Csakazértis

Lehetsz bármilyen magabiztos. Bármilyen határozott. Nyitott, szabadelvű személyiség. Képviselhetsz komoly értékeket. Lehet reális értékrended. Maximálisan bízhatsz a másikban. Feltétel nélkül szerethetsz. Lehetsz odaadó és megértő. De a Te életedben is elérkezik az az idő, amikor egy apró kis résen felüti fejét a zöld szemű szörny.

Amikor kételkedsz párod hűségében. Amikor találgatod magadban, merre járhat, kivel lehet. Amikor kétkedve fogadod minden szavát. Amikor fürkészed a tekintetét. Amikor minden mondatába mást hallasz bele. Amikor bár nincs semmi bizonyítékod, mégis azt hiszed, nem te vagy az egyetlen az életében.

Minél jobban kételkedsz, minél jobban keresed a válaszokat, minél határozottabban hiszel a gondolataidnak, annál biztosabb, hogy legbelső félelmed valóra válik.

Hamarabb eljön az, amitől félsz, mint az, amit remélsz.
Publilius Syrus

Az ember nem monogám típus alapjában véve. Éppen ezért nehéz elvárni a másiktól, hogy holtomiglan holtodiglan hűséges maradjon. Nyilván törekszünk erre. Az igény megvan bennünk. Az akarat is. De ritkán sikerül. Mert ez a természet megerőszakolása. Kimondjuk, vagy sem, de így igaz. Nem azért jöttünk e földre, hogy merev korlátok közé szorítsuk magunkat, vágyainkat. Élvezni kell az életet. A másik tiszteletben tartásával. De közben nem szabad szem elől tévesztenünk a saját igényeinket sem. És hát miért zárnánk ketrecbe a másikat, miközben néha magunk is szárnyalni vágyunk?

Nem vagyok féltékeny típus, csak éppen nem tudom elviselni, ha hozzányúlnak ahhoz, ami az enyém...!
Moulin Rouge c. film

De vajon lehet-e az enyém egy másik személy? Bármennyire is szeretem, sosem birtokolhatom. Nem tárgy. Lelke van. Személyisége. Egyénisége. Tartása. Szíve. Hogyan is sajátíthatnám ki? Mindenki szabadnak született. Mindenki szeretetre, de ugyanakkor szabadságra vágyik. Csak épp egy picit. Egy kicsit másképp.

Ez nem jelenti azt, hogy hátat fordítanánk addigi életünknek. Nem jelenti azt, hogy mindent feladva hanyatt-homlok más irányba fordulnánk. Csak annyit jelent, hogy néha repülni szeretnénk. Repülni vágyunk. Fent a fellegekben járni. Hogy aztán fészkünkbe visszatérve bizton tudjuk, jó helyen vagyunk. Hazaértünk.

Ha szabadságra vágysz, kinyitom az ablakot,
Ha repülni szeretnél, még szárnyakat is adok!
Repülj kedvedre, szabadon szállj a messzi égen,
Tekints le a földre, nézzél körbe a messzeségben!
Légy nagyon boldog, de csak picit nélkülem,
Élvezd az életet kicsit másképp, s nem mindig velem,
De ha megfáradnál, megpihennél, visszavárlak,
Tárt karokkal meleg szívembe zárlak.
Sose kérdem én, hogy merre jártál,
Hogy a messzeségbe miket láttál, mit csináltál.
Nem fájdalom nekem utadra engedni,
Nem nehéz számomra így kedvedre tenni.
Ha érzem, menni akarsz, máskor én küldelek,
Kinyitom az ablakot, hogy kiengedjelek,
Tudván, hogy visszajössz. Nekem így jó Veled.

Na de miért is? A csapból is az folyik, hogyan éljünk egészségesebben. Mi mindent tehetünk azért, hogy szellemileg-testileg fittek maradjunk. Ezer dolog közül választhatunk, ki-ki saját belátása, ízlése szerint. De vajon miért választja valaki az egészséges táplálkozás, egyáltalán a táplálkozás helyett azt, hogy hatalmas vitamindózisokkal sokkolja testét? Máját? Erre nem sikerült még rájönnöm. Valahogy erre a kérdésre nem találom a választ.

Annyiféle táplálékot vihetünk be szervezetünkbe, amik nem csak finomak, de igen hasznosak is. Ha valóban tudatosan akarjuk összeállítani étrendünket, megtehetjük. Ezernyi segítséget kínál hozzá az Internet világa, az ismerősi körünk. Ízletes, tápláló és igazán ínycsiklandozó ételek, desszertek milliói között szemezgethetünk. Változatosan lehet főzni-sütni. Arról már nem is beszélve, hogy ételeink, süteményeink fogyasztása egész szertartásos módon élvezetes, összetartó az ismerősi körben, megélhetjük mintegy szeánszként is.

Ezzel szemben miért jó, ha egy marék, különböző, mesterséges tápanyagot viszünk be szervezetünkbe? Senki ne higgye, hogy a vitaminba csak vitamin van… Van benne bőven adalék, összekötő anyag, színezőanyag, amire igazából szervezetünknek semmi szüksége sincsen.

Csak egy okot találtam arra, miért kapkodják mégis sokan a kis színes bogyókat. Egyszerűbb bekapni néhány szemet, mintsem órákig főzni-sütni. Hozzájuk képest egy gyümölcs megmosása is bonyolult feladatnak tűnhet. Bármilyen kis táskában elférnek, és napközben, utazás alatt is könnyen magunkhoz vehető.

Nagyjából itt ki is merült, ami mellettük szól. Drágák, teljesen feleslegesek az egészséges szervezet számára. Kiemelném az egészséges szót! Hiszen ha valaki betegség miatt legyengült, műtét után van, gyermeket vár, vagy bármi olyan hatás éri, amitől átmenetileg megváltozik a szervezet igénye, hát ez esetben érthető, mert a természetes vitaminok mellett kell egy kis mesterséges utánpótlás is. Átmenetileg. Ez is kulcsszó!

Ezt leszámítva csak egy újabb teljesen felesleges divatőrület, amivel a gyógyszergyártó cégek amúgy sem csekély bevételét növelhetjük.

Részemről maradok a gyümölcs, zöldség és egyéb finom ételek fogyasztásánál! A gőzölgő, illatos, szépen megterített asztalkám mellett, barátaimmal együtt elmondok egy imát: Mindennapi vitaminjainkat add meg nekünk ma! Ámen!

Magam is gondolkoztam már ezen a kérdésen. Valaki számára Angyal vagyok. Egy gyémánt, egy ajándék. Csiszolatlan, de azért értékes. Fényes és csillogó. Egyedi és drága. Angyalian elbűvölő. Csábítóan vonzó. Talán bájos is. Legalábbis remélem. És csak egy személynek. Szigorúan csak egynek. Shekinah, a feltétel nélküli szeretet angyala. Ez lennék?

Az angyal olyan, mint a gyémánt. Nem lehet csinálni, csak találni. És nincs két egyforma a világon...
Charlie angyalai c. film

Másnak talán kísértés. Akinek nehezen állnak ellen. Aki átsuhan életükön, egy-egy rövid epizódjukat kiszínezve. Akivel olykor szeretnének együtt lenni, de mégsem lehet. Aki olykor elvarázsolja őket, mégis olyan hőfokon ég, hogy nem lehet megérinteni. Egy kísértés. Akit szeretnének magukénak tudni. Egy látomás. Aki megközelíthetetlen. Érinthetetlen. Elérhetetlen. Számukra mindenképp. Mert csak egy társ létezik. Minden más csak játék. Csak flört. Csak kísértés. Ez lennék?

Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt...!
William Somerset Maugham

Talán ördögien angyali az énem. Kiismerhetetlen. Megfoghatatlan. Sokszor érthetetlen. Ugyanakkor tiszta, szeretetre méltó. Őszinte. Néha bántóan őszinte. Olykor rossz. Nőiesen vad. Gyengéden erőszakos. Ördögien elbűvölő.

Sosem lehet tudni egy nőnél, hol végződik az angyal, és hol kezdődik az ördög...
Heinrich Heine

Mindenkinek mást engedek láttatni magamból. Képes vagyok megújulni, virulni, kinyílni. Olyan vagyok, aki tud örülni az élet nyújtotta apró örömöknek is. Nem nagy dolgokkal lehet engem elvarázsolni. Egészen apró, pici csodatétemények kellenek ahhoz, hogy valakinek kinyissam a szívem. A lelkem legmélyére azonban csak néhányan láthatnak. Titkok kövezik utamat. Nem mindenki kapja kézhez a megfejtést. A kulcsot ki kell érdemelni.

Mindenki számára az vagyok, aki lenni szeretnék. Mindenki olyannak lát, akit láttatni engedek. Titokzatosság lengi körbe énemet. És ez így van rendjén. Talán pont ezt akarom. Ilyen akarok lenni. Egy Angyal, aki csodásan játszik az élet hegedűjén. Akinek kezei közül lágy dallam születik, melyet csak az hallhat, akinek érzékeny füle van a varázslatos égi muzsikához.

Rossz vagy? Hisz én is az vagyok!
Ettől érdekesek az együtt töltött napok.
Unalmas jónak lenni nélküled.
Sokkal jobb rossz lenni Veled!

Te vagy az, akitől mindig megdobban a szívem, akinek érintésétől eláll a lélegzetem, aki bármikor képes mosolyt csalni nem csak az arcomra, de a lelkemre is. Te vagy az, akit tisztelni tudok, és akire őszintén fel tudok nézni. Te vagy az, akinek meghallgatom, sőt, kikérem a véleményét, és akitől - még ha olykor bántó is - elfogadom a kritikát. Mert tudom, hogy építő jellegű, őszinte, és nem bántani akarsz vele, csak segíteni. Te vagy az, aki képes megnyugtatni, és feledtetni a fájdalmat, aki képes láttatni velem a világ apró csodáit, aki képes megmutatni nekem az élet apró örömeit. Te vagy az, aki úgy játszik a testemmel, mint még senki más.

Sokat kapok tőled, úgy és olyan formában, amire Te talán nem is gondolsz. Úgy, ami megmelengeti a szívemet, ami teljessé teszi a lelkemet. Mindig szeretettel gondolok Rád.

Sok szép pillanatot szeretnék még megélni Veled! Sok közös emléket. Sok együtt töltött estét. Sok csendes összebújást. Apró érintéseket, amikor a lelked érint meg, nem az ujjad.

Csakis Veled! Csakis Téged akarlak! Annyira, hogy az szinte már fáj… Ám ez a fájdalom jóleső, mert azt bizonyítja, hogy érzek, hogy érezlek, és mert jó Veled, hiányzol! Ugyanakkor tudom, hogy ismét átélhetem Veled azt a csodát, ami megadatott nekünk, ami csak a miénk, és ami oly boldogsággal tölt el. Mindkettőnket.

Szeretlek. Lehet, hogy nem olyan vagyok, amilyennek megálmodtál. Nem én vagyok az ideálod. Ezer hibám van. De remekül kiegészítesz, remekül ellensúlyozol.

Emlékszel? Egyszer azt mondtad nekem: „Egyensúlypárti lehetsz, aki ha billen, akkor inkább a karjaimba, mint sem a konzervek tömegébe... Érdekes kis kötéltánc ez. Elindulunk a két végéről, menet közben könnyen lelökhetjük egymást, hisz mozgatjuk a kötelet, de ha középen találkozunk, és összekapaszkodunk, max. együtt zuhanunk, az meg talán már nem is olyan rossz. Mindig az új, szokatlan, fura, vicces, különböző hoz jót, újat, érdekeset és finomat. A társadalmi normák, dogmák, félelmek, bizalmatlanság, várakozás sosem hoz olyan emléket, amire 30 év múlva a hintaszékben inogva emlékezni fogsz.” Mikor megkérdeztem, szeretnél-e velem zuhanni az ismeretlenbe, azt válaszoltad, minden további nélkül. Szívesen kipróbálnád Velem a szabadesést.

Érdekes ez. Gondolkodás nélkül én is zuhannék Veled. Feltétel nélkül bízom benned. Most sem érzek másképp, mint akkor.

Nem akarom, hogy ez véget érjen! Aki ennyire felszabadít, boldoggá tesz, és kiteljesít, azt meg kell becsülni. Ezért szorítom hát azóta is a kezed… és nem akarom elengedni, miképp azt sem akarom, hogy Te elengedjél!

Úgy szeretném, ha összes vágyunk teljesülne,
Ha mindkettőnk szívébe béke ülne.
Úgy szeretném, ha együtt boldogok lehetnénk,
Ha az égre csillagokat festhetnénk.
Úgy szeretném, ha mosolyod mindig látnám,
Ha napjaidat én vigyáznám.
Úgy szeretném, ha mindig ölelne két kezed,
Hogy Te enyém, s én Tiéd legyek.

A női lélek kifürkészhetetlen. Megérthetetlen. Amikor pedig azt hiszed, na végre, sikerült rájönnöd a titok nyitjára, na akkor koppansz egy nagyot: csak játszottak veled. A képzeleteddel. Merő káprázat volt csupán, egy pillanat, amíg hitted, hogy érted, mi is jár a fejünkben. Egy röpke, múlandó pillanat, ami tovarebbent. Az őszi szél elsodorta, messzi tájakra röpítette, és már azt is elfelejtetted, hogy valaha gondoltál rá egyáltalán.

Talán nem is akarjuk, hogy megértsetek minket. Talán jobb nekünk a titokzatosság. Talán szándékosan rejtjük el előletek érzelmeinket, gondolatainkat. Csak mondjuk, mennyire fontos beszélgetni, megérteni a másikat, miközben mi emelünk falat saját magunk köré. Egy olyan falat, amit akár erődnek is hívhatnánk. Körbebástyázzuk magunkat. Tornyokkal védjük. Árkokkal biztosítjuk. Bármit elkövetünk, csak bevehetetlenek lehessünk. Miközben a folytonos megértésetekért áhítozunk.

A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat! Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris...

Nem bennetek van a hiba. De talán nem is bennünk. A női és férfi lelkek különböznek. Egyszerűen mást akarunk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Ilyen egyszerű. Folyton keressük a válaszokat. És ha nem találjuk, kétségbeesünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nincsenek. Vagy épp ellenkezőleg, ott van az orrunk előtt. Nem látjuk a fától az erdőt. A sziklától a hegyet. A naptól a napsütést.

Vajon fontos mindent megérteni? Mi lenne, ha csak elfogadnánk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha csak örülnénk a mának, a másiknak. Az érintésnek, az ölelésnek, az összetalálkozó tekintetnek. Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? És miért kell minden kérdést megválaszolni?

Csak vegyünk egy mély levegőt. Csak szippantsunk bele. Dőljünk hátra, és mosolyogjunk. Élvezzük, ahol vagyunk. Örüljünk annak, ami megadatott. Néha csak ennyi kell. Néha ez is elég. Nem kell látni ahhoz, hogy tudjuk, hogy valahol a madár sirály.