Csakazértis

Amennyiben üdülésre, szeretteinkkel utazunk, mennyei felüdülés lehet az út. Ha azonban hivatalos céllal, ráadásul időre, plusz a jószerencse is messze elkerül, az maga a pokol!

Sosem voltam babonás. Nem számított, ha fekete macska ment el előttem, igazából most sem vagyok tisztában vele, mit is jelent pontosan, ha baltól-jobbra, vagy fordítva. Nem foglalkoztam a péntek 13-a hiedelmeivel sem. Ám a mai nap után megváltozott a véleményem, jelentem, megtértem!

Tervezés

Amikor 250-300 km-t kell utaznunk, hivatalos céllal, ráadásul időre megyünk valahová, úgy, hogy még aznap vissza is jövünk, az ember fia úgy véli, felkészül mindenre. Háromnapi hidegélelem, kávé, tea, csoki és olvasnivaló sem hiányozhat az útitáskából. Persze esernyő is alap.

Ilyen távolságból nem lehet kiszámolni a pontos érkezést, értem én. De mégis, ki az, aki a vonat 5-6 órás késésével számol, s ennek megfelelően korán elindul?

Úgy történt az eset, hogy előrelátó, tervező emberke lévén gondoltam, az első IC-vel éppen elég lesz felutazni. Hagytam rá időt is, tudván a MÁV pontosságáról. Messze híres a vonatok késése, mindegy, hogy esik, hogy fúj, hogy kánikula van, vagy dermesztő hideg, hózápor és havazás, igazából időnként ok sem kell hozzá.

Indulás

Hajnal lévén elég álmosan várakoztunk többedmagammal a vonatra, s bár álmosan, de nyugodtan, hisz mindenre felkészültünk.

A vonat időben érkezett, időben indult, és ekkor még semmi rosszra nem is gondoltunk. Kalauz érkezett, szépen kezelte a jegyeket, semmi plusz infót nem fűzött hozzá, amin ekkor még nem csodálkoztunk. Később ez a mondatom értelmet nyer majd…

Felszállásunk után szinte félúton a célállomás felé azonban váratlanul megállt a vonat. Számunkra váratlan, mások számára azonban ez már tudható volt.

Tájékoztatás - vagy éppen annak hiánya

Kalauz végigrohan a kocsikon, és gyors, hangos kiabálással arról tájékoztat, hogy felsővezeték szakadás miatt bizonytalan ideig veszteglünk…

Ezen a ponton még hittük, hogy gyorsan megoldják a problémát. Persze semmi többet nem tudott mondani, és igyekezett is kitérni kíváncsi kérdéseink elől.

Később sorra jött a döbbenet.

Már a vonatunk indulásakor lehetett tudni, hogy baj van. Hiszen a probléma már órákkal ezelőtt fennállt. Miért is nem tájékoztattak már ott, az induló állomáson bennünket? Lett volna más lehetőség is, esetleg lehetett volna választásunk. Felelősségteljes döntéshez persze nem árt az információ. Amit ha elhallgatnak, komoly problémát okoz!

Akinek nem lett volna sürgős, nyilván nem is indul útnak… ki szeret félúton feleslegesen órákat vesztegelni?

Szerencsére más útvonalon is meg lehet közelíteni a fővárost, nem csak ez az egyetlen vasútvonal létezik. Nevesítsük a vonalat: Záhony-Debrecen-Szolnok-Budapest vonalon. Persze ha az ember nem tud a problémáról, miért élne a B tervvel?

Létezik a telekocsi rendszer is, az sem rossz, persze ehhez szintén tudni kellett volna a hibáról.

Ám a MÁV jó szokásához híven mélyen hallgatott… Mire a problémához érkeztünk, kiderült, hogy az órák óta fennáll, és még bizonytalan ideig úgy is marad! Félúton lévén (és mert nem tudni, meddig is kell várakozni) nehéz eldönteni, hogy inkább visszaforduljon az ember, vagy várakozzon a továbbjutásra…

Több információhoz jutottunk a netről, és ha magunk hívtuk fel a MÁV tájékoztató ügyfélszolgálatát, mintsem a kalauz mondott volna valamit. No nem hibáztatom szegényt, nyilván ő sem volt az információ birtokában. De akkor sem értem, hogy miért kell, hogy mindenki egyénileg telefonálgasson? Egyrészt költség mindenki számára, másrészt az információs vonal pillanatokon belül túlterheltség miatt elérhetetlen lett, harmadrészt akkor mégis miért van minden állomáson kiépítve hangosbemondó, ha még ilyenkor sem használják?

Megoldás

Később derült ki - és persze ez sem a MÁV-tól kapott információ alapján -, hogy indítanak vonatpótló buszokat. Persze órák múlva, nem azonnal gondoskodtak róla. Ami persze nem a célállomásig, csak Szolnokig közlekedik, s onnan személyvonattal tovább lehet indulni.

Több probléma is volt ezzel. Későn jött az infó, vagyis nem tudhattunk, induljunk így útnak, vagy várjunk, mert hamarosan továbbengednek bennünket? Senki nem segítette a döntésünket…

Mivel személyvonatra lehetett szállni, majd két óra volt még Szolnokról a főváros, az sem kevés, hozzátéve, hogy már órák óta vesztegeltünk.

Ráadásul a személyvonatok a Keletibe futottak. Nem minden vidéki ember ismerős annyira Pesten, hogy a Keletiből is elérje úti célját, ha egyszer a Nyugatiba készült. Ráadásul ez akár többletköltséget is jelenthetett, taxi, tömegközlekedés, s bizony egyik sem olcsó mulatság. A MÁV talán ezeket utólag kifizeti? Sokan nem mertek így nekivágni az útnak, a bizonytalanba, inkább a vonaton várakoztak tovább.

Csak utóbb derült ki, hogy rossz döntés volt várakozni, iszonyatosan hosszúra nyúlt a hibaelhárítás… De ugyebár kevés információ hiányában nehéz jó döntést hozni.

Célállomás

Sok-sok óra elteltével továbbmentünk. Eljutottunk fővárosunkig, ahol is kiderült, hogy mivel alaposan elkéstünk, oly feleslegesen mentünk oda... újabb időpontot kaptunk csupán.

Na puff, ezt jól bebuktuk. Egy marék nyugtató, aztán dolgavégezetlenül indulás haza.

Új időpontra persze megint szabadság, megint vonatjegy, s talán kezdődik minden előltől?!

Visszaút

Persze a visszaútra vásárolt menet és helyjegy bortokában voltunk. Állomáson érdeklődés, és meglepő mód szívélyes, teljes körű felvilágosítás. A vonatok ugye már közlekednek, bár még másfél órás késésre lehet számítani.

Üsse kavics, mindegy, haza kell mennünk, szállást nem fogunk fizetni. Micsoda mázli, még három helyjegy éppen volt arra a vonatra, aminek már egy órája kellett volna indulnia, szóval a másfél órás késéssel számolva alig fél óra várakozás után vonaton ülhetünk végre. Így persze becserélték a másik IC-re szóló helyjegyünket, erre a vonatra szólóra.

Megkönnyebbülés, fellélegzés, végre alhatunk, iszonyú kimerítő volt az odautunk… idegeskedés, vonaton pihenés helyett. Már nincs vesztenivalónk, a közlekedés helyreállt, a probléma elhárítva, irány haza!

Vonat befut az állomásra, hangosbemondót bőszen figyeljük, a vonat elején 18-as számmal kezdődik a kocsik számozása. Irány a vége, hiszen a 24-es kocsi kell nekünk.

Szépen elgördül előttünk a vonat, figyeljük a kocsi számokat… 21… 22… 23 és vége! Pont! Teljes kétségbeesés, nekünk a 24-es kell! Nincs idő gondolkozni, két percet áll a vonat, nyomás, felszállás, aztán tanakodunk majd.

Szellemvasút

Teljes döbbenet. Tömeg a vonaton, értetlen arcok, sok-sok kérdés, csak épp nincs, aki megválaszolná őket.

Péntek délután, amikor a heti ingázók, tanulók, dolgozók tömkelege utazik haza, naná, hogy amúgy is fullon van az IC, nuku üres hely, és még ráadásként ott van két kocsinyi ember, aki a folyósón és a mosdó előtti előtérben ragadt! Ugyanis a helyjegyünk a 24-es és 25-ös kocsikba szóltak, amik nem voltak sehol!

Kalauzt a fasorban sem találtunk, a vonat közben kigurult, mi meg értetlenül álltunk, magunkra maradva. Fiatalok, kisgyerekesek, idősek, minden korosztály képviseltette magát, egy dolog volt közös bennünk, nem volt helyünk az IC-n, amin tudvalévő, nem tíz kilométert utazik az ember, hogy könnyedén rálegyintsen, sebaj, állva utazunk…

Rémálom folytatódik, pedig már nagyon vágytunk a pihenésre, hazafelé aludni akartunk egy kicsit.

Kalauzzal soká találkoztunk, szegény zavarban volt, nem bántom, nem ő tehet róla, de mindenki rajta verte el kétségbeesését. Ez a vonat ennyi kocsiból áll, nem érti ő sem, hogy adhattak ki még további két kocsira helyjegyet… nincs megoldás, mindenki azt csinál, amit akar, aztán persze kérjünk kártérítést utólag.

Na ezt értjük, mi mást csinálhatott volna szegény? Bár talán a következő állomáson nem lehetett volna még két kocsit hozzácsatolni a vonathoz? Talán lehetett volna megoldást találni, ha nagyon akarnak, nemde? Annyira talán nem is akartak…

Péntek 13.

Az emberek lekuporodtak a földre, táskájukra, jobb híján. Maradt a csendes zúgolódás. És a kérdés, vajon a MÁV mivel fog kárpótolni minket? Visszakapjuk a menetjegy 50%-át? És azzal rendben leszünk? Tényleg ennyit érünk mi, akik annak rendje és módja szerint érvényes menet és helyjeggyel rendelkeztünk? Mennyit ér, hogy földön utazva, elgémberedett végtagokkal érkeztünk haza? Mennyit ér az emberi méltóságunk?

Nem hiába, péntek 13-a van. Próbáltuk poénosan felfogni a dolgot. Néha már mosolyogtunk is. És ha mindez nem velünk történik, talán még azt is mondhatnánk, roppant vicces volt a helyzet. Így azonban nem volt kedvünk nevetni.

Mi maradt nekünk? Egész napos vonatozás. Hajnal 5-től estig zötyögtünk, vagy épp álló vonaton várakoztunk. És elmondhattuk, hurrá, utazunk! Mindenki erre vágyik, nem igaz?

Már egy ideje nem voltam színházban, így szédítően hatott rám, és szinte villámcsapásként ért, amikor nyertem két színházjegyet. Ráadásul úgy, hogy mi választhattuk ki, mikor, mit is nézünk meg a színház előadásai közül. A díszkártya két jegy átvételére jogosított az évad bármely előadására.

A döntés nem volt túl nehéz, teljesen egyértelmű volt, hogy musical lesz a választott előadás. Csakis üde, vidám darabot szerettünk volna megtekinteni, ami könnyű, szórakoztató. A Made in Hungária című előadásra esett a választásunk.

Hosszas egyeztetés következett a színházzal, mert valahogy sosem volt jegy egyik előadásra sem, vagy csak a "rosszabb" helyek egyikére. Bár nyertük a jegyeket, de azok nem konkrét helyre szóltak, és szerintem teljesen természetes módon látni is szerettünk volna valamit, és nem teljesen utolsó sorban persze élvezni is a ritka kimozdulásunkat. Ha már egyszer nyertünk, igazán jó helyre szerettünk volna ülni. Szóval kivártuk, amíg végre jó helyünk lett. Végül valóban kiváló helyre ülhettünk, amiért ezúton is hálás köszönet a sajtóreferensük közbenjárásának.

Elérkezett az előadás napja, amit annyira vártunk. Lelkesen készülődtünk egy olyan színházba, ahol azelőtt még sosem jártunk, és a darabról is rengeteget lehetett ekkor már tudni.

Többek között ezt a darabot játszották már Budapesten a József Attila Színházban, ráadásul hatalmas siker közepette. Az előadás több mint 300 alkalmat élt meg, és több mint tíz évig futott. Sajnos akkor  nem volt lehetőségem megnézni, bár nagyon izgatta a fantáziámat.

Azóta több helyen is látható volt, sokakat megihletett, és a sikere mindig biztosra vehető volt. A témaválasztás remek, és mindig nagy tömeget vonz.

December óta egy vidéki színház társulata játssza, a siker hatalmas, mint ahogy az borítékolható is volt. A visszhang több mint jó, a megjelent cikkekből és hozzászólásokból csak a csodálat árad. A kritikák is igen pozitívak, bár ezeket mindig fenntartással kezelem, hiszen én néző vagyok, s nem kritikus szemmel nézek meg egy-egy előadást. Nálam a szórakozás, az élvezet van első helyen, nyilván nem szakmailag ítélem meg őket.

Fenyő Miklós életét, befutását feldolgozó darab hatalmas siker volt Budapesten is, és Debrecenben sincs ez másképp. Fergeteges, magával ragadó az előadás, és szerintem ez nem csak annak köszönhető, hogy nem mai liba vagyok. Talán többet mond nekünk, akik valóban átéltük annak a kornak sok baját, javát, és örülhettünk a zenekar befutásának, láttunk néhány Ki mit tud?-ot. De a mai generáció számára is élvezhető az előadás, hiszen a pörgés, a ritmus, ez az életérzés rájuk is épp olyan hatást gyakorol, még akkor is, ha a darabban szereplő jelképek talán többet mondanak nekünk.

Igazából sokkal többet kaptam, mint reméltem. Nem csak egy csodás estével lettem gazdagabb, de olyan szinten élveztem is az előadást, a sok-sok zeneszámot, amire talán nem is gondoltam. Kevés prózai része volt, aznap este a zene, a tánc kapta a főszerepet. A színészi gárda, a szereposztás kitűnő volt, őrületes munka lehetett ezt a hosszú darabot végigtáncolni, hiszen szinte végig aktív mozgásban voltak a szereplők. Minden elismerésem az övék.

Bár volt egy-két kedvenc karakterem, mégsem emelném ki őket, hiszen a remek előadás egy csodás csapatmunka eredménye, nem csak a színészeké, de a háttérmunkát végző személyeké is. Mindenki tette a dolgát, és nem is akárhogyan!

Egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Minden perce fantasztikus volt! Ahogy felcsendültek az első akkordok, azonnal tudni lehetett, melyik szám következik, azonnal felpezsdült a vérem, és nem tudtam nem motyogni magamban a számok szövegét. Egyszerűen vitt magával az egész előadás, sodort, magával ragadt, és ott, akkor elvesztem...

Egyszerűen csodás volt, minden várakozást megért. Felejthetetlen estében volt részünk. Párom aranyosan meg is jegyezte, hogy talán én élveztem legjobban az előadást, olyan gyermeki lelkesedéssel és bűvölettel a szememben néztem végig. Hát igen! Talán igaza van. Szuper volt!

Bár láttam már néhány előadást, igaz, hogy ebben a színházban most jártam először. Az viszont a teljes meglepetés erejével hatott rám, hogy akkora tapsvihar kísérte és követte, amit még soha nem tapasztaltam!

Már az előadás közben is, egy-egy zeneszámot, táncot követően nagy tapssal éltettük a társulatot, de a végén, az valami egészen fergeteges volt! Annyiszor visszatapsoltuk a színészeket, akiken ekkor már meglehetősen látszott a fáradtság, ám ennek ellenére még mindig bájosan és felszabadultan tudtak mosolyogni, amikor megannyiszor felbukkantak az elgördülő függöny mögül.

Méltán megérdemelték az elismerést, nagyon megdolgoztak érte! Megható volt a hatalmas tapsvihar, egyhamar nem fogom elfelejteni.

Az este végére már-már az is feledésbe merült, hogy a nyereményért a jegyek átvételénél mégis pénzt kért a pénztáros. Igaz jóval alacsonyabb árat, csak úgynevezett tiszteletdíjat, de akkor is. Ez sehol nem volt feltüntetve, a nyeremény két jegy átvételére vonatkozott, és soha, senkitől nem kaptam tájékoztatást az előadást megelőző hosszú hónapok alatt sem, hogy ja, ezért nekem majd fizetnem kell... bármennyit is. Nem hiába, ez a mi országunk. Tudhattam volna, hogy semmi sincs ingyen… mint mindennek, az ajándéknak is ára van.

Egy rossz szájízzel, és egy élvezetes előadással lettem gazdagabb.