Csakazértis

Amennyiben üdülésre, szeretteinkkel utazunk, mennyei felüdülés lehet az út. Ha azonban hivatalos céllal, ráadásul időre, plusz a jószerencse is messze elkerül, az maga a pokol!

Sosem voltam babonás. Nem számított, ha fekete macska ment el előttem, igazából most sem vagyok tisztában vele, mit is jelent pontosan, ha baltól-jobbra, vagy fordítva. Nem foglalkoztam a péntek 13-a hiedelmeivel sem. Ám a mai nap után megváltozott a véleményem, jelentem, megtértem!

Tervezés

Amikor 250-300 km-t kell utaznunk, hivatalos céllal, ráadásul időre megyünk valahová, úgy, hogy még aznap vissza is jövünk, az ember fia úgy véli, felkészül mindenre. Háromnapi hidegélelem, kávé, tea, csoki és olvasnivaló sem hiányozhat az útitáskából. Persze esernyő is alap.

Ilyen távolságból nem lehet kiszámolni a pontos érkezést, értem én. De mégis, ki az, aki a vonat 5-6 órás késésével számol, s ennek megfelelően korán elindul?

Úgy történt az eset, hogy előrelátó, tervező emberke lévén gondoltam, az első IC-vel éppen elég lesz felutazni. Hagytam rá időt is, tudván a MÁV pontosságáról. Messze híres a vonatok késése, mindegy, hogy esik, hogy fúj, hogy kánikula van, vagy dermesztő hideg, hózápor és havazás, igazából időnként ok sem kell hozzá.

Indulás

Hajnal lévén elég álmosan várakoztunk többedmagammal a vonatra, s bár álmosan, de nyugodtan, hisz mindenre felkészültünk.

A vonat időben érkezett, időben indult, és ekkor még semmi rosszra nem is gondoltunk. Kalauz érkezett, szépen kezelte a jegyeket, semmi plusz infót nem fűzött hozzá, amin ekkor még nem csodálkoztunk. Később ez a mondatom értelmet nyer majd…

Felszállásunk után szinte félúton a célállomás felé azonban váratlanul megállt a vonat. Számunkra váratlan, mások számára azonban ez már tudható volt.

Tájékoztatás - vagy éppen annak hiánya

Kalauz végigrohan a kocsikon, és gyors, hangos kiabálással arról tájékoztat, hogy felsővezeték szakadás miatt bizonytalan ideig veszteglünk…

Ezen a ponton még hittük, hogy gyorsan megoldják a problémát. Persze semmi többet nem tudott mondani, és igyekezett is kitérni kíváncsi kérdéseink elől.

Később sorra jött a döbbenet.

Már a vonatunk indulásakor lehetett tudni, hogy baj van. Hiszen a probléma már órákkal ezelőtt fennállt. Miért is nem tájékoztattak már ott, az induló állomáson bennünket? Lett volna más lehetőség is, esetleg lehetett volna választásunk. Felelősségteljes döntéshez persze nem árt az információ. Amit ha elhallgatnak, komoly problémát okoz!

Akinek nem lett volna sürgős, nyilván nem is indul útnak… ki szeret félúton feleslegesen órákat vesztegelni?

Szerencsére más útvonalon is meg lehet közelíteni a fővárost, nem csak ez az egyetlen vasútvonal létezik. Nevesítsük a vonalat: Záhony-Debrecen-Szolnok-Budapest vonalon. Persze ha az ember nem tud a problémáról, miért élne a B tervvel?

Létezik a telekocsi rendszer is, az sem rossz, persze ehhez szintén tudni kellett volna a hibáról.

Ám a MÁV jó szokásához híven mélyen hallgatott… Mire a problémához érkeztünk, kiderült, hogy az órák óta fennáll, és még bizonytalan ideig úgy is marad! Félúton lévén (és mert nem tudni, meddig is kell várakozni) nehéz eldönteni, hogy inkább visszaforduljon az ember, vagy várakozzon a továbbjutásra…

Több információhoz jutottunk a netről, és ha magunk hívtuk fel a MÁV tájékoztató ügyfélszolgálatát, mintsem a kalauz mondott volna valamit. No nem hibáztatom szegényt, nyilván ő sem volt az információ birtokában. De akkor sem értem, hogy miért kell, hogy mindenki egyénileg telefonálgasson? Egyrészt költség mindenki számára, másrészt az információs vonal pillanatokon belül túlterheltség miatt elérhetetlen lett, harmadrészt akkor mégis miért van minden állomáson kiépítve hangosbemondó, ha még ilyenkor sem használják?

Megoldás

Később derült ki - és persze ez sem a MÁV-tól kapott információ alapján -, hogy indítanak vonatpótló buszokat. Persze órák múlva, nem azonnal gondoskodtak róla. Ami persze nem a célállomásig, csak Szolnokig közlekedik, s onnan személyvonattal tovább lehet indulni.

Több probléma is volt ezzel. Későn jött az infó, vagyis nem tudhattunk, induljunk így útnak, vagy várjunk, mert hamarosan továbbengednek bennünket? Senki nem segítette a döntésünket…

Mivel személyvonatra lehetett szállni, majd két óra volt még Szolnokról a főváros, az sem kevés, hozzátéve, hogy már órák óta vesztegeltünk.

Ráadásul a személyvonatok a Keletibe futottak. Nem minden vidéki ember ismerős annyira Pesten, hogy a Keletiből is elérje úti célját, ha egyszer a Nyugatiba készült. Ráadásul ez akár többletköltséget is jelenthetett, taxi, tömegközlekedés, s bizony egyik sem olcsó mulatság. A MÁV talán ezeket utólag kifizeti? Sokan nem mertek így nekivágni az útnak, a bizonytalanba, inkább a vonaton várakoztak tovább.

Csak utóbb derült ki, hogy rossz döntés volt várakozni, iszonyatosan hosszúra nyúlt a hibaelhárítás… De ugyebár kevés információ hiányában nehéz jó döntést hozni.

Célállomás

Sok-sok óra elteltével továbbmentünk. Eljutottunk fővárosunkig, ahol is kiderült, hogy mivel alaposan elkéstünk, oly feleslegesen mentünk oda... újabb időpontot kaptunk csupán.

Na puff, ezt jól bebuktuk. Egy marék nyugtató, aztán dolgavégezetlenül indulás haza.

Új időpontra persze megint szabadság, megint vonatjegy, s talán kezdődik minden előltől?!

Visszaút

Persze a visszaútra vásárolt menet és helyjegy bortokában voltunk. Állomáson érdeklődés, és meglepő mód szívélyes, teljes körű felvilágosítás. A vonatok ugye már közlekednek, bár még másfél órás késésre lehet számítani.

Üsse kavics, mindegy, haza kell mennünk, szállást nem fogunk fizetni. Micsoda mázli, még három helyjegy éppen volt arra a vonatra, aminek már egy órája kellett volna indulnia, szóval a másfél órás késéssel számolva alig fél óra várakozás után vonaton ülhetünk végre. Így persze becserélték a másik IC-re szóló helyjegyünket, erre a vonatra szólóra.

Megkönnyebbülés, fellélegzés, végre alhatunk, iszonyú kimerítő volt az odautunk… idegeskedés, vonaton pihenés helyett. Már nincs vesztenivalónk, a közlekedés helyreállt, a probléma elhárítva, irány haza!

Vonat befut az állomásra, hangosbemondót bőszen figyeljük, a vonat elején 18-as számmal kezdődik a kocsik számozása. Irány a vége, hiszen a 24-es kocsi kell nekünk.

Szépen elgördül előttünk a vonat, figyeljük a kocsi számokat… 21… 22… 23 és vége! Pont! Teljes kétségbeesés, nekünk a 24-es kell! Nincs idő gondolkozni, két percet áll a vonat, nyomás, felszállás, aztán tanakodunk majd.

Szellemvasút

Teljes döbbenet. Tömeg a vonaton, értetlen arcok, sok-sok kérdés, csak épp nincs, aki megválaszolná őket.

Péntek délután, amikor a heti ingázók, tanulók, dolgozók tömkelege utazik haza, naná, hogy amúgy is fullon van az IC, nuku üres hely, és még ráadásként ott van két kocsinyi ember, aki a folyósón és a mosdó előtti előtérben ragadt! Ugyanis a helyjegyünk a 24-es és 25-ös kocsikba szóltak, amik nem voltak sehol!

Kalauzt a fasorban sem találtunk, a vonat közben kigurult, mi meg értetlenül álltunk, magunkra maradva. Fiatalok, kisgyerekesek, idősek, minden korosztály képviseltette magát, egy dolog volt közös bennünk, nem volt helyünk az IC-n, amin tudvalévő, nem tíz kilométert utazik az ember, hogy könnyedén rálegyintsen, sebaj, állva utazunk…

Rémálom folytatódik, pedig már nagyon vágytunk a pihenésre, hazafelé aludni akartunk egy kicsit.

Kalauzzal soká találkoztunk, szegény zavarban volt, nem bántom, nem ő tehet róla, de mindenki rajta verte el kétségbeesését. Ez a vonat ennyi kocsiból áll, nem érti ő sem, hogy adhattak ki még további két kocsira helyjegyet… nincs megoldás, mindenki azt csinál, amit akar, aztán persze kérjünk kártérítést utólag.

Na ezt értjük, mi mást csinálhatott volna szegény? Bár talán a következő állomáson nem lehetett volna még két kocsit hozzácsatolni a vonathoz? Talán lehetett volna megoldást találni, ha nagyon akarnak, nemde? Annyira talán nem is akartak…

Péntek 13.

Az emberek lekuporodtak a földre, táskájukra, jobb híján. Maradt a csendes zúgolódás. És a kérdés, vajon a MÁV mivel fog kárpótolni minket? Visszakapjuk a menetjegy 50%-át? És azzal rendben leszünk? Tényleg ennyit érünk mi, akik annak rendje és módja szerint érvényes menet és helyjeggyel rendelkeztünk? Mennyit ér, hogy földön utazva, elgémberedett végtagokkal érkeztünk haza? Mennyit ér az emberi méltóságunk?

Nem hiába, péntek 13-a van. Próbáltuk poénosan felfogni a dolgot. Néha már mosolyogtunk is. És ha mindez nem velünk történik, talán még azt is mondhatnánk, roppant vicces volt a helyzet. Így azonban nem volt kedvünk nevetni.

Mi maradt nekünk? Egész napos vonatozás. Hajnal 5-től estig zötyögtünk, vagy épp álló vonaton várakoztunk. És elmondhattuk, hurrá, utazunk! Mindenki erre vágyik, nem igaz?

Régebben írtam már erről a témáról. Azonban úgy vélem,  folyamatosan aktuális, így ideje ismét elővennem.

Nem csak írok, de olvasok is, és bizony néha hozzászólásaimmal erősítek egy-egy cikket. Szörnyülködve olvasom egyes társam véleményét. És itt most nem azon van a hangsúly, hogy hogyan vélekedik egy-egy dologról, hanem hogy hogyan teszi, milyen módon ad hangot ennek. A sítlus, a félreértelmezés, a belebeszélés, hozzágondolás, bántás és sértés eszközei mindennaposak. A személyeskedésről nem is beszélve!

Egyik blogíró társam fogalmazta meg nagyon frappánsan a jelenséget. Nagyon sajátos, ámde találó megközelítés, és el kell ismernem, valóban igaz.

Sajnos igaz az a tény, hogy aki harcba indul, ne csodálkozzon, hogy lőnek. És itt bizony lőnek! Sőt, ahogyan észrevettem, néhány állandó katona is van, akik általában ugyanazt a tartalmat írják a te posztodra, az enyémre, a másikéra. :)
VMS

Szeretnél kiváló kommentelő lenni? Akkor feltétlenül tartsd be a következő pontokat, avagy az útmutató legfontosabb alapelemei:
 

1. Kritizálj! Ez szinte kötelező!
2. Kössél bele, kötekedj!
3. Ítélj, ítélkezz, és lehetőleg vedd a fejét az írónak! Legjobb, ha azonnal kivégzed!
4. Az sem árt, ha személyeskedsz! Ne a poszthoz szólj hozzá, a cikk tartalmához, hanem köss bele az íróba!
5. Minél erősebben szólj be, úgy a tuti!
6. Persze mondd meg az igazat, mert te már csak tudod!
7. Alázz, taposs a lelkébe!
8. Néhány soros posztból alkosd meg magadban a másik egész élettörténetét, és vonj le mindenféle téves, negatív következtetést!
9. Hasonlóan kemény, alázó hozzászólásokkal feltétlenül érts egyet!
10. Ruházd fel az írót mindenféle nem létező, hazug, de persze csakis negatív jelzővel!
11. Költsél hozzá a történethez minél keményebb, durvább történetet! Egészítsd ki azt!
12. Véletlenül se értsd meg a leírtakat, a szövegértés hálátlan feladat!
13. A sorok között se olvass, ne erőltesd meg vele magad! Gondolkodni egyszerűen fárasztó!
14. Na azokat a jelzőket, hogy empatikus, együttérző, megértő felejtsd el! Ha valaha léteztek is, töröld a szótáradból! Örökre száműzd!

Kedvenc idézetem egy nagy elmétől:

A gondolkodás kemény munka. Ezért csinálják oly kevesen.
Albert Einstein

Ne feledjük el azon kisebbséget, aki értelemmel és kellő intelligenciával rendelkezik, s nem törekszik a fent említett tökéletességre. Aki bár ellenállhatatlan vágyat érez gondolatai megfogalmazására, de mindezt kellő értelemmel, átgondoltan teszi. Nekik köszönjük az építő és korrekt kritikát, még akkor is, ha az nem pozitív!

Mindenkinek ezúton ajánlom figyelmébe a Gondolta a fene! című posztot!

Valamint a Blogger kapcsolata az olvasóval írásomban pont egy olyan esetet boncolgatva elmélkedem, amikor is az író nem kíváncsi az olvasó véleményére.

Kíváncsian várom mindenki véleményét! Kúlturált formában. :-)

Ritkán írok munkahelyi kapcsolatokról, pedig már sokszor megállapítottam, hogy többet kellene. Elvégre munkahelyünkön több időt töltünk, mint otthon. Legtöbb emberi kapcsolatainkat ott éljük meg. Igaz az már ritkább, amikor párkapcsolatunk is ott alakul ki, netán utána is együtt dolgozunk párunkkal.

Annak, aki keveset jár társaságba, néha mozdul csak ki otthonról, és feltéve, hogy nem él az Internetes társkeresés lehetőségével, az egyik vagy inkább az egyetlen lehetősége a munkahelyen kapcsolatot teremteni, a munkahelyen párra lelni. Amennyire adja magát ez a helyzet, amennyi előnnyel jár, annyi veszélyt is rejt magába.

Közös érdeklődés

Az egy munkahelyen való dolgozás lényegében azt jelenti, jó esetben azt jelenti, hogy egy érdeklődési körrel rendelkeznek. Biztosra vehető, hogy lesz közös téma.

Persze az más kérdés, hogy munkaidő után miért jó munkahelyi dolgokról beszélgetni.

Azonos munkaidő-beosztás

Jó esetben általában a munkaidő beosztás is egybeesik, vagyis ezzel együtt a szabadidő is. Könnyebb összehangolni a programokat, szabadságot. Randizgatás fázisában ez nagyon jó.

Ugyanakkor lehet ez hátrány is, hiszen ellentétes munkaidő-beosztásnál könnyebb megoldani a gyermekfelügyeletet, egyik szülő viszi, míg a másik hozza őket az óvodából, iskolából.

Jövet-menet

Együtt lehet menni a munkába, jönni a munkából. Elméletileg több időt lehetünk együtt. Eleinte ez élvezetes, szórakoztató, és kielégítő.

Később viszont ez hátrány, nem érezzük magunkat kellően szabadnak, mintha minden lépésünket felügyelné párunk, mintha öt percünk se lenne a másik nélkül. Levegőhöz sem jutunk, idő előtt fojtogatni kezd a kapcsolat.

Ismerkedni ugyan könnyebb azonos közegben, azonban kapcsolatot fenntartani, dolgozni, egy esetleges szakítás után is egymást kerülgetni már nem biztos, hogy olyan nagyon szerencsés. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és magánélet között. Persze nem lehetetlen, de a legtöbb embernek sajnos nem sikerül.

Amikor dúl a szerelem, az érintett felek szinte észre sem veszik, hogy túlságosan sok időt töltenek el munkaidejükben egymással, magánéletükkel.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem munkával töltik idejüket, vagyis a munka rovására, minőségére történik mindez. Nem tudnak maximálisan egymásra és munkájukra is figyelni.

Másrészt roppant zavaró a munkatársaknak, akik eleinte bár megpróbálnak jó képet vágni hozzá, mosolyogva fogadni, még netán örülni is neki, később tapintatosan nem tudomást venni róluk, majd amikor állandósulnak a munkahelyi beszélgetések, puszik és ölelések, már szabályosan zavarba is vannak miattuk.

Egy idő után rossz ez magának a párnak is. Hiszen ha túlságosan sok időt töltenek együtt, az sem jó. Nem lesz téma az esti vacsoránál, nem lesz semmi újdonság, nem lesz mit mesélni egymásnak, egyszerűen nem tudnak mit megosztani a másikkal, ha sülve-főve együtt vannak.

A folyamatos együttlét megöli a kapcsolatokat. Kell a szabadság a párkapcsolatban is. Néha kell egyedül lenni, másokkal lenni. A munkaidőben és szabadidejükben is együtt lévő párok általában hamarabb megunják egymást. Hamarabb kiég a kapcsolatuk, egyszerűen túl sokat vannak együtt. Lehet, hogy eleinte lángolnak, de a tűz ereje nem tart soká. Szükség van néhány lépés távolságra ahhoz, hogy érezzük a másik hiányát, hogy elmondhassuk, hiányzol. Aki folyton belebotlik a másikba, nem ismeri ezt az érzést. Kell a külön töltött idő, hogy jobban tudjuk értékelni az együtt töltött perceket.

Ahogy idővel a lángoló szerelem és szenvedély szeretetté változik, úgy lesz terhes a folytonos együttlét. Érezni kezdik a párok, hogy teher ez számukra. Állandó felügyelet alatt állni, és tartani a másikat, nem egyszerű. A folyamatos kontrol idővel megöli a legnagyobb szerelmet is.

Amikor pedig véget ér a kapcsolat, iszonyú nehéz egy helyen dolgozni tovább, egymást állandóan látni, kerülgetni, muszájból beszélni egymással.

Magas érzelmi és értelmi intelligencia szükséges ahhoz, hogy egy pár mindkét tagja egy helyen tudjon dolgozni. Figyelembe kell venniük nem csak saját, a másik, de munkatársuk, főnökük szükségleteit is. Szem előtt kell tartaniuk a munkájukat, a kollégáikat, felelősséggel kell ellátni a hivatásukat hétköznapokon.

Nem véletlen, hogy a legtöbb munkahelyen nem örülnek a párkapcsolatnak. Amennyiben kialakul, komolyra fordul, a legtöbbször dönteni kell, ki keressen magának új állást, új munkahelyet. A legtöbb munkahelyen csak akkor engedélyezik párok munkáját, ha két külön osztályon dolgoznak. Persze ennek is csak akkor van jelentősége, ha nem keresik egymás társaságát. Ha komolyan veszik munkájukat, és nem akarnak folyton egymással lenni. Hiszen ha folyton „meglógnak”, és lopva szereznek maguknak kellemes perceket, hamar kivívhatják munkatársaik, feletteseik haragját.

Az életben amúgy sem egyszerű feladat összehangolni a munkát a magánélettel. Ha nehezítve van ez azzal, hogy egy helyen dolgozunk, máris bonyolítottunk a helyzetünkön. Kevesen tudnak megbirkózni ezzel a feladattal.

Sokat foglalkoztam a közösségi oldal használatával. Írtam már a felhasználókról, a párkapcsolataink, családi állapotunk nyilvánossá tételéről, beszéltem az emberi kapcsolatainkról is. Kifejtettem, hogy véleményem szerint mikor kerülhetünk tiltó listára.

Most egy újabb kényes témát érintenék a közösségi oldallal kapcsolatban. A közös néven lévő, közösen használt fiókot.

Szép dolog a szerelem, a boldog párkapcsolat, a harmonikus együttlét. Amikor két ember annyira szereti egymást, hogy összekötik életüket, amikor igazán fesztelenek, boldogok együtt.

Azonban pusztán azért, mert jól érzik magukat együtt, egymással, közös programjaik, közös életük van, fel kell-e adni saját személyiségüket? Hiszen ettől még két külön emberről beszélünk. Igen, változnak az évek alatt, összesimulnak, egymáshoz csiszolódnak. Kicsit megváltoztatják egymást, kompromisszumokat kötnek, néha engednek, míg máskor erősebben kiállnak akaratuk mellett. De vajon fel kell-e adni teljes egyéniségüket?

Igazából sosem értettem, mire jó a közös közösségi fiók. Sőt, engem kifejezetten zavar, ha az két néven szerepel. Sosem tudom, éppen ki ül a gép előtt. Ha lájkol valamit, vajon melyikőjük teszi? Ha hozzászól, véleményt nyilvánít, vajon ki hallatja a hangját? Persze tudom, akár oda is írhatja, hogy most ő épp kicsoda.. de annak mi értelme? Azért lenne a név, hogy azonnal mindenki lássa…

Aki meg azt állítja, hogy nincs jelentősége, ki írja éppen, nagyon téved. Mert olyan nincs, hogy két ember mindig mindenben egy véleményen legyen. Igenis születhetne két különböző hozzászólás a felektől. Igenis lehetnek más állásponton egy kérdésben.

Részemről én lazán oldom meg ezeket a helyzeteket: letiltom a közös fiókkal fent lévő ismerőseimet. Bár hozzáteszem, ez eddig nem sokszor fordult elő. Pusztán azért, mert ismerőseim általában úgy gondolkodnak, úgy vélekednek erről, ahogy én. Nem meglepő módon (nem csak ezért, hanem sok más egyéb ok miatt is) később meg is szakadt a kapcsolatunk azokkal, akik letiltásra kerültek. Egyszerűen túlságosan másképp gondolkodtunk az életről. Szóval ismerőseim egyetértenek abban velem, hogy a közös néven lévő közösségi oldal nem felnőtt megoldás, és nem egészséges dolog.

Szerintem nem jó ennyire elvenni a másik életterét, ennyire összebújni, egymásba olvadni. Nem jó dolog rákényszeríteni a másikra akaratunkat. Nem szerencsés dolog ennyire kontrol alatt tartani a másikat. Nem egészséges, és nem tesz jót egy kapcsolatnak sem.

Kell a szabadság a párkapcsolatban is. Kell a bizalom. Ha annyira sem bízunk a másikban, hogy engedjük neki a külön, saját nevén lévő fiókot, ott szerintem nagyon nagy baj van. Akkor az élet más területén sem harmonikus az a kapcsolat, csak felszínes, a külsőségekre adó kényszerkapcsolatról vagy érdekkapcsolatról beszélünk.

Ha szeretünk valakit, sok mindent képesek vagyunk megtenni érte. Akár feladni is addig jónak hitt eszméinket. Megváltoztatni álláspontunkat. De abba gondoljunk bele, mennyire szeret vajon a másik bennünket, ha arra kér, adjuk fel önmagunkat? Vajon valóban minket szeret? Sok mindent lehet kérni a másiktól a szeretet nevében. És sok kívánságot lehet teljesíteni. De van egy határ, ami már nem fér bele...

Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von.
Hanem a másikat bíztatni,
Repülni át egy világon…

Kowalsky meg a Vega 

Ha szabadságra vágysz, kinyitom az ablakot,
Ha repülni szeretnél, még szárnyakat is adok!
Repülj kedvedre, szabadon szállj a messzi égen,
Tekints le a földre, nézzél körbe a messzeségben!
Légy nagyon boldog, de csak picit nélkülem,
Élvezd az életet kicsit másképp, s nem mindig velem,
De ha megfáradnál, megpihennél, visszavárlak,
Tárt karokkal meleg szívembe zárlak.
Sose kérdem én, hogy merre jártál,
Hogy a messzeségbe miket láttál, mit csináltál.
Nem fájdalom nekem utadra engedni,
Nem nehéz számomra így kedvedre tenni.
Ha érzem, menni akarsz, máskor én küldelek,
Kinyitom az ablakot, hogy kiengedjelek,
Tudván, hogy visszajössz. Nekem így jó Veled.

Amikor találkozunk valakivel, amikor megismerkedünk, még minden rózsaszín. Mintha nem is mi lennénk, és nem is ő. Két ember találkozása mindig csodálatos dolog. Benne van minden varázs, lehetőség, újdonság, tűz és parázs. Minden, amiből lelkünk táplálkozik.

Nem véletlen, hogy rózsaszínben látjuk a világot. Varázslatos, ahogy ismerkedünk, ahogy kibontakozik a szerelem. Ahogy napról-napra többek leszünk, ahogy építkezünk, kiteljesedünk. Égünk a vágytól, hogy lássuk egymást, hogy találkozzunk, minden apró érintésnek örülünk, minden együtt töltött percet bearanyoz a másik lénye.

Ilyenkor könnyen elfogadjuk egymás hibáját, könnyen legyintünk a problémákra, hisszük, hogy mindent meg lehet oldani.

Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük egymást. Egyre inkább önmagunkat adjuk, s lekerül az a bizonyos rózsaszín szemüveg is, amin keresztül vizsgáltuk eddig párunkat, kapcsolatunkat. Előtérbe kerülnek a kisebb-nagyobb hibák. Egyre több az összezörrenés, a vita, és nézeteltérés.

A párkapcsolat fenntartása nem könnyű feladat. Nehéz munka, mégis megér minden fáradozást.

Legtöbbször túl nagy elvárásokkal megyünk bele egy kapcsolatba. Sokszor olyanokat várunk el a másiktól, olyan párt szeretnénk, aki igazából nem is létezik. Persze vannak alap dolgok, amikről semmiképp ne mondjunk le. De tíz körömmel nem szabad ragaszkodni elképzelésünkhöz, nem szabad kergetni egy álom ideált, aki talán sosem létezett, és még meg sem született.

Ehelyett a másik megismerése után próbáljuk őt elfogadni és szeretni a hibáival együtt. És ha olykor-olykor zavar is bennünket egy-egy rossz szokása, akár szóvá tesszük, akár nem, az nem azt jelenti, hogy egész lényét, s vele együtt kapcsolatunkat kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy tökéletes ember nem létezik. Bizony, mi magunk sem vagyunk azok! A másik sem az. De ettől még lehet szeretetben, szerelemben és harmóniába együtt élni. A másik kölcsönös elfogadásával, a másik nézőpontjának megértésével.

Néha az elvárások azok, amik igazán közénk állnak. Amikor teljesíthetetlen vágyálmainkat kergetjük. Ahelyett, hogy csak békésen párunkhoz simulnánk, élveznénk az együtt töltött időt, és néha nagyot mosolyognánk apró-cseprő dolgain.

Meg kell tanulni a másikat hibáival együtt szeretni, és akkor boldogabbak leszünk, mint valaha, és boldogabbá tehetjük egymás életét.

Minden bajunkra gyógyír lehet a szerelem. Édes, kéjes érzés, mely elárasztja lelkünket-testünket egyaránt. Néha nem is kell más, csak a receptre írt szerelem! ;-)