Csakazértis

Te vagy az, akitől mindig megdobban a szívem, akinek érintésétől eláll a lélegzetem, aki bármikor képes mosolyt csalni nem csak az arcomra, de a lelkemre is. Te vagy az, akit tisztelni tudok, és akire őszintén fel tudok nézni. Te vagy az, akinek meghallgatom, sőt, kikérem a véleményét, és akitől - még ha olykor bántó is - elfogadom a kritikát. Mert tudom, hogy építő jellegű, őszinte, és nem bántani akarsz vele, csak segíteni. Te vagy az, aki képes megnyugtatni, és feledtetni a fájdalmat, aki képes láttatni velem a világ apró csodáit, aki képes megmutatni nekem az élet apró örömeit. Te vagy az, aki úgy játszik a testemmel, mint még senki más.

Sokat kapok tőled, úgy és olyan formában, amire Te talán nem is gondolsz. Úgy, ami megmelengeti a szívemet, ami teljessé teszi a lelkemet. Mindig szeretettel gondolok Rád.

Sok szép pillanatot szeretnék még megélni Veled! Sok közös emléket. Sok együtt töltött estét. Sok csendes összebújást. Apró érintéseket, amikor a lelked érint meg, nem az ujjad.

Csakis Veled! Csakis Téged akarlak! Annyira, hogy az szinte már fáj… Ám ez a fájdalom jóleső, mert azt bizonyítja, hogy érzek, hogy érezlek, és mert jó Veled, hiányzol! Ugyanakkor tudom, hogy ismét átélhetem Veled azt a csodát, ami megadatott nekünk, ami csak a miénk, és ami oly boldogsággal tölt el. Mindkettőnket.

Szeretlek. Lehet, hogy nem olyan vagyok, amilyennek megálmodtál. Nem én vagyok az ideálod. Ezer hibám van. De remekül kiegészítesz, remekül ellensúlyozol.

Emlékszel? Egyszer azt mondtad nekem: „Egyensúlypárti lehetsz, aki ha billen, akkor inkább a karjaimba, mint sem a konzervek tömegébe... Érdekes kis kötéltánc ez. Elindulunk a két végéről, menet közben könnyen lelökhetjük egymást, hisz mozgatjuk a kötelet, de ha középen találkozunk, és összekapaszkodunk, max. együtt zuhanunk, az meg talán már nem is olyan rossz. Mindig az új, szokatlan, fura, vicces, különböző hoz jót, újat, érdekeset és finomat. A társadalmi normák, dogmák, félelmek, bizalmatlanság, várakozás sosem hoz olyan emléket, amire 30 év múlva a hintaszékben inogva emlékezni fogsz.” Mikor megkérdeztem, szeretnél-e velem zuhanni az ismeretlenbe, azt válaszoltad, minden további nélkül. Szívesen kipróbálnád Velem a szabadesést.

Érdekes ez. Gondolkodás nélkül én is zuhannék Veled. Feltétel nélkül bízom benned. Most sem érzek másképp, mint akkor.

Nem akarom, hogy ez véget érjen! Aki ennyire felszabadít, boldoggá tesz, és kiteljesít, azt meg kell becsülni. Ezért szorítom hát azóta is a kezed… és nem akarom elengedni, miképp azt sem akarom, hogy Te elengedjél!

Úgy szeretném, ha összes vágyunk teljesülne,
Ha mindkettőnk szívébe béke ülne.
Úgy szeretném, ha együtt boldogok lehetnénk,
Ha az égre csillagokat festhetnénk.
Úgy szeretném, ha mosolyod mindig látnám,
Ha napjaidat én vigyáznám.
Úgy szeretném, ha mindig ölelne két kezed,
Hogy Te enyém, s én Tiéd legyek.

A női lélek kifürkészhetetlen. Megérthetetlen. Amikor pedig azt hiszed, na végre, sikerült rájönnöd a titok nyitjára, na akkor koppansz egy nagyot: csak játszottak veled. A képzeleteddel. Merő káprázat volt csupán, egy pillanat, amíg hitted, hogy érted, mi is jár a fejünkben. Egy röpke, múlandó pillanat, ami tovarebbent. Az őszi szél elsodorta, messzi tájakra röpítette, és már azt is elfelejtetted, hogy valaha gondoltál rá egyáltalán.

Talán nem is akarjuk, hogy megértsetek minket. Talán jobb nekünk a titokzatosság. Talán szándékosan rejtjük el előletek érzelmeinket, gondolatainkat. Csak mondjuk, mennyire fontos beszélgetni, megérteni a másikat, miközben mi emelünk falat saját magunk köré. Egy olyan falat, amit akár erődnek is hívhatnánk. Körbebástyázzuk magunkat. Tornyokkal védjük. Árkokkal biztosítjuk. Bármit elkövetünk, csak bevehetetlenek lehessünk. Miközben a folytonos megértésetekért áhítozunk.

A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat! Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris...

Nem bennetek van a hiba. De talán nem is bennünk. A női és férfi lelkek különböznek. Egyszerűen mást akarunk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Ilyen egyszerű. Folyton keressük a válaszokat. És ha nem találjuk, kétségbeesünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nincsenek. Vagy épp ellenkezőleg, ott van az orrunk előtt. Nem látjuk a fától az erdőt. A sziklától a hegyet. A naptól a napsütést.

Vajon fontos mindent megérteni? Mi lenne, ha csak elfogadnánk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha csak örülnénk a mának, a másiknak. Az érintésnek, az ölelésnek, az összetalálkozó tekintetnek. Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? És miért kell minden kérdést megválaszolni?

Csak vegyünk egy mély levegőt. Csak szippantsunk bele. Dőljünk hátra, és mosolyogjunk. Élvezzük, ahol vagyunk. Örüljünk annak, ami megadatott. Néha csak ennyi kell. Néha ez is elég. Nem kell látni ahhoz, hogy tudjuk, hogy valahol a madár sirály.

Amikor megállunk egy festmény, szobor, vagy bármi más műalkotás előtt, az mindenkiben más-más gondolatokat ébreszt. Közel sem hasonlót, mint az az alkotót ihlette. Ez pontosan így van egy verssel, irodalmi művel, vagy akár egy poszttal is. Az, hogy mi járt az alkotó fejében, sosem tudhatjuk meg. Elemezhetjük a történelmi kort, amikor élt az alkotó. A helyszínt, ahol született a mű. Megpróbálhatjuk kitalálni az alkotó lelkiállapotából, családi életéből a gondolatait. 

Ám ezek mind csak próbálkozások. Nagy igyekezetünkben talán arra kellene nagyobb hangsúlyt fordítani, bennünk milyen gondolatokat, életérzést ébreszt a mű. Bennünk milyen folyamatok indulnak el. Merjünk belegondolni, merjük továbbgondolni azt. 

Egyik nagy költőnk egyik versét még életében elemezték. Megtudva ezt csak ennyit fűzött hozzá: Gondolta a fene!

Hát igen. Sokkal fontosabb, vajon mi hogyan viszonyulunk az adott műhöz, mintsem azt találgatni, mit gondolhatott az alkotó, miközben létrehozta azt.

Mert minden műnek az a lényege, hogy gondolatokat ébresszen. Bennünk. Legyen véleményünk az adott dologról. Jó vagy rossz, az lényegében mindegy is. Csak legyen. A közömbösség rossz. Az a lényeg, hogy induljon el valami először bennünk, aztán - másokkal megosztva véleményünket - egymás között is. Folytonos mozgásban legyünk.

S hogy ez a vélemény teljesen ellentétes másokéval, az alkotóéval, az lényegtelen. Beszéljünk róla, mozgassa meg a fantáziánkat. Csak ez számít. 

A gondolatok visznek előrébb. A jó és mély gondolatokból születnek a tervek, amiket később jó esetben meg is valósítunk. A szerencsés tervekből lesznek a sikereink. A sikeres emberből a boldog ember. 

Ez a mozgatórugó: mindenki a boldogságot keresi.

Ne azt latolgassuk, mi célja volt az alkotónak. Hanem az elültetett magvakból kikelt gondolatainkat vigyük tovább, létrehozva így saját műalkotásunkat: az ÉLETÜNK-et.

A közös utazás jó. Akkor is, ha nem mindig felhőtlen az emberek felett az ég. S bár tudják, hogy minden felhő mögött süt a nap, olykor ez már nem tudja vigasztalni őket.

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben ülnek vissza az autóba, s utazznak tovább.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Amikor nem egyedül utazunk, mással megyünk az úton, az jó esetben boldogsággal tölt el bennünket. Jó érzés kedvesünket magunk mellett tudni. Biztonságos távolságban. Tudván, ha szükségünk van rá, csak ki kell nyújtani a kezünk. Ha hallani szeretnénk, csak beszélni kell hozzá. Ha védelmező ölelésére vágyunk, csak a vállára kell hajtanunk a fejünk. Jó érzés megosztani vele gondolatainkat, élményeinket. Jó megélni együtt a napokat, órákat, pillanatokat.

Olykor azonban a csodás idillt tönkreteszik a felhők. Időnként beborul felettünk az ég. Megannyi arcát megmutatja.

Zápor, zivatar

Néha csak egy futó zápor, zivatar lesz belőle, mely gyorsan átvonul felettünk. Éppen csak megázunk, éppen csak vizesek leszünk tőle. Gyorsan helyreáll a lelki egyensúlyunk, békét köt a bennünk lakozó angyal az ördöggel. Megbékélünk magunkkal, a másikkal, a szituációval. Megbeszéljük a problémákat, megoldjuk azt, feldolgozzuk, majd továbblépünk rajta.

Bocsánatot kérünk és megbocsátunk. Az egymás iránt érzett mély szeretet mindent felülír. A sérelmek nem mélyek, nem is hagynak fájdalmas nyomot maguk után. Igazából talán nem is haragszunk a másikra, bár magunkat olykor hibáztatjuk.

Vihar

Máskor azonban sötét viharfelhők alatt találjuk magunkat. Ilyenkor hosszan tartó esőzések és szikrázó villámcsapások kíséretében komoly vihar dúl bennünk, közöttünk. Bár közös úton haladunk még mindig, de ez az útszakasz próbára teszi kapcsolatunkat. Azonban ha őszintén és tisztán szeretjük egymást, ez sem jelenthet legyőzhetetlen akadályt.

Minden vihar után kisüt a nap. Amikor a nap meleg sugarai megérintik a lelkünket, kiderül, hogy fontosabbak vagyunk egymásnak, mintsem makacsul tovább ragaszkodjunk saját álláspontunkhoz. Amennyiben képesek vagyunk még örülni a napsütésnek, egyetlen ilyen vihar sem fog szétválasztani bennünket.

Persze fontos, hogy egy-egy heves vihar után tanuljunk a hibáinkból. Közelítve az álláspontunkat, kompromisszumokat kell kötni a másikkal, s bizony olykor magunkkal is. Fel kell ismernünk, mit kellene másképp csinálnunk.

Tornádó

Néha a vihar tornádóvá duzzad. Veszélyes lesz, kiszámíthatatlanná válik. Mindent magával ragad. Ilyenkor általában többet foglalkozunk saját sérelmeinkkel, mint a másikkal. Saját vérző sebeinket nyalogatva a legtöbbször észre sem vesszük, hogy a veszekedés hevében kimondott szavaink mennyire bántóak a másik számára. Néha bizony csontig hatol. Mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk, aki a legközelebb áll hozzánk. Durva sérüléseket tudunk így okozni. Akár olyan sebeket is, melynek hegei sosem gyógyulnak be igazán. Melynek nyomai egész életen át kísértenek. Bocsánatot kérhetünk és megbocsáthatunk. Szavaink, tetteink azonban mélyen bevésődhetnek.

A tornádó elvonulásával kész romhalmazt hagy maga után. Lelkünk, személyiségünk porrá hullik, megsemmisül. A nap ugyan kisüt, mégsem esik jól fürdőzni melegében, nem esik jól körbenézni fényénél. Mindenhol romokat látunk. Felmérhetjük a károkat. Sírhatunk is azután, amit elvesztettünk, amit maga alá temetett az indulatunk.

Azonban nem vesztettünk el mindent. Ha sérelmeinken képesek vagyunk felülkerekedni, innen is fel lehet még állni. Ismét fel lehet építeni, amit a tornádó elpusztított. Kemény munka ez. Mindkettőnknek akarni kell. Sokat-sokat beszélgetni az építkezés ideje alatt. Hol siklott félre, hol rontottuk el? Mit kell másképp csinálnunk? Mit várunk el a másiktól, hogy másképp csinálja? Fel kell ismét építeni a falakat. Nem ugyanazt, s nem ugyanúgy. Másképp kell ezúttal építkeznünk. Tartósabb falakat kell húznunk, mely védelmet nyújt szerelmünknek. Leginkább persze hinnünk kell, hogy meg tudjuk csinálni, hogy egyáltalán van értelme együtt építkezni.

Ha egyikünk kételkedik az a kapcsolat sosem fog stabil alapokon nyugodni. Ha egyikünk már elvesztette a hitét, feladta, akkor nincs többé MI. Akkor már csak TE meg ÉN létezik.

Nagy utazás

Amikor két ember együtt halad az úton, együtt utazik, az csodás, felemelő érzés. Mert együtt utazni jó! Néha meg-megállni, közös élményeket gyűjteni. Varázslatos lehorgonyozni egy kikötőben. Szétnézni a városban, majd együtt utazni tovább. Utunkat kisebb-nagyobb viharok kísérik, de addig szép minden, míg több a napsütés.

Az, hogy egy kapcsolat mennyi vihart bír el, él túl, az változó. Sok mindentől függ. Az utasok személyiségén, kitartásán, kapcsolatuk mélységén, egymás iránt táplált szeretetén is múlik. Mindenhonnan van visszaút, van felállás. Minden felhő mögött süt a nap! Kérdés persze, hogy együtt akarjuk-e élvezni a napsugár melegét…

Az embernek kell, hogy legyen társa az életben. Egy értékes partner. És ha ez megvan, akkor gazdagabb, mint bármelyik király vagy királynő az egész föld kerekén...
J. R. Ward