Csakazértis

Felébredtem. Vagy inkább felriadtam. Már elaludni is nehéz volt, de az éjjel mégis felriadtam. Arra ébredtem, hogy izzadok, verejtékezek, szapora a légzésem. Rémálmom volt. Iszonyatosan gyötör most az érzés, ami bennem maradt utána.

Felkelek, elhagyom a biztonságosnak vélt, meleg ágyat. Kibújok, mert úgy érzem, nem vagyok képes fekve maradni.

Kimegyek a konyhába. Innom kell valamit. Teljesen kiszáradt a szám. Kicsit rendbe kell szednem magam. Egy zuhany is jólesne. Éjszaka van, sötét. Mindenki alszik ilyen éjjeli órán. Én azonban nem tudok. Csend van. Jól, tisztán hallom a gondolataimat.

Szörnyű gondolatok gyötörnek, s nem hagynak nyugodni.

Vajon hol rontottam el? Vajon mit csinálhattam volna másképp? Vajon miért kellett ennek megtörténnie? Vajon hogyan jutottunk idáig? Min kellett volna, és leginkább hogyan változtatnom?

Ezer kérdés fogalmazódik meg bennem. Ezzel együtt ezer gondolat kavarog a fejemben. Nem ismerem a válaszokat. Nem tudok pihenni. Nem tudom kialudni magam. Nem tudok megnyugodni. Vajon képes leszek rá egyszer? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljem, hogy megértsem?

Megpróbálom kiüríteni az agyam. Megpróbálok szépre gondolni. Az a baj, hogy a szép emlékek is csak fájnak. Azt idézik fel bennem, mennyire jó volt. Ezzel együtt milyen rossz most. Mennyi szép, csodás dolog történt velem, velünk. Ami már nem fog megismétlődni. Ami véget ért.

Szép helyeken jártunk. Boldogok voltunk. Csodás, varázslatos emlékeink vannak. Nem szeretnék most ezekre gondolni. Fájnak. Szeretnék elbújni az emlékeim elől. Nem megy. Kísértenek.

Bolond voltam. Elengedtem, hagytam elmúlni az érzést. Hagytam kilépni az életemből. Talán még segítettem is neki. Bántottam. Nem hibáztatom. Nehéz velem. Nem könnyű velem lenni. Nem könnyű engem szeretni. Megpróbálta. Nem ment. Be kellett látni. Az eszem tudja. A szívem mégis visszasírja. Nem tudom elengedni.

Közben teljesen kimegy az álom a szememből. Kimerültem. Fáradt vagyok, az agyam mégsem képes leállni. Nem tudok parancsolni neki. Tehetetlen vagyok. Átadom magam az érzéseimnek, sírok egy nagyot. Potyognak a könnyeim. Megkönnyebbülést remélek, de nem érkezik meg.

Hogyan lehet valakit elfelejteni? Hogyan lehet valaki nélkül élni, aki szerves része volt egykor életemnek, hétköznapjaimnak? Minden nap beszéltünk. Minden nap elsírhattam neki bánatomat. Minden nap meghallgatott. Mégsem tudtam rá vigyázni.

Szeretett. Mellettem volt. Támogatott. Mégis hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Nem állítottam meg. Talán csak egy szó kellett volna. Talán csak egy ölelés. Talán csak... már mindegy. Elment.

Egy álom volt csupán. Nem több. Egy szép álom. Álom, hogy boldog lehetek. Hogy megtaláltam azt a személyt, akivel leélhetem az életem. Egy reménysugár, aki bearanyozta napjaimat. Egy napsugár, s nem süt többé. Már nem ragyogja be az eget.

Megpróbálok lefeküdni. Visszabújok a paplan alá. Lehunyom a szemem, és tovább álmodom. Álmomba messzire megyek. Oda, ahol minden jó, minden szép. Ahol átölel. Ahol boldog vagyok. Vele. Csakis Vele.

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás, a közös út vége.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Bizakodva. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben, de továbbra is boldogan ülnek vissza az autóba, s utaznak tovább. Együtt.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek, az ölelésnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Van az úgy, hogy a dolgok nem terveink szerint alakulnak. Hogy amit megálmodtunk, elterveztünk, nem tudtuk megvalósítani. Néha önhibánkon kívül, néha mert egyszerűen olyanok voltak a körülmények, néha csak menet közben változtak az elvárások, az elképzeléseink, néha magunk is változtunk, néha mi hibázunk. Olykor kicserélődtek az emberek körülöttünk, s már nem azzal a személlyel megyünk tovább az úton, akivel annó elindultunk.

A változás életünk velejárója. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Igazodni a változásokhoz. Azonban nem mindig könnyű ez. Nem mindig jó egy változás. Sokszor gyötrelemmel, lemondással, csalódással, fájdalommal jár.

Azt észrevenni, arra ráeszmélni, hogy aki eddig életünk része volt, már nincs többé, nem egyszerű. Akinek puszta jelenléte is örömmel, boldogsággal töltötte el lelkünket-szívünket, de már nincs többé a hétköznapjainkban, kifejezetten nehéz.

Rossz arra ébredni, hogy biztonságosnak vélt életünk, nyugalmat, boldogságot és kiegyesúlyozottságot sugárzó világunk összeomlott. Összedőlt,  mint egy kártyavár. Nincs többé a szeretett társ mellettünk, nem élvezhetjük mosolyát, nem érezhetjük biztonságot nyújtó ölelését, megnyugtató jelenlétét.

Azt hittük, mindig boldogok leszünk, együtt. Azt hittük, mi egymásnak vagyunk teremtve. Azt hittük, hogy szerelmünk, szeretetünk mindent kibír, azzal mindent áthidalunk. Azt hittük, elég, ha szeretjük egymást, és akkor minden problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni.

Aztán egyszer csak  megtörténik az, amit nem hittünk, hogy velünk is megtörténhet. Arra ébredünk, hogy vége. Hogy valami elromlott, valami eltört, amit ezúttal nem vagyunk képesek megjavítani, helyrehozni.

Bár még szeretjük egymást, még nem múlt el az érzés, amire oly annyira vágytunk, mégis már másképp tekintünk egymásra. Másképp gondolunk a mára, a holnapra, a jövőre. Már nincs velünk. Már egyedül vagyunk. Már nem hív, nem halljuk a hangját, már vége.

Még sírunk, még iszonyatosan fáj a veszteség, még kimondhatatlan a hiány. Szívünk még lázad, de az ész már tudja, nincs tovább.

Aludni szeretnénk. Sokáig. Addig, míg felébredve ráeszmélünk, az egészet csak álmodtuk, párunk valójában ott szuszog mellettünk, ott van velünk, jelen van életünkben. Szeretnénk hinni, hogy csak rémálom volt az egész, valójában minden rendben. Szeretnénk remélni, hogy párunk mindig velünk marad, minden rigolyánkat, hisztinket elviseli, és szerelmünk minden gondunkra gyógyírt jelent.

Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Nem szabad közben egyértelműnek venni, hogy a másik velünk van. Nem szabad készpénznek venni, hogy párunk ott van mellettünk. Egy kapcsolat folyamatos ápolást igényel.

Párunkkal folyamatosan éreztetni kell szeretetünk. Párunkkal folyamatosan tudatni kell, mennyit jelent nekünk. Nem elég a szó. Éreznie kell tetteinkből, odaadásunkból, cselekedeteinkből, gondoskodásunkból. Az kevés, hogy néha (vagy sokszor), de kimondjuk: szeretlek. Fontos és lényeges szó ez, ugyanakkor nem elég. Minden más létező módon is tudomására kell hozni, mennyire értékes számunkra. Fontos, hogy érezze, hogy tudja, szeretve van, megbecsülve.

Ritka dolog, amikor kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást. Sokszor csak egyoldalú a szerelem, a rajongás, az odaadás. Ezért ha megtaláltuk azt a személyt, akivel kialakul a kölcsönös bizalom, szeretet, megbecsülés, ne engedjük el! Becsüljük meg az érzést, becsüljük meg párunkat! Ne adjuk fel könnyen! Ritka kincsre leltünk, és mint olyan, értékes drágakőre. Amire az ember vigyáz.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy későn eszmélünk rá, elvesztettük, ami egyszer a miénk volt.

Talán felébredünk rémálmunkból, és még időben rádöbbenünk, mily szerencsések is vagyunk valójában. Talán.

Hurrá! Új év, új elhatározások, reményeink szerint egy új világ, szebb napok várnak ránk. Mindenki elrebegte - ki magában, ki félhangosan, ki a világba kiáltva - fogadalmait, melyeket úgysem tart majd be. De hát ez a szokás. És mi, mint talán oly sokan, szokásaink rabjai vagyunk.

Aztán a rideg valóságban találjuk magunkat: másnapos fejfájások, mosatlan edények az esti bulit követően, ugyanaz az élet, teli reménnyel, nem annyira reményteljes valósággal... Majd ráeszmélünk, hogy semmi sem változott.

Nem is tudjuk, mit reméltünk. Új év nem hoz forradalmat. Olyan ez a nap is, mint a többi. Csupán elővettük a következő naptárt, nem volt elég egyet lapozni ezúttal. Csupán mindenki egy kicsit tovább maradt fent. Csupán nagyobb átlagban buliztunk, mint a hét többi napján. De igazából semmi nem változott. Jönnek a szürke hétköznapok, a robotolás, a hajsza a pénz után.

Most talán még van pár napunk addig, hogy magunkhoz térjünk kissé. Még nem kell korán kelni. Még van idő visszabújni az ágyba, és párunk vállára hajtani fejünk. Még élvezhetjük a szabadságot, még önfeledten örülhetünk egymásnak.

Valószínűleg este amúgy is annyit ettünk, hogy még reggelizni sincs erőnk. Meg talán ebédet sem kell főzni, hiszen ilyenkor mindig jó a maradék is. Elvégre tavaly annyi mindennel készültünk, biztosan maradt valami ehető mára is. :-)

Nem sietünk sehová. A szoba csendjébe merülve azon tűnődünk, vajon mit is kellene másképp csinálni ezúttal. Min változtassunk, amit megtehetünk, amire erőnkből még futja. Mit csináljunk másképp, hogy több örömet okozzunk másoknak, hogy boldogabban élvezhessük párunkkal a napokat, órákat, varázslatos pillanatokat.

Apró változások ezek. Nem jelentősek. Általában. Ugyanakkor fontosak, mert szebb, kiegyensúlyozottabb lesznek a napjaink. Örömet okozni jó. Amit adunk, azt pedig rendszerint többszörösen kapjuk vissza. Érdemes hát energiát fektetni bele.

Álmodtam én is egy világot magamnak. :-)

Mit valósítok meg belőle, s mit nem, majd meglátjuk. Az biztos, hogy több nevetés, több nyugalom, nagyobb odafigyelés, megértés lesz benne. Észre kell venni a kis csodákat, mik körbevesznek bennünket. Érdemes felfigyelni az aprónak tűnő dolgokra is. Azokat összetéve, azokat élvezve lesz boldogabb, teljesebb az életünk.

Olyan ez, mint egy nagy kirakósjáték. Nem feltétlenül az győz, aki hamar megtalálja az egymás mellé kerülő darabkákat. Aki nagyon gyorsan kirakja azt. Hanem aki együtt tud nevetni, örülni a másikkal, aki együtt tudja élvezni nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is a másikkal. Aki nem csak túléli, hanem megéli a napokat, a pillanatokat.

Na én ilyen szeretnék lenni! Párom arcára sokszor mosolyt csalni. Apróságokat észrevenni, nevetve örülni. Talán nem nagy elhatározás, és megvalósítható.

Csakazértis megmutatni a világnak, hogy minden nehézség ellenére, boldog tudok lenni, minden próbatételt jelentő akadályt le tudok küzdeni, és minden útvesztőben, minden körülmények között célba érek. :-)

A szex, a szeretkezés fontos egy kapcsolatban. Fontos, hogy a társak megleljék az összhangot, kellően egymásra hangolódjanak, és passzoljanak. Akkor lesz ugyanis igazán élvezetes! Márpedig a kiegyensúlyozott lelkivilágunk és szellemi boldogságunk érdekében szükség van a harmonikus szerelmi életre is. 

Mégis vannak olyan élethelyzetek, amikor nem kívánjuk a szexet. Amikor valami mást csinálnánk szívesebben. Ez bizony nem csak a nőkre jellemző. A köztudatban elterjedt mondással ellentétben bizony a férfi sem áll mindig készen a szexre. Olykor a férfiak is másban szeretnének elmerülni.

A minap olvastam ezzel kapcsolatban egy érdekes cikket, ami igen felkeltette az érdeklődésemet. Lássuk, mi tudja elvonni a férfi figyelmét a csodás női bájakról?

Evés

A férfiak zöme szereti a hasát. Szeretnek jókat, finomakat enni. Nem véletlen a mondás, hogy egy férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út. :-)

Gazdagság

Ez egy elég érdekes megállapítás. Vannak felmérések, amik azt bizonyítják, hogy sok férfi inkább lenne gazdag, mintsem szexelne. Fontosabb számukra a pénz, mint azt mi nők gondolnánk? Vagy esetleg úgy vélik, pénzért mindent megkaphatnak? Nos, nem tudom, mi igaz ebből, de ez a pont is helyet kapott a listán.

Orális szex

A legtöbb férfi előnyben részesíti az orális szexet a nemi aktus helyett. Talán a túlzott kényelem miatt? Vagy egyszerűen csak élvezetesebb?

Maszturbálás

Erre sem gondoltam volna első körben, de a férfiak mégis sokszor előnyben részesítik saját maguk kielégítését a szeretkezésnél. Ennek több oka is lehet. Na jó, az valószínűleg igaz, hogy ki ismerné jobban a testüket, mint saját maguk? Maguknak így talán könnyebb, egyszerűbb örömet okozni, biztosan mindig megfelelő a tempó és erősség is. Valószínűleg nem mindig van kedvük foglalkozni a női testtel, ugyanakkor vágynak a kielégülésre. Ez megfelelő megoldásnak tűnhet ilyenkor.

Alvás

Sok férfi valóban elfárad az egész napos munkától, vagy egy egész napos túrától, így este már csak arra marad ereje, hogy ágyba zuhanva párnájára hajtsa felét. Bármilyen meglepő, a férfi szervezetnek is szüksége van alvásra, másképp nem működik! :-)

Tévézés

Amikor a test elég fáradt, de aludni még nem képes, ugyanakkor valami könnyed kikapcsolódásra vágyik az agy, hát sokszor a fotelba roskadva a távirányító felé nyúlnak a férfi kezek. Nem feltétlenül azért, mert focit, vagy valami egyéb fontos és érdekes műsort szeretnének nézni, csak egyszerűen pihenve szeretnének egy picit kikapcsolódni.

Játék

Sok férfi olyan, mintha lélekben gyermek maradt volna. Vagy legalábbis időnként kibújik belőlük a gyermeki játszhatnék. Na jó, azért ezek a játékok nyilván eltérnek a gyermeki változattól. De a lényeg ugyanaz. Az önfeledt kikapcsolódás. Sokszor választja eme tevékenységet a férfi az ágyban hancúrozás helyett.

Ölelés

A férfiak is szeretnek romantikázni. Szeretik az erotikus összebújást, minden további testi érintkezés nélkül. Néha csak szeretik érezni a szeretett hölgy közelségét, illatát, teste melegét. De nem kívánnak ennél többet, csak egy ölelést. Persze sokszor mi is szeretjük erős, izmos vállukra hajtani fejünk, miközben karjuk védelmezőn, gyengéden átölel...

Kedves Hölgyeim!

Aggodalomra semmi ok! Ezek teljesen természetes dolgok, és azért, mert egy férfi nem feltétlenül kívánja mindig a szexet, attól még üzemszerűen működik. És hát lássuk be: néha nekünk is szükségünk van egy kis szünetre, ilyenkor fellélegezhetünk! :-)