A fizikai bántalmazás sajnos jelen van életünkben. Nem mondom, hogy mindennapos, mert szerencsére nem az, de itt van, létezik, akkor is, ha megpróbálunk róla nem tudomást venni. Sokszor úgy érzik az emberek, hogy csak egy kiadós verés, verekedés oldja meg a problémájukat. Verekszenek a gyerekek az iskolában, a fiúk a játszótéren, és a férfiak a kocsmában, szórakozóhelyen. Gyakran eljár egy-egy szülő keze, amikor a gyermekét neveli. Sajnos nem egyedi eset az sem, amikor családon belül így vezetik le a feszültséget, így adnak nyomatékot a véleményüknek, így adnak hangot nem tetszésüknek. Sokféle formában, de jelen van az erőszak.

Ám amiről sokkal ritkábban hallani, hogy nem csak fizikailag, tettlegesen lehet bántani a másikat. Szavakkal, érzelmileg is képes valaki olyat sújtani, olyan hatalmas csapást mérni a „szeretett” félre, hogy az lelkileg megsemmisül. Önbizalma odalesz. Amíg a látható hegek idővel beforrnak, ezek a láthatatlan sebek mindig égetnek, akár hosszú évtizedekig éreztethetik romboló hatásukat.

Kezdet kezdete

Egy korai kapcsolat volt, bár nem mondanám, hogy korai házasság. Közel öt év együttlét után esküdtünk össze. Elszállt már a fejünk felől a lila köd, és azt hittem, valóban hittem, jól ismerem a másikat ahhoz, hogy új szakaszba lépjünk.

Utólag azt mondom, hogy az esküvő tervezése közben is voltak már előjelek. Ám ezt könnyen ráfogtam arra az izgalomra, ami ilyenkor körüllengi az embert. Idegesek és feszültek voltunk. De képesek voltunk ekkor még boldogan az ágyba zuhanni, és lelkesedni minden apróságért.

Aztán szép lassan fészkelte be magát közénk a félelem. Eleinte jöttek az aprónak tűnő kis bántások. Miért így csinálom, miért pont most csinálok valamit. Mindig mást akart nézni a tévében, mindig útban voltam épp ahol voltam. Ha kint voltam a konyhában, miért nem vagyok vele, ha együtt voltunk a szobában, miért nem a házimunkát csinálom. Sose tudtam megfelelni, sosem voltam jó számára.

Korai kapcsolat

Súlyosbító körülmény volt, hogy fiatalon ismerkedtünk össze. Hiszen tizenéves voltam, mikor találkoztunk. Abban a korban voltam, mikor az ember (jó esetben) még fejlődik, és persze tanul. Én mindkettő hibát elkövettem, amiért hosszú éveken keresztül nagy árat fizettem.

Tanultam, mert hittem, hogy ez visz előre, és hasznos dolog. Hogy a tudás az, amit nem vehetnek el tőlünk. Ám ő ezt nem így gondolta. Szerinte a tanulásra fordított időt is házimunkával tölthettem volna, meg a kert gondozásával. Állandó feszültség volt emiatt közöttünk. És mert nem akartam feladni álmaimat, megalkudtam.

Nappal, este együtt voltunk, miután mindennel végeztem a házban és a ház körül. Éjjel, mikor elaludt, kisurrantam a fürdőszobába, és az összecsukható kis kerti székemben tanultam. Ott, ahol nem zavarta a lámpa fénye, ahol nem hallotta a könyvek lapozás okozta zaját. Minden nap hajnalig tanultam, hogy aztán néhány órás alvás után még ő előtte ébren legyek. Reggelente friss kávéval, reggelivel ébresztettem, miközben már a konyhapulton sorakozott az elvitelre váró ebéd, kávé.

A reggeli szeánsz után gyorsan összekaptam magam, és magam is munkába indultam. A buszon még gyors tanulás, olvasás következett. Aztán munka után ismét házimunka, vacsora az asztalon, és kezdődött minden elölről.

Nap nap után így ment ez, szinte a végkimerülésig, hosszú éveken keresztül. Tanulásom gyümölcse meglett, szépen araszoltam felfelé a ranglétrán a munkahelyen, előléptetést előléptetés követett. Sokszor részesültem különböző elismerésben, jutalom, oklevél. Otthon azonban sosem kaptam ezekért jó szót, dicséretet, megbecsülést. Hiába újságoltam büszkén legújabb eredményeimet, jó szó helyett mindig megkaptam, minek, ezek teljesen felesleges dolgok az életben. Idővel már nem is mondtam el, mi történik odabent. Csendben örültem a sikereimnek.

A heves viták, szidalmazások közepette rendszeresen megkaptam, hogy azt a nőt, lányt szeretné visszakapni, akibe beleszeretett. Azt hiszem, ez volt nálunk az alapvető probléma. Szerencsére felnőttem időközben, fejlődtem is, változtam. Hiszem, hogy előnyömre, ő ezt nem így látta. Továbbra is elláttam otthon mindent, a ház kívül-belül tökéletes volt, gondoztam a nagymamáját is, semmiben nem szenvedett hiányt. Igazából nem értettem, miért nem vagyok jó.

Amikor az ember magát hibáztatja

Szidalmazásai mégis olyan hatással voltak akkoriban rám, hogy elhittem, velem van a baj, bennem van a hiba. Elhittem, hogy ennyire rossz vagyok, semmirekellő, mihaszna. Örültem neki, hogy ő egyáltalán szóbaáll velem, s megtűr maga mellett. Örültem, hogy így is kellek valakinek. Elhittem minden szavát.

Maximalista lévén mindenképp meg akartam felelni, nem csak a munkahelyen, de odahaza is. Bármi áron bizonyítani akartam, hogy igenis megállom a helyem. Akkor is, ha voltak éjszakák, mikor nem aludtam, és kezdtem azt érezni, a végkimerülés határán vagyok. Összeszorított foggal, de mindig tovább csináltam.

Az aprónak tűnő sérelmek mellett voltak nagyon is mellbevágó, mély bántások. Sokszor bántott az alakom miatt. Ami azért meglepő, mert az évek alatt mit sem változott. Vagyis nem arról van szó, hogy meghíztam volna. Pont olyan vagyok most is, mint 17 évesen. Így ismert meg, így szeretett belém, így fogadott el, az idő múlásával mégis állandó bántás témájává vált ez. Fel nem foghattam az okát. Ennek ellenére megpróbáltam változni. Nem sikerült. Egyszerűen ilyen az alkatom.

Mielőbb bárki azt hinné, hogy a túlsúly okozta a problémát, elárulom, hogy nem. Épp ellenkezőleg. Vékony vagyok (mások szerint csinos), ám ennek ellenére ő nem ezt látta bennem. Mindenképp azt szerette volna, ha felszedek magamra, ha kicsit gömbölydedebb vagyok. Nem sikerült. Még inkább elkeseredtem, mert itt is kudarcot vallottam. Képtelen voltam megfelelni.

Az öltözködésem miatt is állandó célpont voltam. Mindig kritizált, sosem voltam úgy jó, ahogy éppen kinéztem. Utóbb világossá vált számomra, hogy talán pont az volt a nagy hibám, hogy csinos voltam. Valószínűleg féltékeny volt. Valószínűleg szívesen elzárt volna a külvilág elől. Azonban akkoriban nem gondoltam ilyesmire. Akkoriban csúnyának és rútnak éreztem magam. Nem mertem feszes felsőt, feszes nadrágot felvenni. Nem mertem nőiesen öltözni. Hiszen azt diktálta belém, hogy csúnya vagyok, és inkább takargassam magam. Ezért bő, előnytelen ruhadarabjaim voltak. Amik ha lehet, teljesen zártak, vagy inkább magas nyakúak. Semmi miniszoknya, semmi feszes nadrág. Minden hagyományos fazonú, és persze ha szoknya, az is hosszú.

Szexuális életünk is maga volt a borzalom. A kezdeti jólét, szép évek után itt is folyton megalázott. Nem mondom, hogy megerőszakolt. De a harmonikus együttléteinket felváltotta a rettegés. Amikor azt érzi az ember, hogy kötelességének tesz eleget, nem pedig szívből és szeretetből csinálja. Amikor félelem költözik a hálószobába. Amikor azt várja az ember, hogy mikor lesz már vége. Mert folyamatosan csak bántott, alázott, szidalmazott együttléteink alatt is. Amikor nem volt gyengéd, hanem durván kierőszakolta, ami neki jár. Azt hiszem, itt tiporta végleg rommá a nőiességemet. Amikor meztelenül az ember ki van téve a bántó tekintetnek, a durva érintésnek, a gyalázkodó szavaknak, az a megalázottság legfelsőbb foka.

Rengeteget hallgattam amiatt is, hogy nem lehetett gyermekünk. Sajnos meddő vagyok, képtelen a teherbe esésre. Rútul megkaptam, hogy még arra sem vagyok jó, hogy gyermeket szüljek. Még ez sem megy nekem. Akkoriban, a nulla önbizalmammal és önérzetemmel valóban teljesen semmirekellőnek éreztem magam. Úgy hiszem, ezzel semmisített meg végleg. Ez volt a végső csapás, amit rám mért.

Téveszmék

Évek alatt teljesen lerombolta az önértékelésemet, önbizalmamat. Ezekről a dolgokról pedig senkinek nem beszéltem. Valóban elhittem, hogy csúnya vagyok, tele hibával. Olyan, akit nem lehet szeretni. Aki hálás lehet, hogy valaki megtűri maga mellett, szóbaáll vele. Hosszú éjszakákat sírtam át. Miközben állandóan azon kattogott az agyam, mit változtassak magamon, hogy ez a házasság jó legyen. Elhittem, hogy annyira rossz vagyok, hogy képtelenség így velem élni.

Társaságban mindig szépen viselkedett. Semmi látható jelét nem adta annak, milyen valójában. A külvilág felé mi voltunk az ideális pár, aki harmóniában él egymással. Szeretetben. Talán ezért sem mertem elmondani senkinek az igazságot. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy otthon másmilyen. Féltem, nagyon féltem róla beszélni.

Megvilágosodás

Ekkor következett életemben egy újabb tanfolyam, ami elengedhetetlen volt a következő előléptetéshez. Ehhez utaznom kellett, és hetente csak egyszer mentem haza. A külön töltött idő pedig elég volt ahhoz, hogy teljesen másképp lássam az életemet. Olyan közegbe kerültem, olyan helyre, ammi elég pozitív energiát adott, ami elég volt ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Igazából ott, akkor megvilágosodtam. Több mint tíz év elteltével rádöbbentem, hogy az életem úgy hamis, ahogy van. Valójában nem vagyok értéktelen, és sokkal több rejlik bennem, mint amit láttatni engedek.

Már a tanfolyam ideje alatt lecseréltem a ruhatáramat. Csinosan, magas sarkú cipőben, miniszoknyában jártam. Új frizurát csináltattam, új táskát vettem. Úgy éreztem kivirultam, s 27 évesen kezdődött el az életem. Mikor a tanfolyamnak vége lett, a sikeres vizsgát követően elköltöztem otthonról. Mindent magam mögött hagytam. A személyes holmimon, ruhámon kívül semmit nem hoztam el. Nem akartam, hogy bármi is a régi életemre emlékeztessen. Véget vetettem kínzó szenvedéseimnek.

Környezetem megdöbbent döntésemen. Ez volt az első reakció. Általában engem hibáztattak, ami szintén nem tett jót az amúgy is önbizalomhiányos személyiségemnek. Barátaink rendre ellenem fordultak. Szemükben én voltam a házasságtörő. Én testesítettem meg azt a nőt, aki jólétében nem tudott mit kezdeni magával. Aki kilépett egy boldog házasságból, aki otthagyta párját, amikor a pályája felfelé ívelt. Aki válni akart. Aki lázadott.

Hiába bizonygattam igazam, meséltem el a történteket. Nem értettek meg. Általában engem hibáztattak. Hiszen férjem nem ivott, nem vert, nem kocsmázott, nem kártyázott, nem is csalt meg, vagyis szemükben jó ember volt. Amiket meséltem, egyszerűen nem hitték el róla. Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok, ha teljesen feladom akkori életemet. Ha férjemmel együtt a barátainknak vélt emberekkel is szakítok. Hiszen milyen barátok azok, akik nem állnak ki mellettem? Akik nem hisznek nekem?

Mindent elölről kellett kezdeni. Egyedül a munkám volt az, amibe belekapaszkodhattam. Az volt az enyém. Amit ott letettem az asztalra, senki nem kérdőjelezte meg. Éppen ezért rengeteget dolgoztam. A többnél is többet.

Amikor kísért a múlt

Még hosszú ideig kísértettek az álmok, sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy valóban jól érezzem magam a bőrömben. Sokszor sírtam még éjszakánként, mikor egyedül hajtottam álomra a fejem. Sokáig gyötört a lelkiismeret, hogy feladtam, ahelyett, hogy rendbe hoztuk volna a házasságunkat. Sok időbe telt, míg beláttam, az nem is volt házasság, boldog meg semmiképp. Sok időbe telt, míg rájöttem, nem is volt mit rendbe hozni. Mert már nem létezett. Csak álmaimban, vágyálmomban élt valamiféle halovány remény a szép életre.

A lelki terror sokszor bizonyíthatatlan, megfoghatatlan, és mint olyan, sokak számára ezért hihetetlen dolog. Nehéz belőle szabadulni, mert látható nyoma nincs, nem kézzelfogható. Pont az a célja a bántalmazónak, hogy elhitesse áldozatával, ő maga tehet róla, ő a hibás, hogy ilyen szituációba került. Ezért külső segítség nélkül szinte lehetetlen felismerni, felismerés után pedig kikerülni belőle, legyőzve ezzel a bántalmazót.

Amikor szeretünk valakit, könnyen átlépünk hibáin, rossz tulajdonságain. Könnyedén megbocsátunk minden tettét, minden szavát. Elhisszük, amit ígér, amit mond. Amikor az élet összeköt két sorsot, szorosabbá fonja, senki nem gondolja, hogy megtörténik vele az, ami legvadabb álmaiban sem fordulhatna elő.

Aki volt már hasonló helyzetben, pontosan tudja, miről beszélek. Aki nem, annak csak sejtései lehetnek róla. Ezt elképzelni nem lehet, megérteni és felfogni sem. Nem kívánom, hogy bárki átélje, mert ez maga a borzalom.