Csakazértis

Az ember gyarló, tökéletlen, és bizony sokszor hibázik. Ugyanakkor mély érzelmeket képes kiváltani másokból. Mindenkiben egy kisebbfajta vihar dúl. Néha tornádó lesz belőle. Hogy lelkünkben éppen az angyal vagy az ördög kerekedik-e felül, az sok mindentől függ.

Képesek vagyunk szeretni. Feltétel nélkül is. Mindig azt bántjuk a legjobban, aki a legközelebb áll hozzánk. Ez általában nekünk is fáj. Nekünk fáj a legjobban. Jobban, mint a másiknak. Abban a pillanatban, amint megbántunk valaki hozzánk közel álló személyt, tudjuk, érezzük, a lelkünk sajog. Képesek vagyunk csendben szenvedni.

Sokan nem mutatják ki érzelmeiket. Nem tudják, mennyire fontos ez. Nemcsak azért, hogy tudja a másik, mit is érzünk, gondolunk valójában, hanem hogy mi magunk is megkönnyebbüljünk tőle, általa.  

Kowalsky meg a Vega Varázsszavak című száma nem csupán az érzelem kimutatásáról szól, hanem annak egyik legegyszerűbb formájáról, hogy szavakba öntve mondjuk el másoknak, amit épp érzünk.

Sajnálom, bocsáss meg, a köszönöm és a szeretlek.

Amikor megbántunk valakit, fontos, hogy ki tudjuk fejezni sajnálatunkat. Egyben a másik bocsánatát kérve. Ugyanannyira fontos, mint a másik részről a megbocsátás.

Nem csak akkor kell megköszönni valamit, amikor ajándékot kapunk. Amikor kézzel fogható, tárgyi jelét kapjuk a szeretet kimutatásának. Jó érzéssel tölti el a másikat, ha figyelmét, érzelmét, kedvességét is megköszönjünk. Vagy pusztán csak a létezését.

Sok ember elfelejti mondani szeretteinek, mennyire szereti őket.

Lehet, hogy magától érthetődő. Lehet, hogy törődésével, figyelmével egyértelmű jelét adja, de jó hallani, és bizony jó kimondani is néha. Persze csak akkor, ha valóban tartalommal bír, ha nem üresek a szavak.

Sajnálom, bocsáss meg, a köszönöm és a szeretlek. Valóban varázsszavak ezek. Örök igazság ez.

Lehunyom a szemem, Téged látlak.
Kitárom a szívem, visszavárlak.
Valóság vagy, létezel, és érzel.
Kezed nyújtsd felém, és érj el!
Nem üresek a szavak,
És nem is álmodtalak.
Kinyitom a szemem,
S látom, itt vagy velem.

Vajon miért ragadnak ránk a pasik, míg máskor meg miért nem? Szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat, hogy aki elég okos, ne a saját kárán, hanem másokén tanuljon.

Középkorú lévén több kapcsolattal a hátam mögött azt hinné az ember, elég tapasztalt vagyok. Aztán kiderül, a fenét! Egy életen át tanulunk a párkapcsolatról is, mint minden másról.

Szakítás

Elfogyasztottam már egy férjet, voltak egy éjszakás kalandjaim is, nem vagyok sem prűd, sem apáca. Egy-egy kapcsolat vége igazán megviselt. Képes vagyok nagyon mélyre kerülni érzelmileg. Ami azért szerencsére nem tart örökké. Első lépésként persze azonnal a másikat hibáztattam. Másodikként aztán magamat. Majd rájöttem, hogy senki sem angyal. Igyekeztem tanulni a hibáimból. Ez idő alatt sosem ismerkedtem, és ha nálam próbálkoztak, kegyetlenül elvettem a kedvét az illetőnek.

Minden szakítás után kell idő, hogy helyreálljon az ember lelki egyensúlya. Kinek kevesebb, kinek több. Én bár képes voltam mélyre kerülni a válság idején, ugyanakkor igyekeztem hamar kilábalni belőle. De semmiképp nem úgy, hogy belevetettem magam az ismerkedésbe. Sőt! Kerültem az embereket. Annyit mentem „társaságba”, amennyit nagyon muszáj volt. És ez lényegében a munkahelyet, vagy a vásárlást jelentette ez időszak alatt. Igen, leginkább otthon szerettem lenni, nyalogatva a sebeimet. Nem hiszem, hogy túlzásba estem volna. Hisz minden szakítás egy gyász folyamat. El kell tudni engedni a másikat, bárhogy és bármiért is érjen véget egy kapcsolat. És ez bizony nem könnyű, ha szerettük a másikat.

Ha véget ért ez a folyamat, és újra nyitunk a világ felé, újra tudunk bízni a másik nemben, akkor lehet új kapcsolatot kialakítani. Anélkül, hogy az előző beárnyékolná azt. Anélkül, hogy előző párunk hibáit új párunkra vetítenénk. Anélkül, hogy új párunkat büntetnénk az előző vétkeiért. És anélkül, hogy boldogtalanságunk, csalódottságunk miatt negatív lenne a kisugárzásunk. Hiszen mindenki boldog, pozitív gondolkodású, életvidám párt szeretne maga mellett tudni, nem depis, lehangolt, és életunt személlyel tölteni a szabadidejét.

A titok, ami nyitja

Sokan nem adnak elég időt maguknak ahhoz, hogy feldolgozzák a szakítást. Sokan egy új kapcsolatban akarják megtalálni a boldogságot, remélve, így hamar elfelejtik előző párjukat. Ezért sok esetben már a gyors ismerkedés is kudarcba fullad. Hiszen rágörcsölnek, nagyon akarják. És olyan feladat elé állítják új társukat, aminek lehetetlenség megfelelni: hogy feledést biztosítsanak, ők feledtessék el az előző pár okozta sérelmeket.

Ha mégis túlélné ezt a rizikós időszakot az új kapcsolat, akkor is nehéz helyzetben vagyunk, de még inkább új párunk. Óhatatlan, hogy sok mozdulata emlékeztet előző társunkra. Vagy azért, mert ugyanolyan. Vagy azért, mert pontosan ellentétes. Óhatatlanul összehasonlítjuk új partnerünket az előzővel. Éppen ezért új párunk bármit csinál, sajnos fájdalmat okoz nekünk. Fájdalmat okoz, amit ha nem is mondunk meg neki, előbb-utóbb érez. Ha nem is tudja pontosan megfogalmazni, mi a baj, de érzi, nem érti az okát, de tudja, hogy valami nem stimmel. Érzi, hogy nem vagyunk boldogok mellette.

Feszültséggel teli lesz ez a kapcsolat, ami persze viták sorához vezet. Ha nagyon okos, nagyon intelligens, érzelmileg fejlett új társunk, csak akkor fog rájönni arra, hogy valójában még nem vagyunk túl előző kapcsolatunkon. Ő valójában egy pótlék, nem más. Vele csak vigasztalódni akarunk.

Máskülönben ezek a viták annyira besűrűsödnek, annyira elfajulnak, hogy a legtöbb esetben ezt nem éli túl a kapcsolat, azaz ismét ott tartunk, ahol az elején. Egy újabb szakítás, amikor valójában az előzőt még ki sem hevertük.

Körforgalom

Így belesodorjuk magunkat egy körforgásba. Ahonnan úgy tudunk kikecmeregni, ha egyszer végre adunk időt magunknak a gyászra, és valóban lezárjuk előző kapcsolatunkat.

Amikor ez megtörtént, akkor tudunk mosolygósan, pozitív gondolatokkal a fejünkben tekinteni a jövőbe, egy boldog kapcsolatot remélve. Persze nem rágörcsölve, nem „akarva”, hanem csupán élni tudunk az utunkba kerülő lehetőségekkel.

Na ekkor fognak ránk tapadni a pasik!

Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.

Minden szakítás természetesen nyomot hagy a lelkünkben. Nem múlik el nyomtalanul. Talán kell is, hogy fájjon, hogy emlékezzünk, és tanulhassunk a hibáinkból.

Én is megtörtem néhányszor. Legutóbb (szigorúan a feldolgozást követően) egy netes társkereső oldalra regisztráltam. Valahogy úgy voltam vele, könnyebb lesz ott a névtelenségbe burkolódzva ismerkedni. Talán könnyebben lehet egy előszűrést követően párra lelni, így elkerülni az újabb csalódást. Persze csak ha okosan csináljuk. Örömmel jelentem be, nekem sikerült!

Bármily furcsa is, de azóta tapadnak rám a férfiak. A munkahelyemen érzem, ahogy végigpásztáznak a tekintetükkel. Amikor egyedül megyek be a városba látom, hogy rám mosolyognak. Megfordulnak utánam. Miért? Mert látszik rajtam a magabiztosság, a pozitív kisugárzás. A férfiak ezt szeretik.

Az persze más kérdés, hogy én pedig páromat… ezért nagyon udvariasan persze, lelküket nem sértvén visszautasítok minden közeledést. Senki lelkivilágába nem szeretnék belegázolni. Egyszerűen jó volna világgá kiáltani, hogy én már hazaértem.

Gyermekkoromban a sírós, nyűgös gyermek szájába cumit nyomtak a szülők, ha pár perc nyugalmat szerettek volna. Csendet. A mai világban ha nem is a szájukba, de a kezükbe egy tabletet nyomnak. A hatás ugyanaz. Legalábbis rövidtávon. A szülő fellélegezhet, a zajos gyermek elcsendesedik, s ha rövid időre is, de lefoglalja magát. A hosszútávú hatás ennél jóval összetettebb. 

A gyermek lassan elszigetelődik. Eleinte csak a szülőktől, a családtól. Később a tásaitól, barátoktól. Emberi kapcsolatai híjján virtuális barátai lesznek. Ha mégis akad hús-vér barátja, meglehetősen nehezen fogja kialakítani, fenntartnai és ápolni a barátságot. Rokonlátogatás helyett szobájába húzódik, s csukott ajtók mögül kémleli biztonságos távolságból a való világot.

Mozgásszegény életmódot folytat, izmai-izületei még mielőbb kifejlődhetnének leépülésnek indulnak. Nem csak a testmozgás hiánya jelent problémát. Hanem a csapatjáték, a mozgás öröme is elvész.

Napfény, friss levegő hiányában szervezete nem kapja meg a szükséges vitaminokat. 

A fizikai ingerszegény környezetben testtartása eltorzul. A magához vett tápanyag sem a kívánt módot szolgálja. Ahelyett, hogy szervezetébe hasznos elemként beépülne, egészségtelenül elhízott gyermekek kerülnek ki az iskolapadokból. 

Értékrendjük, életszemléletük jelentősen eltér a közelmúlt fiatalokéhoz képest. Vajon ilyen gyermekkort milyen felnőttkort követhet? 

Jelentősen torzult személyiségükkel milyen emberi és párkapcsolatra lesznek képesek? Mit jelent számukra a rét illata, a lehulló falevél, a rügyező fák, a madárcsicsergés? S hogy fognak a saját gyermekükhöz viszonyulni? 

Mielőbb gyermekünk kezébe idejekorán tabletet nyomunk mindig fusson át agyunkon, hogy pár perc nyugalmunkért a gyermekünk hatalmas árat fog fizetni. Inkább hajoljunk le hozzá, emeljük fel magunkhoz, ültessük az ölünkbe, találkozzon a tekintetünk, s megnyugtató, szeretetteljes mosolyunkkal és ölelésünkkel próbáljuk elbűvölni. Megéri!

Kamasz fejjel elképzelhetetlen számunkra, hogy nagyszüleink milyen szexuális életet élhetnek. Vagy egyáltalán élnek-e? Belegondolni is hátborzongató! Felnőtt fejjel azonban már másképp látjuk a kérdést. Ahogy öregszünk, teljesen elfogadott lesz, hogy bizony a szeretkezés életünk része. Ekkor már látszik, hogy a szex nem megy ki a divatból. Némiképp a gyakorisága, minősége változik. De miért is kellene lemondani az élvezetekről? Mondta valaki, hogy a szeretkezést csak fiatalok gyakorolhatják?

Az érett párok is vonzódnak egymáshoz. Akár összeköti őket a több tízéves kapcsolatuk, akár mostanában ismerkedtek meg, és újdonság erejével hat rájuk a másik. Képesek egymásból érzelmeket kiváltani, vágyakat ébreszteni.

Csodás lehet több tízévet maguk mögött tudni. Sok-sok közös emlék fűzheti össze őket. Amiben nyilván volt jó-rossz egyaránt. Sírás és öröm bőven. Mindent együtt éltek meg, és együtt haladtak a közös úton. Közös gyermekek, unokák, családi összejövetelek.

Az is szeretetre méltó, amikor idős korukban ismerkednek össze. Amikor társuk elvesztése után sem akartak egyedül élni, és megtalálták a módját előrehaladott koruk ellenére is a társkeresésnek. Amikor nem csüggednek, és nem önmagukat sajnálva, bezárkózva a lakásba élik napjaikat. Amikor nem csak azt érzik egyedüli küldetésüknek, hogy vigyázzanak az unokákra. Hanem felismerik, hogy szeretni jó, és szeretve lenni jó. Azért, mert nem fiatalok, eltölthetnek még néhány évet szerelemben, boldogságban.

Édesek, amikor az utcán kézenfogva sétálnak. Amikor egymásba karolva nézegetik a kirakatokat. Amikor a parkban egy padon ülve, összebújva olvassák a napilapot. Nem irigylésre méltóak?

Hatalmas szeretet árad belőlük. Olyan, amit mi is szeretnénk megtalálni, élvezni, és megtartani. És persze megérni. Ha ennyire nyilvánvalóan kötődnek, vonzódnak egymáshoz, miért is lenne ez másképp a hálószobában?

A szeretet és szerelem nem korhoz kötött. Minden életkornak megvan a maga szépsége. Szeretném saját bőrömön tapasztalni, milyen 70 év felett megélni a szerelmet.

Ki ne ismerne olyan történetet, amikor a gazdag kisgyermek magányos az iskolában, kiközösítik, senki nem akar a barátja lenni. Aztán egyszer csak kitalálja a leleményes gyermek, hogy iskolatársait meghívja a büfébe, minden jóval elhalmozza őket. Remélve, hogy felfigyelnek rá, megszeretik, és cserébe barátjukká fogadják. Ám idővel fel kell ismernie a gyermeknek, hogy ez egy csúfos játszma, amit nem nyerhet meg. Ugyanúgy nevetnek a háta mögött, ugyanolyan magányos, mint azelőtt volt. Csak most még a kihasználás érzésével is meg kell küzdenie. Sajnáljuk a gyermeket. Sajnáljuk, mert az okos felnőtteknek kellett volna időben közbeavatkoznia, felfigyelni a problémára, jelenségre, és orvosolni azt.

Azonban mennyivel másabb a helyzet, amikor ez nem kisgyermekkel történik meg? Amikor érett, tapasztalt, és azt hinnénk, hogy okosabb felnőtt esik bele ilyen csapdába?

Amikor felnőtt fejjel választja valaki azt a megoldást, hogy megvásárolja a barátait, mert amúgy képtelen magának szerezni, az tudatos választás. Tudatos cselekedet. Az illető tisztában van vele, hogy azért zárják szívükbe, azért állnak vele szóba, és azért kedvelik, mert "jutalmazza" őket, mert hát ki ne örülne egy-egy potya ebédnek, vagy ingyen kávénak?

A munkahelyi kollektíva egy nagy játszótér. Tudni kell játszani. A kiközösítés érzésétől mindenki fél. Vagyis nem, helyesbítek: a GYENGÉK félnek. És ha anyagilag megtehetik, hát inkább élnek eme eszközzel, csak ne kerüljenek a kollektíva perifériájára. Mert nem tudnak azzal az érzéssel megküzdeni. Nem tudnak mit kezdeni vele. Rettegnek, és inkább lesznek megalázottak, mintsem kirekesztettek. Így magukat alázzák meg. Igaz, ezt legtöbbször észre sem veszik. Nem tudatosul bennük.

Ezzel szemben az erősek nem tartanak a kirekesztéstől. Az erős, határozott egyéniségek képesek talpon maradni, és elviselni azt az érzést, hogy nem szeretik őket. Tudnak akkor is kimagasló teljesítményt nyújtani egy munkahelyen, ha nyomás alatt vannak. Ha nyomást gyakorolnak rájuk. Sőt, leginkább csak erősödnek ettől. A javukra válik.

Az erős jellemmel rendelkezőknek általában egészséges, stabil értékrendjük van. Tudnak különbséget tenni magánügy, és munkahely között. Nem keverik a barátságot a munkával. Tudomásul veszik, hogy a kollégákat nem ők választják, míg a barátaikat igen. Nincs szükségük furfangra emberi kapcsolataik kialakításához. Ettől lesznek ők erősek, és megbízhatóbbak.

A dolgok másik oldala is elgondolkodtató. Vajon mit érez, és hogyan éli meg a helyzetet az, aki a megvásárolt barát? Miképp tud ezzel a tudattal azonosulni, létezni és élni? Vajon miért van szüksége neki az effajta barátságra? Mi játszódik le a lelkében, miközben eladta azt?

Ha tudatosan enged a kísértésnek, vagyis hagyja magát megvásárolni, akkor számító személyiség. Ha csak elsodorták az események, amire nem figyelt fel, akkor kihasználták a tudatlanságát. Persze mindkét esetben tény, hogy megvásárolták. Nos, egyik lehetőség sem túl szimpatikus.

A közömbösség is egy lehetséges reakció. Nem foglalkozni a jelentséggel, nem tudomást venni róla. Kimaradni a történésekből, nem részt venni benne.

Mindenki eldöntheti, hogy egy munkahelyi közösségben milyen szerepet tölt be, mit vállal. Ön vajon melyik szeretne lenni? Melyik szereppel tudna azonosulni leginkább?