A női lélek kifürkészhetetlen. Megérthetetlen. Amikor pedig azt hiszed, na végre, sikerült rájönnöd a titok nyitjára, na akkor koppansz egy nagyot: csak játszottak veled. A képzeleteddel. Merő káprázat volt csupán, egy pillanat, amíg hitted, hogy érted, mi is jár a fejünkben. Egy röpke, múlandó pillanat, ami tovarebbent. Az őszi szél elsodorta, messzi tájakra röpítette, és már azt is elfelejtetted, hogy valaha gondoltál rá egyáltalán.
Talán nem is akarjuk, hogy megértsetek minket. Talán jobb nekünk a titokzatosság. Talán szándékosan rejtjük el előletek érzelmeinket, gondolatainkat. Csak mondjuk, mennyire fontos beszélgetni, megérteni a másikat, miközben mi emelünk falat saját magunk köré. Egy olyan falat, amit akár erődnek is hívhatnánk. Körbebástyázzuk magunkat. Tornyokkal védjük. Árkokkal biztosítjuk. Bármit elkövetünk, csak bevehetetlenek lehessünk. Miközben a folytonos megértésetekért áhítozunk.
A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat! Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris...
Nem bennetek van a hiba. De talán nem is bennünk. A női és férfi lelkek különböznek. Egyszerűen mást akarunk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Ilyen egyszerű. Folyton keressük a válaszokat. És ha nem találjuk, kétségbeesünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nincsenek. Vagy épp ellenkezőleg, ott van az orrunk előtt. Nem látjuk a fától az erdőt. A sziklától a hegyet. A naptól a napsütést.
Vajon fontos mindent megérteni? Mi lenne, ha csak elfogadnánk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha csak örülnénk a mának, a másiknak. Az érintésnek, az ölelésnek, az összetalálkozó tekintetnek. Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? És miért kell minden kérdést megválaszolni?
Csak vegyünk egy mély levegőt. Csak szippantsunk bele. Dőljünk hátra, és mosolyogjunk. Élvezzük, ahol vagyunk. Örüljünk annak, ami megadatott. Néha csak ennyi kell. Néha ez is elég. Nem kell látni ahhoz, hogy tudjuk, hogy valahol a madár sirály.
Hozzászólások