Csakazértis

Van, amikor a szó nem elég. Amikor nem tudjuk megfelelően szavakba önteni, amit érzünk. Amikor nem vagyunk képesek szavakkal kifejezni gondolatainkat. Ugyanakkor szeretnénk elmondani, mit jelent a másik. Mennyire fontos számunkra, és mennyire fontos életünkben.

Ilyenkor rendszerint a dalt hívjuk segítségül. Annyi csodás, szép szám született a szerelemről, a vallomásról, beszéljenek hát ezek helyettünk!

Ezekkel a különböző műfajú, csodás számokkal, és néhány kedves verssel kívánok mindenkinek varázslatosan szép napot!

Szívembe zárlak,
  Lelkembe égetlek,
    Fejemben látlak,
      Testemmel kívánlak.

        Közel érezlek,
          Bár messze vagy,
            Megkönnyezlek,
              Ha velem vagy.

                 Szemem csukva,
                   Lelkem nyitva,
                     Kezem nyújtom
                        Álmaimba…

Csendesen merengek,
az ablakon kitekintek.
Nézek a messzeségbe,
fel a csillagos égre.
Szívemben hálát érzek,
lelkemben nyugalmat.
Tíz imát mondok érted
és egy fogadalmat.

Van, hogy nincs semmi programom hétvégére. Úgy alakul, hogy egyedül leszek. Eltölthetném hasznosan is házimunkával az időm, elüthetném bárhogy a rám szakadt szabadságomat. Ám mégsem szeretnék egyedül lenni. Valahogy eluralkodik az az érzés rajtam, hogy legyen mellettem valaki. Legyen itt velem valaki, akire néha ránézhetek, akit néha megszólíthatok.

Néha csak úgy rendezünk egy ilyen érdekes délutánt barátnőmmel. Összejövünk, minden különösebb indok és program nélkül. Ilyenkor bár egy lakásban, egy szobában vagyunk, ámde mindketten tesszük a dolgunkat.

A szobában szól a tévé, de semmi konkrét filmet nem nézünk rajta. Inkább csak háttérzajként használjuk. A konyhában fő az ebéd, néha kimegyek, megkavarom, felügyelem, le ne égjen. Közben mindkettőnk laptopja bekapcsolva, és dolgozunk.

Mindketten éljük saját kis életünket, haladunk a munkával is, töretlenül előre.  

A munka végeztével csak nézelődünk a neten. Szórakozunk, beszélgetünk a távoli ismerősökkel. Néha azért persze egymással is eszmét cserélünk, bár ilyenkor ezek a találkozások nem a mi beszélgetéseinkről szólnak. Ilyenkor egy kicsit saját világunkba merülünk.

Időnként megosztjuk egymással, ha arra érdemes dolgot találunk. Néha kikérjük egymás véleményét. Néha csak összenézünk, egymásra mosolygunk. Máskor meg csendesen ütjük a billentyűzetet, és szinte halljuk egymás lélegzetvételét.

Néha jó így együtt. Néha nem kellenek a komoly, lelki beszélgetések. Ugyanakkor mégsem szeretnénk egyedül lenni. Erre találtuk ki ezt a megoldást, amikor valójában ketten vagyunk egyedül. Ketten egy helyen, de mégis egyedül. Ketten egyedül.

Időnként ezt párommal is alkalmazzuk. Időnként nem megyünk sehová, lényegében nem csinálunk semmit. Itthon vagyunk, ketten egyedül.

Ugyanakkor mégis sokat teszünk. Nem ülünk egymás nyakán. Bár együtt vagyunk, de mégis egy kicsit szabadjára engedjük a másikat. Egy kis teret adunk egymásnak. Egy kis különlétet. Ezzel is építve kapcsolatunkat, erősítve azt.

Olykor odalépek hozzá, és átölelem. Máskor csak puszit lehelek a homlokára.  Néha leteszek elé egy szelet süteményt. Vagy telitöltöm a megürült poharát.

Máskor ő jön oda hozzám, megsimogat, vagy épp csak megérint. Egymásra mosolygunk. Tekintetünk találkozik, és némán szót értünk egymással.

Figyelünk egymásra, mégis egy picit távol vagyunk. Jó magam mellett tudni, de mégsem érezzük, hogy megfojtjuk egymást jelenlétünkkel.

Kellenek ezek az együttlétek is. Idővel megtanultuk, hogy ezek éppoly fontosak, mint mikor hosszasan beszélgetünk, vagy érzékien átöleljük egymást.

Ketten egyedül. Mi csak így nevezzük ezt.

Mindenki életében legalább egyszer elmondhatja, hogy megtalálta, rátalált arra az emberre, akit szívvel-lélekkel szeret. Legalább egyszer szerelmesek leszünk életünk folyamán. Csalódásaink ellenére sem szűnik meg a szív szeretni. Addig dobog lelkesen, míg mi is elmondhatjuk: itt van! Végre!

Legalább egyszer utunkba sodor az élet olyan személyt, akiért őszintén tudunk lángolni, égni. Onnantól már csak rajtunk múlik, képesek leszünk-e megtartani. Hiszen nem csupán megtalálni, megszerezni kell a másikat. Megtartani és megbecsülni sokkal nehezebb feladat. Márpedig a lángot táplálni kell, máskülönben fénye kihuny, és csak kellemetlen hűvös marad a melegsége után.

Jó esetben olyan személy mellett horgonyzunk le, aki elvarázsol, elbűvöl. Nem csak addig, míg lila köd borul a kapcsolatunkra. Nem csak egy jó dumával kápráztat el. Nem csak az első randin nyűgöz le. Hanem nap, nap után képes szikrára gyújtani lelkünket. Folyamatosan a fellegekben járunk miatta. Azon kapva magunkat, hogy ébren álmodunk. Mellette meg tudjuk valósítani nem csak álmainkat, hanem újra tudjuk élni a varázslatot, a csodát.

Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is...!
Marcus Aurelius

Szerencsés esetben olyan személy mellett kötünk ki, aki megmosolyogtat. Aki humorával színt visz napjainkba. Aki szavaival felemel, magához húz, és gúzsba köt. Aki tetteivel tiszteletet vív ki magának. Aki nem csak az arcunkra képes mosolyt csalni, de lelkünk mélyét is megmelengeti.

Akire a messzi távolból csak rá gondolván is mosolygunk, szívvel-lélekkel, őszintén. Aki mellett eltörpülnek a gondjaink, mert képes másképp láttatni azokat. Aki ha csendben ránk tekint, egész lénye olyan pozitív kisugárzást áraszt felénk, ami folytonos mosolyra készteti lelkünket.

Akinek a szeme némán mosolyog. Akinek ha az ajka is mosolyra görbül, akkor aztán elolvadunk. Újraéljük, újragondoljuk álmainkat, ezúttal úgy, hogy része lesz életünknek, mintha mindig is az lett volna. Akit ha épp nem látunk, akkor is képes a mosolyával beragyogni a napunk.

Minden nő megérdemel egy pasit, aki még akkor is mosolyt tud csalni az arcára, amikor semmi oka nincs rá. Amikor összedőlt a világ körülötte, amikor mindent elveszített, mert egy mosoly pillanatok alatt rádöbbenti: ami számít, az már ott van az életében, az összes többi meg kit érdekel. Szóval erre képes egy mosoly tőle: visszahoz a jelenbe, és segít élni...
Oravecz Nóra

Mosolyterápia. Talán ennek nevezném. A mosoly erős. Olyan ereje van, hogy két lelket egy láthatatlan, vékony szállal összekötve képes szilárdan egymáshoz láncolni.

Szeretem, ahogy vígan mosolyogsz,
Szeretem, ahogy boldogan ragyogsz.
Szeretem válladra hajtani fejem,
Szeretem, ahogy simogatod a lelkem.

Te vagy az, akitől mindig megdobban a szívem, akinek érintésétől eláll a lélegzetem, aki bármikor képes mosolyt csalni nem csak az arcomra, de a lelkemre is. Te vagy az, akit tisztelni tudok, és akire őszintén fel tudok nézni. Te vagy az, akinek meghallgatom, sőt, kikérem a véleményét, és akitől - még ha olykor bántó is - elfogadom a kritikát. Mert tudom, hogy építő jellegű, őszinte, és nem bántani akarsz vele, csak segíteni. Te vagy az, aki képes megnyugtatni, és feledtetni a fájdalmat, aki képes láttatni velem a világ apró csodáit, aki képes megmutatni nekem az élet apró örömeit. Te vagy az, aki úgy játszik a testemmel, mint még senki más.

Sokat kapok tőled, úgy és olyan formában, amire Te talán nem is gondolsz. Úgy, ami megmelengeti a szívemet, ami teljessé teszi a lelkemet. Mindig szeretettel gondolok Rád.

Sok szép pillanatot szeretnék még megélni Veled! Sok közös emléket. Sok együtt töltött estét. Sok csendes összebújást. Apró érintéseket, amikor a lelked érint meg, nem az ujjad.

Csakis Veled! Csakis Téged akarlak! Annyira, hogy az szinte már fáj… Ám ez a fájdalom jóleső, mert azt bizonyítja, hogy érzek, hogy érezlek, és mert jó Veled, hiányzol! Ugyanakkor tudom, hogy ismét átélhetem Veled azt a csodát, ami megadatott nekünk, ami csak a miénk, és ami oly boldogsággal tölt el. Mindkettőnket.

Szeretlek. Lehet, hogy nem olyan vagyok, amilyennek megálmodtál. Nem én vagyok az ideálod. Ezer hibám van. De remekül kiegészítesz, remekül ellensúlyozol.

Emlékszel? Egyszer azt mondtad nekem: „Egyensúlypárti lehetsz, aki ha billen, akkor inkább a karjaimba, mint sem a konzervek tömegébe... Érdekes kis kötéltánc ez. Elindulunk a két végéről, menet közben könnyen lelökhetjük egymást, hisz mozgatjuk a kötelet, de ha középen találkozunk, és összekapaszkodunk, max. együtt zuhanunk, az meg talán már nem is olyan rossz. Mindig az új, szokatlan, fura, vicces, különböző hoz jót, újat, érdekeset és finomat. A társadalmi normák, dogmák, félelmek, bizalmatlanság, várakozás sosem hoz olyan emléket, amire 30 év múlva a hintaszékben inogva emlékezni fogsz.” Mikor megkérdeztem, szeretnél-e velem zuhanni az ismeretlenbe, azt válaszoltad, minden további nélkül. Szívesen kipróbálnád Velem a szabadesést.

Érdekes ez. Gondolkodás nélkül én is zuhannék Veled. Feltétel nélkül bízom benned. Most sem érzek másképp, mint akkor.

Nem akarom, hogy ez véget érjen! Aki ennyire felszabadít, boldoggá tesz, és kiteljesít, azt meg kell becsülni. Ezért szorítom hát azóta is a kezed… és nem akarom elengedni, miképp azt sem akarom, hogy Te elengedjél!

Úgy szeretném, ha összes vágyunk teljesülne,
Ha mindkettőnk szívébe béke ülne.
Úgy szeretném, ha együtt boldogok lehetnénk,
Ha az égre csillagokat festhetnénk.
Úgy szeretném, ha mosolyod mindig látnám,
Ha napjaidat én vigyáznám.
Úgy szeretném, ha mindig ölelne két kezed,
Hogy Te enyém, s én Tiéd legyek.

A női lélek kifürkészhetetlen. Megérthetetlen. Amikor pedig azt hiszed, na végre, sikerült rájönnöd a titok nyitjára, na akkor koppansz egy nagyot: csak játszottak veled. A képzeleteddel. Merő káprázat volt csupán, egy pillanat, amíg hitted, hogy érted, mi is jár a fejünkben. Egy röpke, múlandó pillanat, ami tovarebbent. Az őszi szél elsodorta, messzi tájakra röpítette, és már azt is elfelejtetted, hogy valaha gondoltál rá egyáltalán.

Talán nem is akarjuk, hogy megértsetek minket. Talán jobb nekünk a titokzatosság. Talán szándékosan rejtjük el előletek érzelmeinket, gondolatainkat. Csak mondjuk, mennyire fontos beszélgetni, megérteni a másikat, miközben mi emelünk falat saját magunk köré. Egy olyan falat, amit akár erődnek is hívhatnánk. Körbebástyázzuk magunkat. Tornyokkal védjük. Árkokkal biztosítjuk. Bármit elkövetünk, csak bevehetetlenek lehessünk. Miközben a folytonos megértésetekért áhítozunk.

A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat! Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris...

Nem bennetek van a hiba. De talán nem is bennünk. A női és férfi lelkek különböznek. Egyszerűen mást akarunk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Ilyen egyszerű. Folyton keressük a válaszokat. És ha nem találjuk, kétségbeesünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nincsenek. Vagy épp ellenkezőleg, ott van az orrunk előtt. Nem látjuk a fától az erdőt. A sziklától a hegyet. A naptól a napsütést.

Vajon fontos mindent megérteni? Mi lenne, ha csak elfogadnánk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha csak örülnénk a mának, a másiknak. Az érintésnek, az ölelésnek, az összetalálkozó tekintetnek. Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? És miért kell minden kérdést megválaszolni?

Csak vegyünk egy mély levegőt. Csak szippantsunk bele. Dőljünk hátra, és mosolyogjunk. Élvezzük, ahol vagyunk. Örüljünk annak, ami megadatott. Néha csak ennyi kell. Néha ez is elég. Nem kell látni ahhoz, hogy tudjuk, hogy valahol a madár sirály.