden gondunkra gyógyírt jelent.
Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Nem szabad közben egyértelműnek venni, hogy a másik velünk van. Nem szabad készpénznek venni, hogy párunk ott van mellettünk. Egy kapcsolat folyamatos ápolást igényel.
Párunkkal folyamatosan éreztetni kell szeretetünk. Párunkkal folyamatosan tudatni kell, mennyit jelent nekünk. Nem elég a szó. Éreznie kell tetteinkből, odaadásunkból, cselekedeteinkből, gondoskodásunkból. Az kevés, hogy néha (vagy sokszor), de kimondjuk: szeretlek. Fontos és lényeges szó ez, ugyanakkor nem elég. Minden más létező módon is tudomására kell hozni, mennyire értékes számunkra. Fontos, hogy érezze, hogy tudja, szeretve van, megbecsülve.
Ritka dolog, amikor kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást. Sokszor csak egyoldalú a szerelem, a rajongás, az odaadás. Ezért ha megtaláltuk azt a személyt, akivel kialakul a kölcsönös bizalom, szeretet, megbecsülés, ne engedjük el! Becsüljük meg az érzést, becsüljük meg párunkat! Ne adjuk fel könnyen! Ritka kincsre leltünk, és mint olyan, értékes drágakőre. Amire az ember vigyáz.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy későn eszmélünk rá, elvesztettük, ami egyszer a miénk volt.
Talán felébredünk rémálmunkból, és még időben rádöbbenünk, mily szerencsések is vagyunk valójában. Talán.
Hozzászólások