Csakazértis

Sokat foglalkoztam a közösségi oldal használatával. Írtam már a felhasználókról, a párkapcsolataink, családi állapotunk nyilvánossá tételéről, beszéltem az emberi kapcsolatainkról is. Kifejtettem, hogy véleményem szerint mikor kerülhetünk tiltó listára.

Most egy újabb kényes témát érintenék a közösségi oldallal kapcsolatban. A közös néven lévő, közösen használt fiókot.

Szép dolog a szerelem, a boldog párkapcsolat, a harmonikus együttlét. Amikor két ember annyira szereti egymást, hogy összekötik életüket, amikor igazán fesztelenek, boldogok együtt.

Azonban pusztán azért, mert jól érzik magukat együtt, egymással, közös programjaik, közös életük van, fel kell-e adni saját személyiségüket? Hiszen ettől még két külön emberről beszélünk. Igen, változnak az évek alatt, összesimulnak, egymáshoz csiszolódnak. Kicsit megváltoztatják egymást, kompromisszumokat kötnek, néha engednek, míg máskor erősebben kiállnak akaratuk mellett. De vajon fel kell-e adni teljes egyéniségüket?

Igazából sosem értettem, mire jó a közös közösségi fiók. Sőt, engem kifejezetten zavar, ha az két néven szerepel. Sosem tudom, éppen ki ül a gép előtt. Ha lájkol valamit, vajon melyikőjük teszi? Ha hozzászól, véleményt nyilvánít, vajon ki hallatja a hangját? Persze tudom, akár oda is írhatja, hogy most ő épp kicsoda.. de annak mi értelme? Azért lenne a név, hogy azonnal mindenki lássa…

Aki meg azt állítja, hogy nincs jelentősége, ki írja éppen, nagyon téved. Mert olyan nincs, hogy két ember mindig mindenben egy véleményen legyen. Igenis születhetne két különböző hozzászólás a felektől. Igenis lehetnek más állásponton egy kérdésben.

Részemről én lazán oldom meg ezeket a helyzeteket: letiltom a közös fiókkal fent lévő ismerőseimet. Bár hozzáteszem, ez eddig nem sokszor fordult elő. Pusztán azért, mert ismerőseim általában úgy gondolkodnak, úgy vélekednek erről, ahogy én. Nem meglepő módon (nem csak ezért, hanem sok más egyéb ok miatt is) később meg is szakadt a kapcsolatunk azokkal, akik letiltásra kerültek. Egyszerűen túlságosan másképp gondolkodtunk az életről. Szóval ismerőseim egyetértenek abban velem, hogy a közös néven lévő közösségi oldal nem felnőtt megoldás, és nem egészséges dolog.

Szerintem nem jó ennyire elvenni a másik életterét, ennyire összebújni, egymásba olvadni. Nem jó dolog rákényszeríteni a másikra akaratunkat. Nem szerencsés dolog ennyire kontrol alatt tartani a másikat. Nem egészséges, és nem tesz jót egy kapcsolatnak sem.

Kell a szabadság a párkapcsolatban is. Kell a bizalom. Ha annyira sem bízunk a másikban, hogy engedjük neki a külön, saját nevén lévő fiókot, ott szerintem nagyon nagy baj van. Akkor az élet más területén sem harmonikus az a kapcsolat, csak felszínes, a külsőségekre adó kényszerkapcsolatról vagy érdekkapcsolatról beszélünk.

Ha szeretünk valakit, sok mindent képesek vagyunk megtenni érte. Akár feladni is addig jónak hitt eszméinket. Megváltoztatni álláspontunkat. De abba gondoljunk bele, mennyire szeret vajon a másik bennünket, ha arra kér, adjuk fel önmagunkat? Vajon valóban minket szeret? Sok mindent lehet kérni a másiktól a szeretet nevében. És sok kívánságot lehet teljesíteni. De van egy határ, ami már nem fér bele...

Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von.
Hanem a másikat bíztatni,
Repülni át egy világon…

Kowalsky meg a Vega 

Ha szabadságra vágysz, kinyitom az ablakot,
Ha repülni szeretnél, még szárnyakat is adok!
Repülj kedvedre, szabadon szállj a messzi égen,
Tekints le a földre, nézzél körbe a messzeségben!
Légy nagyon boldog, de csak picit nélkülem,
Élvezd az életet kicsit másképp, s nem mindig velem,
De ha megfáradnál, megpihennél, visszavárlak,
Tárt karokkal meleg szívembe zárlak.
Sose kérdem én, hogy merre jártál,
Hogy a messzeségbe miket láttál, mit csináltál.
Nem fájdalom nekem utadra engedni,
Nem nehéz számomra így kedvedre tenni.
Ha érzem, menni akarsz, máskor én küldelek,
Kinyitom az ablakot, hogy kiengedjelek,
Tudván, hogy visszajössz. Nekem így jó Veled.

Amikor találkozunk valakivel, amikor megismerkedünk, még minden rózsaszín. Mintha nem is mi lennénk, és nem is ő. Két ember találkozása mindig csodálatos dolog. Benne van minden varázs, lehetőség, újdonság, tűz és parázs. Minden, amiből lelkünk táplálkozik.

Nem véletlen, hogy rózsaszínben látjuk a világot. Varázslatos, ahogy ismerkedünk, ahogy kibontakozik a szerelem. Ahogy napról-napra többek leszünk, ahogy építkezünk, kiteljesedünk. Égünk a vágytól, hogy lássuk egymást, hogy találkozzunk, minden apró érintésnek örülünk, minden együtt töltött percet bearanyoz a másik lénye.

Ilyenkor könnyen elfogadjuk egymás hibáját, könnyen legyintünk a problémákra, hisszük, hogy mindent meg lehet oldani.

Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük egymást. Egyre inkább önmagunkat adjuk, s lekerül az a bizonyos rózsaszín szemüveg is, amin keresztül vizsgáltuk eddig párunkat, kapcsolatunkat. Előtérbe kerülnek a kisebb-nagyobb hibák. Egyre több az összezörrenés, a vita, és nézeteltérés.

A párkapcsolat fenntartása nem könnyű feladat. Nehéz munka, mégis megér minden fáradozást.

Legtöbbször túl nagy elvárásokkal megyünk bele egy kapcsolatba. Sokszor olyanokat várunk el a másiktól, olyan párt szeretnénk, aki igazából nem is létezik. Persze vannak alap dolgok, amikről semmiképp ne mondjunk le. De tíz körömmel nem szabad ragaszkodni elképzelésünkhöz, nem szabad kergetni egy álom ideált, aki talán sosem létezett, és még meg sem született.

Ehelyett a másik megismerése után próbáljuk őt elfogadni és szeretni a hibáival együtt. És ha olykor-olykor zavar is bennünket egy-egy rossz szokása, akár szóvá tesszük, akár nem, az nem azt jelenti, hogy egész lényét, s vele együtt kapcsolatunkat kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy tökéletes ember nem létezik. Bizony, mi magunk sem vagyunk azok! A másik sem az. De ettől még lehet szeretetben, szerelemben és harmóniába együtt élni. A másik kölcsönös elfogadásával, a másik nézőpontjának megértésével.

Néha az elvárások azok, amik igazán közénk állnak. Amikor teljesíthetetlen vágyálmainkat kergetjük. Ahelyett, hogy csak békésen párunkhoz simulnánk, élveznénk az együtt töltött időt, és néha nagyot mosolyognánk apró-cseprő dolgain.

Meg kell tanulni a másikat hibáival együtt szeretni, és akkor boldogabbak leszünk, mint valaha, és boldogabbá tehetjük egymás életét.

Minden bajunkra gyógyír lehet a szerelem. Édes, kéjes érzés, mely elárasztja lelkünket-testünket egyaránt. Néha nem is kell más, csak a receptre írt szerelem! ;-)

Rengeteg jó tanács, ötlet, javaslat, újévi fogadalom kering a neten, a közösségi oldalakon. Posztokat is lehet olvasni szép számmal.

Rengeteg marhaság van köztük, közhelyek, megfogadhatatlan és kivitelezhetetlen badarságok. Néha azonban egészen gondolatbaejtőek tudnak lenni. Néha magam is merengek egy-egy olvasmány után.

Gondolkodni jó! :-) Végül is az az értelme mindennek, ha gondolataink elindulnak, szárnyra kapnak, bármilyen irányba is visznek, de életre kelnek. Néha én is gondolkodom. Lehet meglepő!

A minap ráakadtam némi bölcsességet árasztó sorra. Ez ihlette a következő listát. Minden újévi sületlen marhaság helyett inkább ehhez hasonló gondolatokat fogadjunk meg ebben az évben. Mindenesetre hasznosabbak, mint egy nem létező álomsúlyt kergetni, vagy egy-egy rossz, beidegződött szokásunk elhagyását évről évre megfogadni. :-)

Lássuk a listát, melyet érdemes lenne megvalósítani!

Barátkozzunk meg a múltunkkal, tervezzük a jövőnket, és éljünk a jelenünkben!

A múltunkon már úgysem lehet változtatni, a jövőnket még alakíthatjuk, de csak a jelenünkben élhetünk.

Sose foglalkozzunk azzal, amit mások gondolnak rólunk!

Ha jó, akkor könnyen elbízhatjuk magunkat, ha rossz, akkor biztosan csak egy újabb irigyünkre akadtunk. Fabatkát sem ér mások véleménye. Csak az számít, amit magunkról gondolunk.

Az idő mindent meggyógyít!

Ha elég időt szánsz rá, ha elég türelmes és kitartó vagy. Csak győzd kivárni, és minden rendbejön. 

Döntésünk középpontja mi magunk legyünk, a saját boldogságunk!

Nem, nem kell önzőnek lennünk, de tartsuk szem előtt magunkat. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy mások sikereiért beáldozzuk saját boldogságunkat. Pillanatnyilag ugyan kielégítő lehet, de hosszútávon nem nyerjük el lelki egyensúlyunkat.

Sose hasonlítsuk magunkat a másikhoz!

Ne feledjük, nem ismerhetjük a másik teljes élettörténetét. Lehet, hogy csak a csillogást látjuk, mert azt engedi látni. Közben nem ismerjük a belső félelmeit, gyötrelmeit, nem tudunk az álmatlan éjszakáiról, nem látjuk a kínzó gondolatait. Lássuk be, mi is csak annyit engedünk láttatni életünkből amit mi akarunk. Más sem különb, más is pontosan így csinálja... mindenkinek vannak titkai.

Nem szabad túlgondolni dolgokat!

Néha egyszerűen csak el kell fogadni azt, ami adatott, ahogy adatott. Minél többet gondolkozunk valamin, annál megérthetetlenebb lesz számunkra. Engedjük el, fogadjuk el, barátkozzunk meg bizonyos tényekkel. Nem kell minden kérdést megválaszolni.

Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat!

Bár társas lények vagyunk, és jó együtt kedvesünkkel, de érezzünk rá a csend és az egyedüllét édes ízére. Kell néha egy-egy nap, egy-egy óra, mikor valóban csak ÉN létezik, amikor csend vesz körül. Amikor ráhangolódunk saját magunkra, amikor valóban önmagunk lehetünk. Kell ez a teljes lelki kiegyensúlyozottságunkhoz.

Szánjunk kellő időt a kikapcsolódásra!

Nem kell a világot éppen nekünk megváltani. Ki kell tudni üríteni a fejünket, élni a mának, átadni magunkat a pillanatnak ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk az életet. Valóban boldogok lehessünk.

A szexen kívül is van élvezetes elfoglaltság!

Kétségtelenül jó szeretkezni, de van, ami még ennél is jobb. Őrületes dolog csak úgy a másikkal lenni, csak úgy egyszerűen örülni a világnak, a másiknak. Néha csendben egymás mellett feküdni. Rengeteg elfoglaltságot találhatunk, nem szabad, hogy ez az egy irányítsa és befolyásolja napjainkat. Nem csak ebből áll az élet.

Szeretni és szeretve lenni!

Ne feledjük, hogy ez létünk egyik alapeleme. Mindenki erre vágyik. Amennyi szeretetet adunk másoknak, azt rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Szeretni és szeretve lenni az egyik legfontosabb dolog az életben. Boldogságunk e nélkül elképzelhetetlen. Elérhetünk minden mást az életben, de ha nincs kivel megosztani élményeinket, tulajdonunkat, akkor mindez mit sem ér.

Amikor nem egyedül utazunk, mással megyünk az úton, az jó esetben boldogsággal tölt el bennünket. Jó érzés kedvesünket magunk mellett tudni. Biztonságos távolságban. Tudván, ha szükségünk van rá, csak ki kell nyújtani a kezünk. Ha hallani szeretnénk, csak beszélni kell hozzá. Ha védelmező ölelésére vágyunk, csak a vállára kell hajtanunk a fejünk. Jó érzés megosztani vele gondolatainkat, élményeinket. Jó megélni együtt a napokat, órákat, pillanatokat.

Olykor azonban a csodás idillt tönkreteszik a felhők. Időnként beborul felettünk az ég. Megannyi arcát megmutatja.

Zápor, zivatar

Néha csak egy futó zápor, zivatar lesz belőle, mely gyorsan átvonul felettünk. Éppen csak megázunk, éppen csak vizesek leszünk tőle. Gyorsan helyreáll a lelki egyensúlyunk, békét köt a bennünk lakozó angyal az ördöggel. Megbékélünk magunkkal, a másikkal, a szituációval. Megbeszéljük a problémákat, megoldjuk azt, feldolgozzuk, majd továbblépünk rajta.

Bocsánatot kérünk és megbocsátunk. Az egymás iránt érzett mély szeretet mindent felülír. A sérelmek nem mélyek, nem is hagynak fájdalmas nyomot maguk után. Igazából talán nem is haragszunk a másikra, bár magunkat olykor hibáztatjuk.

Vihar

Máskor azonban sötét viharfelhők alatt találjuk magunkat. Ilyenkor hosszan tartó esőzések és szikrázó villámcsapások kíséretében komoly vihar dúl bennünk, közöttünk. Bár közös úton haladunk még mindig, de ez az útszakasz próbára teszi kapcsolatunkat. Azonban ha őszintén és tisztán szeretjük egymást, ez sem jelenthet legyőzhetetlen akadályt.

Minden vihar után kisüt a nap. Amikor a nap meleg sugarai megérintik a lelkünket, kiderül, hogy fontosabbak vagyunk egymásnak, mintsem makacsul tovább ragaszkodjunk saját álláspontunkhoz. Amennyiben képesek vagyunk még örülni a napsütésnek, egyetlen ilyen vihar sem fog szétválasztani bennünket.

Persze fontos, hogy egy-egy heves vihar után tanuljunk a hibáinkból. Közelítve az álláspontunkat, kompromisszumokat kell kötni a másikkal, s bizony olykor magunkkal is. Fel kell ismernünk, mit kellene másképp csinálnunk.

Tornádó

Néha a vihar tornádóvá duzzad. Veszélyes lesz, kiszámíthatatlanná válik. Mindent magával ragad. Ilyenkor általában többet foglalkozunk saját sérelmeinkkel, mint a másikkal. Saját vérző sebeinket nyalogatva a legtöbbször észre sem vesszük, hogy a veszekedés hevében kimondott szavaink mennyire bántóak a másik számára. Néha bizony csontig hatol. Mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk, aki a legközelebb áll hozzánk. Durva sérüléseket tudunk így okozni. Akár olyan sebeket is, melynek hegei sosem gyógyulnak be igazán. Melynek nyomai egész életen át kísértenek. Bocsánatot kérhetünk és megbocsáthatunk. Szavaink, tetteink azonban mélyen bevésődhetnek.

A tornádó elvonulásával kész romhalmazt hagy maga után. Lelkünk, személyiségünk porrá hullik, megsemmisül. A nap ugyan kisüt, mégsem esik jól fürdőzni melegében, nem esik jól körbenézni fényénél. Mindenhol romokat látunk. Felmérhetjük a károkat. Sírhatunk is azután, amit elvesztettünk, amit maga alá temetett az indulatunk.

Azonban nem vesztettünk el mindent. Ha sérelmeinken képesek vagyunk felülkerekedni, innen is fel lehet még állni. Ismét fel lehet építeni, amit a tornádó elpusztított. Kemény munka ez. Mindkettőnknek akarni kell. Sokat-sokat beszélgetni az építkezés ideje alatt. Hol siklott félre, hol rontottuk el? Mit kell másképp csinálnunk? Mit várunk el a másiktól, hogy másképp csinálja? Fel kell ismét építeni a falakat. Nem ugyanazt, s nem ugyanúgy. Másképp kell ezúttal építkeznünk. Tartósabb falakat kell húznunk, mely védelmet nyújt szerelmünknek. Leginkább persze hinnünk kell, hogy meg tudjuk csinálni, hogy egyáltalán van értelme együtt építkezni.

Ha egyikünk kételkedik az a kapcsolat sosem fog stabil alapokon nyugodni. Ha egyikünk már elvesztette a hitét, feladta, akkor nincs többé MI. Akkor már csak TE meg ÉN létezik.

Nagy utazás

Amikor két ember együtt halad az úton, együtt utazik, az csodás, felemelő érzés. Mert együtt utazni jó! Néha meg-megállni, közös élményeket gyűjteni. Varázslatos lehorgonyozni egy kikötőben. Szétnézni a városban, majd együtt utazni tovább. Utunkat kisebb-nagyobb viharok kísérik, de addig szép minden, míg több a napsütés.

Az, hogy egy kapcsolat mennyi vihart bír el, él túl, az változó. Sok mindentől függ. Az utasok személyiségén, kitartásán, kapcsolatuk mélységén, egymás iránt táplált szeretetén is múlik. Mindenhonnan van visszaút, van felállás. Minden felhő mögött süt a nap! Kérdés persze, hogy együtt akarjuk-e élvezni a napsugár melegét…

Az embernek kell, hogy legyen társa az életben. Egy értékes partner. És ha ez megvan, akkor gazdagabb, mint bármelyik király vagy királynő az egész föld kerekén...
J. R. Ward

Mindenkinek hiányzott annyira valaki egy adott pillanatban, amikor olyan nagyon jó lett volna hozzábújni. Csak szép csendben elveszni a karjai között, érezni a teste melegét, az óvó érintését. Néha csak szeretnénk odabújni párunkhoz, testvérünkhöz, szülőhöz, vagy egy jó baráthoz. Bárkihez, akit szeretünk. Hangtalanul úgy maradni egy percig, mozdulatlanul, és élvezni a pillanat örömét.

Néha nem kell más, csak egy apró érintés, és máris szebb lesz a napunk. Nem kellenek a szavak. Nem kell a beszéd, hangtalanul is értjük egymást. Némán átadjuk egymásnak testünk rezdülését, és már tudjuk, jó helyen vagyunk. Biztonságban. Feltöltődünk a másik által. Erősek és magabiztosak leszünk általa.

Jó érzés párunk mellkasára hajtani fejünk. Érezni lélegzetvételét, hallani szívdobbanását, tudva, mennyire szeret. Jó így maradni, hosszú percekig, jó így elaludni, vagy hajnalban erre ébredni fel.

Ölelés közben kellemes érezni párunk illatát. Beleszippantani a hajába. Felidézni azokat a pillanatokat, mikor megismerkedtünk. A kezdet-kezdetén is ugyanezt éreztük, a jóleső mámort, az izgató illatot. Ismerős. Jól ismerjük, hisz beivódott gondolatunkba, érzékszervünkbe, ott van a tudatunkban, lelkünkben. Ha lehunyjuk szemünk, bármikor képesek vagyunk felidézni az édes illatot, ami annyira kedves szívünknek, ami annyira vonzó számunkra. Amiért annyira bolondulunk.

Izgalmas puszit lehelni kedvesünk nyakára. Ettől a gyengédségtől beleborzong. Végigszalad nem csak az ő hátán, de a miénken is a kellemes melegség. Ajkunkon érezzük ízét, a vágyat, amit keltünk benne, és ami bennünk is felébred iránta.

Minden nő szeret a másik karjába omlani. Ez mindig így volt, s így is marad, de manapság vigyázni kell, mert nem biztos, hogy a másik elkap. S ha elkap, nem biztos, hogy meg is tud tartani...!
Müller Péter

Drágám!

Egyszerűen csak jó a karjaidban lenni. Amikor csillogó tekintettel nézel engem, átadom magam a pillanatnak, és hiszem, hogy sosem múlik el. Tudom, hogy mindig elkapsz, sőt, együtt zuhanunk a végtelenbe. Ám ha nem vagy velem, időnként annyira elérzékenyülök, hogy ölni tudnék az ölelésedért!

Nem vagyok egyedül,
már nem kell félnem,
szívem elgyengül,
csak át kell élnem.
Becsukom szemem
és téged látlak,
látok egy álmot,
és látok egy vágyat.
Érzem érintésed,
bőrömön leheleted,
nyugtató ölelésed,
óvó figyelmedet.
Finom illatod,
Lágy, puha kezed.
Simogat engem
a tekinteted.
Bár messze vagy
én érezlek téged,
érzem mi te vagy,
mi bennem éget.
Perzseli testem,
égeti szívem,
bennem élsz
elevenen.