Csakazértis

Bár ezt mondogatjuk magunknak, valahogy olykor mégsem hisszük el. Van az az állapot, amikor nem látjuk az alagút végén a fényt. Van az, amikor annyira mélyen vagyunk a gödörben, hogy fogalmunk sincs, hogyan tudnánk onnan kimászni. Amikor valahogy senki nem nyújtja a kezét felénk, nem látjuk a segítő embereket. Amikor valahogy teljesen egyedül találjuk magunkat, és fogalmunk sincs, hová lett a máskor oly nagy embersereg, aki körbevett bennünket. Hová tűntek a barátok, az ismerősök, és hol van Ő, a párunk, a kedvesünk?

Aztán teljes kétségbeesésünk csak tovább fokozódik. Egyedül vagyunk otthon, s bár tudjuk, hogy sokat segítene, ha emberek között lennénk, nincs kedvünk elhagyni a biztonságosnak vélt meleg lakást. Inkább begubódzunk, egy kiló fagylalttal a tévé elé ülünk, puha takarót terítünk a hátunkra, és bambán bámuljuk a tévében az értelmetlenebbnél értelmetlenebb műsorokat.

Néha azon kapjuk magunkat, hogy könnyeinken át nem is látunk semmit. Majd a következő pillanatban, amikor mégis megpróbáljuk felvenni a tévében zajló események fonalát, kiderül, hogy minden adón épp valami szívfacsaró, romantikus filmet adnak. Azonnal rádöbbenünk, hogy valójában magányosabbnál is magányosabbak vagyunk. Még szarabbul érezzük magunkat.

Kapcsolások sora következik, de nem találunk ennél értelmesebb műsort. Mintha minden és mindenki csak ellenünk szövetkezett volna.

Az eszünk tudja, hogy talán jó lenne felöltözni, és kimenni egy kicsit az utcára, a várost járva talán jobb kedvre derülnénk. Mégis nehéz megmozdulni. Átgondoljuk az egészet. Ahhoz, hogy emberek közé menjünk, össze kellene szedni magunkat. Megkeresni a tusfürdőt és a sampont, némi tisztálkodás és hajmosás után az arcunkat is rendbe tenni, hogy valami emberhez hasonló kinézetet varázsoljunk magunknak, és valamelyest eltakarjuk a pár napja már karikásra sírt szemünk alatt lévő sötét foltokat. Aztán persze valami tiszta ruhát is kellene keresni. A hangsúly a tisztán van. Napok óta nem mostunk, a lakás is szalad. Vajon találnánk?

Mire az egészet végigzongorázzuk a fejünkben, annyira elfáradunk, hogy nincs is kedvünk nekikezdeni az egésznek.

Maradunk inkább a biztonságosnak vélt fotelünkben a tévé előtt bevackolva. A műsor még mindig gyatra, változáson agyalunk.

Leülhetnénk a számítógép elé. A közösségi oldalakon kiposztolt hangulatjelentések és képek mind arról árulkodnak, hogy rajtunk kívül mindenki mennyire boldog. Hogy mindenkinek szuper programja van hétvégére, és mindenkinek remek élete van, élete párjával. Na hát ez az, amire most nagyon nincs szükségünk! Biztosan ezt akarjuk olvasgatni, és lájkolni? Na ne!!

Szóval még mindig nem mozdulunk, maradunk a biztonságos fotelban. Lassan érezzük, hogy éhség gyötri hasunkat, néha meg-megkordul. Kimehetnénk a konyhába, a fagyi már nem elég. Na jó, de hát minek is mennénk ki, amikor napok óta semmit nem vásároltunk, főzésre pedig pláne nem használtuk a konyhát! Öt napos száraz kiflin kívül semmit nem találnánk, az tuti.

Megint csak ott tartunk, hogy semmi értelme megmozdulni, marad a fotel.

Mivel a telefon napok óta néma, már feladjuk, hogy várjuk a hívást. Senki nem keres, senkinek nem hiányzunk. Minek is. Körülöttünk mindenki boldog, mindenkinek van élete. Csak a miénk van romokban. Teljesen romokban. Mivel senkire nem akarjuk rossz kedvünket és teljes lehangoltságunkat rázúdítani, mi sem kezdeményezünk hívást. Egy idő után már lenémítva a szekrény aljára tesszük a telefont. Teljesen felesleges és haszontalan eszköz lett a máskor oly sokat használt készülék.

Még mindig a fotelban. Könnyek közepette. Azon kapjuk magunkat, hogy már napok óta így megy ez. Semmire nem tudjuk rávenni magunkat, minden mozdulat nehéz. Ha egyszer fáj a szív, ez van. Minden értelmét veszti. Az eszünk pontosan tudja, mit kellene csinálni. De képtelen megfelelő utasítást adni a testnek és a szívnek.

Tudjuk, minden fejben dől el. De hát mindig oda lyukadunk ki, hogy mi értelme bárminek is? A lehangoltság és a magány úrrá lesz rajtunk. Elvesztünk. És nem keres senki. Nem hiányzunk senkinek. Senki nem készít leltárt, és nem tudja, hogy mi itt vagyunk, és várunk.

Egy idő után a tévét is kikapcsoljuk, jobb a csend. Csak saját szapora lélegzetvételünket halljuk, ami ütemtelen a testünket meg-megrázó sírástól. Fáj a csend. Ez nem az a jóleső, békés csend, ami nyugalmat hoz, ami megnyugvást, megkönnyebbülést. Ez a csend fájó fajtája, ami szorítja szívünket, lelkünket, mintha satuban lenne az.

Szeretnénk öntudatlanok lenni. Néhány nappal, héttel, hónappal idősebb. Átaludni ezt a kínszenvedést, és akkor felébredni, mikor a lelki béke végre ránk talált.

Igen, vannak bölcsességek, amiket jó lenne megfogadni. Ám igen nehéz! Nekünk is eszünkbe jut néhány.

Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...!
Dr. Csernus Imre

Nehéz pozitívan a jövőbe tekintenünk, miközben a szívünket kín és szenvedés marcangolja. Emlékek hada lepi el a tudatunkat, és csak gyötör. Kínzó gondolataink vannak, és hiába futunk előle, nincs menekvés. Sok mindent le lehet győzni, sok minden elől el lehet bújni. De önmagunk elől hová meneküljünk?

Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy...!
Thomas Alva Edison

Biztosan igaz a mondás. De mutassa már meg valaki, legalább azt, hogy hol találjuk, vagy milyen irányba induljunk el? Csak egy égi jelet kérünk, hogy ráleljünk az útra…

Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot...!
Lakatos Levente

Na ezzel nem értünk egyet. Nem kell a vihar, nem kell ez a semmilyen lelkiállapot. Légüres tér. Nem kell, nem kértük, és nincs is rá szükségünk. És nem akarunk új életet, a sajátunkat akarjuk! De azt gyorsan!

Semmi nem tart örökké. Ezt mondják. Olykor nem így érezzük.

Még mindig a fotelben, a biztonságosnak vélt fotelban vagyunk. Arra eszmélünk rá, hogy már napok óta ebben az állapotban. És valahogy jó itt. Talán már nem is akarjuk elhagyni e szigetet. Ez az a hely, ahol nem bántanak. Csend van. Ha nyugalom nem is. Nem akarunk embert látni. Nem kell a külvilág. Nem keressük más társaságát, bár a külvilág sem keresi a miénket.

Lassan belenyugszunk, hogy ez a mi helyünk. Talán ez rendeltetett nekünk. Talán ez a mi küldetésünk. A boldogtalanság. Tudjuk, ki kéne nyitni a szemünk, az ajtót és ablakot, hogy meglássuk a fényt, a természet csodáit... tudjuk. De hát oly nehéz megmozdulni! Napok óta ez a fotel az otthonunk. Az egyetlen biztonságos hely, ahol nem bántanak.

Muszáj felállni innen? Nem süllyedhetünk a biztonságos világába?

A fizikai bántalmazás sajnos jelen van életünkben. Nem mondom, hogy mindennapos, mert szerencsére nem az, de itt van, létezik, akkor is, ha megpróbálunk róla nem tudomást venni. Sokszor úgy érzik az emberek, hogy csak egy kiadós verés, verekedés oldja meg a problémájukat. Verekszenek a gyerekek az iskolában, a fiúk a játszótéren, és a férfiak a kocsmában, szórakozóhelyen. Gyakran eljár egy-egy szülő keze, amikor a gyermekét neveli. Sajnos nem egyedi eset az sem, amikor családon belül így vezetik le a feszültséget, így adnak nyomatékot a véleményüknek, így adnak hangot nem tetszésüknek. Sokféle formában, de jelen van az erőszak.

Ám amiről sokkal ritkábban hallani, hogy nem csak fizikailag, tettlegesen lehet bántani a másikat. Szavakkal, érzelmileg is képes valaki olyat sújtani, olyan hatalmas csapást mérni a „szeretett” félre, hogy az lelkileg megsemmisül. Önbizalma odalesz. Amíg a látható hegek idővel beforrnak, ezek a láthatatlan sebek mindig égetnek, akár hosszú évtizedekig éreztethetik romboló hatásukat.

Kezdet kezdete

Egy korai kapcsolat volt, bár nem mondanám, hogy korai házasság. Közel öt év együttlét után esküdtünk össze. Elszállt már a fejünk felől a lila köd, és azt hittem, valóban hittem, jól ismerem a másikat ahhoz, hogy új szakaszba lépjünk.

Utólag azt mondom, hogy az esküvő tervezése közben is voltak már előjelek. Ám ezt könnyen ráfogtam arra az izgalomra, ami ilyenkor körüllengi az embert. Idegesek és feszültek voltunk. De képesek voltunk ekkor még boldogan az ágyba zuhanni, és lelkesedni minden apróságért.

Aztán szép lassan fészkelte be magát közénk a félelem. Eleinte jöttek az aprónak tűnő kis bántások. Miért így csinálom, miért pont most csinálok valamit. Mindig mást akart nézni a tévében, mindig útban voltam épp ahol voltam. Ha kint voltam a konyhában, miért nem vagyok vele, ha együtt voltunk a szobában, miért nem a házimunkát csinálom. Sose tudtam megfelelni, sosem voltam jó számára.

Korai kapcsolat

Súlyosbító körülmény volt, hogy fiatalon ismerkedtünk össze. Hiszen tizenéves voltam, mikor találkoztunk. Abban a korban voltam, mikor az ember (jó esetben) még fejlődik, és persze tanul. Én mindkettő hibát elkövettem, amiért hosszú éveken keresztül nagy árat fizettem.

Tanultam, mert hittem, hogy ez visz előre, és hasznos dolog. Hogy a tudás az, amit nem vehetnek el tőlünk. Ám ő ezt nem így gondolta. Szerinte a tanulásra fordított időt is házimunkával tölthettem volna, meg a kert gondozásával. Állandó feszültség volt emiatt közöttünk. És mert nem akartam feladni álmaimat, megalkudtam.

Nappal, este együtt voltunk, miután mindennel végeztem a házban és a ház körül. Éjjel, mikor elaludt, kisurrantam a fürdőszobába, és az összecsukható kis kerti székemben tanultam. Ott, ahol nem zavarta a lámpa fénye, ahol nem hallotta a könyvek lapozás okozta zaját. Minden nap hajnalig tanultam, hogy aztán néhány órás alvás után még ő előtte ébren legyek. Reggelente friss kávéval, reggelivel ébresztettem, miközben már a konyhapulton sorakozott az elvitelre váró ebéd, kávé.

A reggeli szeánsz után gyorsan összekaptam magam, és magam is munkába indultam. A buszon még gyors tanulás, olvasás következett. Aztán munka után ismét házimunka, vacsora az asztalon, és kezdődött minden elölről.

Nap nap után így ment ez, szinte a végkimerülésig, hosszú éveken keresztül. Tanulásom gyümölcse meglett, szépen araszoltam felfelé a ranglétrán a munkahelyen, előléptetést előléptetés követett. Sokszor részesültem különböző elismerésben, jutalom, oklevél. Otthon azonban sosem kaptam ezekért jó szót, dicséretet, megbecsülést. Hiába újságoltam büszkén legújabb eredményeimet, jó szó helyett mindig megkaptam, minek, ezek teljesen felesleges dolgok az életben. Idővel már nem is mondtam el, mi történik odabent. Csendben örültem a sikereimnek.

A heves viták, szidalmazások közepette rendszeresen megkaptam, hogy azt a nőt, lányt szeretné visszakapni, akibe beleszeretett. Azt hiszem, ez volt nálunk az alapvető probléma. Szerencsére felnőttem időközben, fejlődtem is, változtam. Hiszem, hogy előnyömre, ő ezt nem így látta. Továbbra is elláttam otthon mindent, a ház kívül-belül tökéletes volt, gondoztam a nagymamáját is, semmiben nem szenvedett hiányt. Igazából nem értettem, miért nem vagyok jó.

Amikor az ember magát hibáztatja

Szidalmazásai mégis olyan hatással voltak akkoriban rám, hogy elhittem, velem van a baj, bennem van a hiba. Elhittem, hogy ennyire rossz vagyok, semmirekellő, mihaszna. Örültem neki, hogy ő egyáltalán szóbaáll velem, s megtűr maga mellett. Örültem, hogy így is kellek valakinek. Elhittem minden szavát.

Maximalista lévén mindenképp meg akartam felelni, nem csak a munkahelyen, de odahaza is. Bármi áron bizonyítani akartam, hogy igenis megállom a helyem. Akkor is, ha voltak éjszakák, mikor nem aludtam, és kezdtem azt érezni, a végkimerülés határán vagyok. Összeszorított foggal, de mindig tovább csináltam.

Az aprónak tűnő sérelmek mellett voltak nagyon is mellbevágó, mély bántások. Sokszor bántott az alakom miatt. Ami azért meglepő, mert az évek alatt mit sem változott. Vagyis nem arról van szó, hogy meghíztam volna. Pont olyan vagyok most is, mint 17 évesen. Így ismert meg, így szeretett belém, így fogadott el, az idő múlásával mégis állandó bántás témájává vált ez. Fel nem foghattam az okát. Ennek ellenére megpróbáltam változni. Nem sikerült. Egyszerűen ilyen az alkatom.

Mielőbb bárki azt hinné, hogy a túlsúly okozta a problémát, elárulom, hogy nem. Épp ellenkezőleg. Vékony vagyok (mások szerint csinos), ám ennek ellenére ő nem ezt látta bennem. Mindenképp azt szerette volna, ha felszedek magamra, ha kicsit gömbölydedebb vagyok. Nem sikerült. Még inkább elkeseredtem, mert itt is kudarcot vallottam. Képtelen voltam megfelelni.

Az öltözködésem miatt is állandó célpont voltam. Mindig kritizált, sosem voltam úgy jó, ahogy éppen kinéztem. Utóbb világossá vált számomra, hogy talán pont az volt a nagy hibám, hogy csinos voltam. Valószínűleg féltékeny volt. Valószínűleg szívesen elzárt volna a külvilág elől. Azonban akkoriban nem gondoltam ilyesmire. Akkoriban csúnyának és rútnak éreztem magam. Nem mertem feszes felsőt, feszes nadrágot felvenni. Nem mertem nőiesen öltözni. Hiszen azt diktálta belém, hogy csúnya vagyok, és inkább takargassam magam. Ezért bő, előnytelen ruhadarabjaim voltak. Amik ha lehet, teljesen zártak, vagy inkább magas nyakúak. Semmi miniszoknya, semmi feszes nadrág. Minden hagyományos fazonú, és persze ha szoknya, az is hosszú.

Szexuális életünk is maga volt a borzalom. A kezdeti jólét, szép évek után itt is folyton megalázott. Nem mondom, hogy megerőszakolt. De a harmonikus együttléteinket felváltotta a rettegés. Amikor azt érzi az ember, hogy kötelességének tesz eleget, nem pedig szívből és szeretetből csinálja. Amikor félelem költözik a hálószobába. Amikor azt várja az ember, hogy mikor lesz már vége. Mert folyamatosan csak bántott, alázott, szidalmazott együttléteink alatt is. Amikor nem volt gyengéd, hanem durván kierőszakolta, ami neki jár. Azt hiszem, itt tiporta végleg rommá a nőiességemet. Amikor meztelenül az ember ki van téve a bántó tekintetnek, a durva érintésnek, a gyalázkodó szavaknak, az a megalázottság legfelsőbb foka.

Rengeteget hallgattam amiatt is, hogy nem lehetett gyermekünk. Sajnos meddő vagyok, képtelen a teherbe esésre. Rútul megkaptam, hogy még arra sem vagyok jó, hogy gyermeket szüljek. Még ez sem megy nekem. Akkoriban, a nulla önbizalmammal és önérzetemmel valóban teljesen semmirekellőnek éreztem magam. Úgy hiszem, ezzel semmisített meg végleg. Ez volt a végső csapás, amit rám mért.

Téveszmék

Évek alatt teljesen lerombolta az önértékelésemet, önbizalmamat. Ezekről a dolgokról pedig senkinek nem beszéltem. Valóban elhittem, hogy csúnya vagyok, tele hibával. Olyan, akit nem lehet szeretni. Aki hálás lehet, hogy valaki megtűri maga mellett, szóbaáll vele. Hosszú éjszakákat sírtam át. Miközben állandóan azon kattogott az agyam, mit változtassak magamon, hogy ez a házasság jó legyen. Elhittem, hogy annyira rossz vagyok, hogy képtelenség így velem élni.

Társaságban mindig szépen viselkedett. Semmi látható jelét nem adta annak, milyen valójában. A külvilág felé mi voltunk az ideális pár, aki harmóniában él egymással. Szeretetben. Talán ezért sem mertem elmondani senkinek az igazságot. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy otthon másmilyen. Féltem, nagyon féltem róla beszélni.

Megvilágosodás

Ekkor következett életemben egy újabb tanfolyam, ami elengedhetetlen volt a következő előléptetéshez. Ehhez utaznom kellett, és hetente csak egyszer mentem haza. A külön töltött idő pedig elég volt ahhoz, hogy teljesen másképp lássam az életemet. Olyan közegbe kerültem, olyan helyre, ammi elég pozitív energiát adott, ami elég volt ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Igazából ott, akkor megvilágosodtam. Több mint tíz év elteltével rádöbbentem, hogy az életem úgy hamis, ahogy van. Valójában nem vagyok értéktelen, és sokkal több rejlik bennem, mint amit láttatni engedek.

Már a tanfolyam ideje alatt lecseréltem a ruhatáramat. Csinosan, magas sarkú cipőben, miniszoknyában jártam. Új frizurát csináltattam, új táskát vettem. Úgy éreztem kivirultam, s 27 évesen kezdődött el az életem. Mikor a tanfolyamnak vége lett, a sikeres vizsgát követően elköltöztem otthonról. Mindent magam mögött hagytam. A személyes holmimon, ruhámon kívül semmit nem hoztam el. Nem akartam, hogy bármi is a régi életemre emlékeztessen. Véget vetettem kínzó szenvedéseimnek.

Környezetem megdöbbent döntésemen. Ez volt az első reakció. Általában engem hibáztattak, ami szintén nem tett jót az amúgy is önbizalomhiányos személyiségemnek. Barátaink rendre ellenem fordultak. Szemükben én voltam a házasságtörő. Én testesítettem meg azt a nőt, aki jólétében nem tudott mit kezdeni magával. Aki kilépett egy boldog házasságból, aki otthagyta párját, amikor a pályája felfelé ívelt. Aki válni akart. Aki lázadott.

Hiába bizonygattam igazam, meséltem el a történteket. Nem értettek meg. Általában engem hibáztattak. Hiszen férjem nem ivott, nem vert, nem kocsmázott, nem kártyázott, nem is csalt meg, vagyis szemükben jó ember volt. Amiket meséltem, egyszerűen nem hitték el róla. Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok, ha teljesen feladom akkori életemet. Ha férjemmel együtt a barátainknak vélt emberekkel is szakítok. Hiszen milyen barátok azok, akik nem állnak ki mellettem? Akik nem hisznek nekem?

Mindent elölről kellett kezdeni. Egyedül a munkám volt az, amibe belekapaszkodhattam. Az volt az enyém. Amit ott letettem az asztalra, senki nem kérdőjelezte meg. Éppen ezért rengeteget dolgoztam. A többnél is többet.

Amikor kísért a múlt

Még hosszú ideig kísértettek az álmok, sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy valóban jól érezzem magam a bőrömben. Sokszor sírtam még éjszakánként, mikor egyedül hajtottam álomra a fejem. Sokáig gyötört a lelkiismeret, hogy feladtam, ahelyett, hogy rendbe hoztuk volna a házasságunkat. Sok időbe telt, míg beláttam, az nem is volt házasság, boldog meg semmiképp. Sok időbe telt, míg rájöttem, nem is volt mit rendbe hozni. Mert már nem létezett. Csak álmaimban, vágyálmomban élt valamiféle halovány remény a szép életre.

A lelki terror sokszor bizonyíthatatlan, megfoghatatlan, és mint olyan, sokak számára ezért hihetetlen dolog. Nehéz belőle szabadulni, mert látható nyoma nincs, nem kézzelfogható. Pont az a célja a bántalmazónak, hogy elhitesse áldozatával, ő maga tehet róla, ő a hibás, hogy ilyen szituációba került. Ezért külső segítség nélkül szinte lehetetlen felismerni, felismerés után pedig kikerülni belőle, legyőzve ezzel a bántalmazót.

Amikor szeretünk valakit, könnyen átlépünk hibáin, rossz tulajdonságain. Könnyedén megbocsátunk minden tettét, minden szavát. Elhisszük, amit ígér, amit mond. Amikor az élet összeköt két sorsot, szorosabbá fonja, senki nem gondolja, hogy megtörténik vele az, ami legvadabb álmaiban sem fordulhatna elő.

Aki volt már hasonló helyzetben, pontosan tudja, miről beszélek. Aki nem, annak csak sejtései lehetnek róla. Ezt elképzelni nem lehet, megérteni és felfogni sem. Nem kívánom, hogy bárki átélje, mert ez maga a borzalom.

Ez egy fájó történet. Szinte egyszerre vesztettem el páromat, és vele együtt meg nem született lányomat, Kittit. Talán azért is fáj ennyire nekem mindez, mert negyven felett estem először teherbe. Oly régóta vártam gyermekáldásra. Úgy hiszem, nem tudtam rá eléggé vigyázni. Magamat okolom az elvesztéséért. Most a páromat és lányomat is gyászolom. Úgy érzem, fájdalmam elviselhetetlen.

Egy életen át vártam rá

Negyven év felett, tele vágyakkal, reményekkel, amik nem teljesültek, nehéz nőnek lenni, nőnek maradni. Több mint húsz éve vártam babára, az áldásra, hogy végre anya legyek. Ám a csoda váratott magára. Közben több kapcsolatom, több házasságom is volt, ami többnyire - kimondatlanul is tudom, hogy - a gyermekáldás hiánya miatt ment tönkre.

Amikor már feladtam, akkor ismerkedtem meg párommal. Sok örömöt, boldogságot hozott az életembe. Annyira tudott lelkesedni, olyan ajtókat nyitott ki bennem, amikről nem is tudtam, léteznek. Kezdetektől tudta, hogy nincs esélye annak, hogy közös gyermekünk legyen. De nem zavarta, nem fordult el tőlem, szeretett, az örökbefogadás gondolatát is felvetette. Tudtam, hogy komolyan gondolta, pontosan tudta, mivel jár, mert ő maga is örökbefogadott gyermekként nőtt fel, boldog családi környezetben. Teljesen nyugodt voltam, és most az egyszer valóban hittem, hogy rám talált a sok év óta oly áhított boldogság.

Mindkettőnknek megvolt a saját élete. Saját lakás, karrier. Nem költöztünk össze, bár szinte állandóan együtt voltunk, és naponta többször beszéltünk telefonon is. A hosszú évek alatt a rengeteg jó mellett sok rosszat is megéltünk együtt.

A gazdasági helyzet, és persze rossz döntések miatt a vállalkozás nem egészen úgy ment, mint azt szerettük volna. A nehéz anyagi helyzetet, melyet átmenetinek ítéltünk, kölcsönökkel próbáltuk fedezni. Mindent megtettünk, hogy áthidaljuk, túléljük a problémákat, és lehetőleg győztesen jöjjünk ki belőle. Mindketten kerestük a plusz pénzkereseti lehetőséget, hogy kilábaljunk zűrös anyagi helyzetünkből.

Szabadidőnk kevés volt, így ritkultak a találkozások, a telefonbeszélgetések. De még mindig hittünk a szerelmünkben, az összetartozásunkban. Feszültségekkel teli időszak volt ez, ami persze sok konfliktust, veszekedést is magában hordozott.

Áldásból átok…

Hosszú évek múltán, amikor épp nem volt napirenden a gyermekkérdés, amikor anyagilag épp a lehető legrosszabb időszakunkat éltük meg, amikor épp üzleti úton volt, akkor derült ki számomra, hogy gyermeket várok. Végtelen boldogság öntött el. Annyira régóta akartam már teherbe esni, hogy leírhatatlan örömmel töltött el, hogy van egy pici, akire vigyáznom kell. Abban a pillanatban nem érdekelt sem pénz, sem más körülmény, csak a baba létezett, semmi más.

Nem akartam telefonon közölni vele a hírt. A következő találkozásunk karácsonykor volt esedékes, egy héttel később, mint én megtudtam, gyermeket hordok a szívem alatt. Lázasan készültem, hogyan fogom elmondani neki a hírt. Kétségem sem volt afelől, hogyan fogadja majd. Biztosra vettem, hogy örülni fog.

Karácsony előtt azonban egy beszélgetésünk alkalmával szakított velem. Nem mondom, hogy teljesen váratlanul, iszonyat feszültség volt az utóbbi időben közöttünk, rengeteget veszekedtünk, mégis hittem, hogy mindent meg tudunk oldani. Én azt hittem, szerelmünk elég erős ahhoz, hogy mindent túléljen.

Fel nem tudtam fogni, hogy ez velem történik meg. Nyugodt volt, higgadt. Nem láthatta, hogyan nyúlok a hasamhoz, a születendő gyermeket nyugtatva ezzel, no meg magamat. Fogalma sem lehetett, mi megy végbe bennem. Akkor, abban a pillanatban nem éreztem már fontosnak, hogy beszéljek neki a babáról. Úgy döntöttem, magam nevelem fel a gyermeket, egyedül, elég erős leszek hozzá, és mindent igyekszem majd megadni számára.

Mentségek

Egy közös barátunk szemrehányást tett neki, hogy volt képes állapotosan, ráadásul karácsonykor otthagyni. Milyen ember az olyan, aki elhagyja a terhes párját? Így hát tudomást szerzett a pici létezéséről, amit ekkor én már titkolni akartam előle.

Felhívott, és személyesen akarta megbeszélni velem a jövőnket, a gyermek jövőjét. Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, mélységesen bánja, amit tett, amit mondott, és velünk marad. Próbáltam számára mentségeket találni, és szívből kívántam, ismét legyünk egy pár, egy család.

Egyedül töltött karácsony után eljött hozzám. Biztosított arról, hogy szeretne az életünk része lenni. Nemcsak a gyermeké, de az enyém is. Anyagilag is segít helyreállni, a hitelek rendezésével, majd a gyermek felnevelésében is ki akarja venni a részét, mind anyagilag, mind lelkileg. A szilvesztert együtt töltöttük, s úgy ment haza, hogy én hittem, egy család vagyunk.

Valóban, hétről hétre rendre érkezett a pénz a számlámra, visszatértek a napi telefonbeszélgetések. Bár azt hiányoltam, hogy sosem érdeklődött a gyermek felől, a vele járó vizsgálatokról. Ezt szóvá is tettem. Mire lazán megkaptam, én nem meséltem róla, ő azt várta, én mondok majd valamit. 

Névadó

Úgy egy hónap múlva erős alhasi görcsökkel kórházba kerültem. Azonnal hívtam, szólni akartam neki. Nem volt elérhető, és nem is hívott vissza. Így csak később értesült róla, mi történt. Nem érezte elég fontosnak, hogy meglátogasson. Szóba sem került, hogy meglátogat bennünket.

Ekkor volt a szülinapom, amit a picivel a pocakomban egyedül töltöttem. Eszébe sem jutott, hogy eljöjjön hozzám, de még csak telefonon való köszöntést sem kaptam tőle.

Ismét eltelt egy hónap, és megint begörcsöltem. Kórházba mentünk. Páromat ekkor sem tudtam elérni. SMS-t küldtem, amire nem reagált. Ismét nem érezte szükségét annak, hogy meglátogasson, érdeklődjön felőlünk. Egy hét után, mikor elhagytam a kórházat, akkor vettem fel vele a kapcsolatot. De még ekkor sem beszélt arról, hogy találkozzunk.

Az orvos egyértelműen érezte rajtam, nagy nyomás alatt vagyok, nagy stresszben élek. Állandóan azt mondta, próbáljak megnyugodni. Miközben a szívem még reménykedett, hogy a kapcsolatunk jóra fordul, az eszem már tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. Soha ennyire biztos nem voltam benne, hogy a kicsire mennyire szükségem van. Apa nélkül is. De bármikor a páromra gondoltam, már nem a szeretet érzése fogott el, hanem a csalódottság. Nincs itt velem, nem segít, mintha szándékosan nem akarna kötődni a gyermekéhez. Nem akar vele, velem kapcsolatot kialakítani.

Időközben megtudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Kittinek neveztük el. Szinte azonnal egyetértettünk a névválasztásban. Örültem neki, hogy végre nem veszekszünk. Tudtam, hogy nyugalmat kell biztosítanom Kittinek, mert nem veszíthetem el őt. Miközben éreztem, hogy a párommal egyre csak távolodunk egymástól.

Utolsó felvonás

Terhességem 24. hetében egy hosszú és kínkeserves telefonbeszélgetés alkalmával párom örökre búcsút intett nekem, szakított velem, mert rádöbbent, hogy mégsem tudja elképzelni velem az életet. Bár az eszem régóta tudta ezt, a szívem nagyon is küzdött ellene, nem voltam képes elfogadni a döntését. Itt van egy kis élet, akinek igenis szüksége van apára is, és hirtelen nem éreztem magam képesnek arra, hogy egyedül neveljem fel.

Ezekben a hónapokban, amikor a végtelen boldogság kellene, hogy elöntsön, szorongtam, feszült voltam, és őrlődtem magamban. Az eszem régóta tudta, hogy ez nem kapcsolat, a szívem azonban nem tudta elfogadni ezt. Az eszem tudta, hogy a kicsivel kell foglalkoznom, mégis egekben volt a pulzusom, a vérnyomásom. Kiújult a szívritmuszavarom, és egyre feszültebbnek éreztem magam. A gyomromban állandósult a szorongás. Naponta álomba sírtam magamat.

Mígnem terhességem 25. hetében elviselhetetlennek tűnő görcs és erős vérzés közepette, a fájdalomtól már eszméletlen állapotban toltak be a műtőbe. Mikor magamhoz tértem, már tudtam, nincs Kitti többé. Akire oly régóta vártam, akit annyira akartam, elvesztettem. Most duplán gyászolok: a gyermekem apját és a lányomat. Mindkettőjüket elvesztettem.

Egyszer az életben

Azóta sem hívtam fel páromat. Nem kíváncsi rám, s én sem érzem szükségét, hogy tudassam vele, mindent elvett tőlem. A reményt, hogy gyermekem lesz ebben az életben, a jövőmet, mindent. A hiteleket hagyta rám, azokat törlesztem hónapról hónapra, tele fájdalommal a szívemben. Mindent elvesztettem, ami fontos volt számomra. Nem tudom, hogy valaha túljutok-e rajta. Jelenleg úgy érzem, fájdalmam feldolgozhatatlan. Egyszer az életben terhes maradtam, és nem voltam képes megtartani a gyermeket. Mélységes gyász emészti a szívemet.

Negyven felett, egyedülállóként esélyem sincs egy újabb babára. Nincs újabb húsz évem, hogy várjak rá. Minden este sírok és gyertyát gyújtok Kittiért. A babámért, akire már az égiek vigyáznak. Talán jobban vigyáznak rá, mint én tettem…

A közös utazás jó. Akkor is, ha nem mindig felhőtlen az emberek felett az ég. S bár tudják, hogy minden felhő mögött süt a nap, olykor ez már nem tudja vigasztalni őket.

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben ülnek vissza az autóba, s utazznak tovább.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Amikor nem egyedül utazunk, mással megyünk az úton, az jó esetben boldogsággal tölt el bennünket. Jó érzés kedvesünket magunk mellett tudni. Biztonságos távolságban. Tudván, ha szükségünk van rá, csak ki kell nyújtani a kezünk. Ha hallani szeretnénk, csak beszélni kell hozzá. Ha védelmező ölelésére vágyunk, csak a vállára kell hajtanunk a fejünk. Jó érzés megosztani vele gondolatainkat, élményeinket. Jó megélni együtt a napokat, órákat, pillanatokat.

Olykor azonban a csodás idillt tönkreteszik a felhők. Időnként beborul felettünk az ég. Megannyi arcát megmutatja.

Zápor, zivatar

Néha csak egy futó zápor, zivatar lesz belőle, mely gyorsan átvonul felettünk. Éppen csak megázunk, éppen csak vizesek leszünk tőle. Gyorsan helyreáll a lelki egyensúlyunk, békét köt a bennünk lakozó angyal az ördöggel. Megbékélünk magunkkal, a másikkal, a szituációval. Megbeszéljük a problémákat, megoldjuk azt, feldolgozzuk, majd továbblépünk rajta.

Bocsánatot kérünk és megbocsátunk. Az egymás iránt érzett mély szeretet mindent felülír. A sérelmek nem mélyek, nem is hagynak fájdalmas nyomot maguk után. Igazából talán nem is haragszunk a másikra, bár magunkat olykor hibáztatjuk.

Vihar

Máskor azonban sötét viharfelhők alatt találjuk magunkat. Ilyenkor hosszan tartó esőzések és szikrázó villámcsapások kíséretében komoly vihar dúl bennünk, közöttünk. Bár közös úton haladunk még mindig, de ez az útszakasz próbára teszi kapcsolatunkat. Azonban ha őszintén és tisztán szeretjük egymást, ez sem jelenthet legyőzhetetlen akadályt.

Minden vihar után kisüt a nap. Amikor a nap meleg sugarai megérintik a lelkünket, kiderül, hogy fontosabbak vagyunk egymásnak, mintsem makacsul tovább ragaszkodjunk saját álláspontunkhoz. Amennyiben képesek vagyunk még örülni a napsütésnek, egyetlen ilyen vihar sem fog szétválasztani bennünket.

Persze fontos, hogy egy-egy heves vihar után tanuljunk a hibáinkból. Közelítve az álláspontunkat, kompromisszumokat kell kötni a másikkal, s bizony olykor magunkkal is. Fel kell ismernünk, mit kellene másképp csinálnunk.

Tornádó

Néha a vihar tornádóvá duzzad. Veszélyes lesz, kiszámíthatatlanná válik. Mindent magával ragad. Ilyenkor általában többet foglalkozunk saját sérelmeinkkel, mint a másikkal. Saját vérző sebeinket nyalogatva a legtöbbször észre sem vesszük, hogy a veszekedés hevében kimondott szavaink mennyire bántóak a másik számára. Néha bizony csontig hatol. Mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk, aki a legközelebb áll hozzánk. Durva sérüléseket tudunk így okozni. Akár olyan sebeket is, melynek hegei sosem gyógyulnak be igazán. Melynek nyomai egész életen át kísértenek. Bocsánatot kérhetünk és megbocsáthatunk. Szavaink, tetteink azonban mélyen bevésődhetnek.

A tornádó elvonulásával kész romhalmazt hagy maga után. Lelkünk, személyiségünk porrá hullik, megsemmisül. A nap ugyan kisüt, mégsem esik jól fürdőzni melegében, nem esik jól körbenézni fényénél. Mindenhol romokat látunk. Felmérhetjük a károkat. Sírhatunk is azután, amit elvesztettünk, amit maga alá temetett az indulatunk.

Azonban nem vesztettünk el mindent. Ha sérelmeinken képesek vagyunk felülkerekedni, innen is fel lehet még állni. Ismét fel lehet építeni, amit a tornádó elpusztított. Kemény munka ez. Mindkettőnknek akarni kell. Sokat-sokat beszélgetni az építkezés ideje alatt. Hol siklott félre, hol rontottuk el? Mit kell másképp csinálnunk? Mit várunk el a másiktól, hogy másképp csinálja? Fel kell ismét építeni a falakat. Nem ugyanazt, s nem ugyanúgy. Másképp kell ezúttal építkeznünk. Tartósabb falakat kell húznunk, mely védelmet nyújt szerelmünknek. Leginkább persze hinnünk kell, hogy meg tudjuk csinálni, hogy egyáltalán van értelme együtt építkezni.

Ha egyikünk kételkedik az a kapcsolat sosem fog stabil alapokon nyugodni. Ha egyikünk már elvesztette a hitét, feladta, akkor nincs többé MI. Akkor már csak TE meg ÉN létezik.

Nagy utazás

Amikor két ember együtt halad az úton, együtt utazik, az csodás, felemelő érzés. Mert együtt utazni jó! Néha meg-megállni, közös élményeket gyűjteni. Varázslatos lehorgonyozni egy kikötőben. Szétnézni a városban, majd együtt utazni tovább. Utunkat kisebb-nagyobb viharok kísérik, de addig szép minden, míg több a napsütés.

Az, hogy egy kapcsolat mennyi vihart bír el, él túl, az változó. Sok mindentől függ. Az utasok személyiségén, kitartásán, kapcsolatuk mélységén, egymás iránt táplált szeretetén is múlik. Mindenhonnan van visszaút, van felállás. Minden felhő mögött süt a nap! Kérdés persze, hogy együtt akarjuk-e élvezni a napsugár melegét…

Az embernek kell, hogy legyen társa az életben. Egy értékes partner. És ha ez megvan, akkor gazdagabb, mint bármelyik király vagy királynő az egész föld kerekén...
J. R. Ward