Csakazértis

Gyermekkoromban a sírós, nyűgös gyermek szájába cumit nyomtak a szülők, ha pár perc nyugalmat szerettek volna. Csendet. A mai világban ha nem is a szájukba, de a kezükbe egy tabletet nyomnak. A hatás ugyanaz. Legalábbis rövidtávon. A szülő fellélegezhet, a zajos gyermek elcsendesedik, s ha rövid időre is, de lefoglalja magát. A hosszútávú hatás ennél jóval összetettebb. 

A gyermek lassan elszigetelődik. Eleinte csak a szülőktől, a családtól. Később a tásaitól, barátoktól. Emberi kapcsolatai híjján virtuális barátai lesznek. Ha mégis akad hús-vér barátja, meglehetősen nehezen fogja kialakítani, fenntartnai és ápolni a barátságot. Rokonlátogatás helyett szobájába húzódik, s csukott ajtók mögül kémleli biztonságos távolságból a való világot.

Mozgásszegény életmódot folytat, izmai-izületei még mielőbb kifejlődhetnének leépülésnek indulnak. Nem csak a testmozgás hiánya jelent problémát. Hanem a csapatjáték, a mozgás öröme is elvész.

Napfény, friss levegő hiányában szervezete nem kapja meg a szükséges vitaminokat. 

A fizikai ingerszegény környezetben testtartása eltorzul. A magához vett tápanyag sem a kívánt módot szolgálja. Ahelyett, hogy szervezetébe hasznos elemként beépülne, egészségtelenül elhízott gyermekek kerülnek ki az iskolapadokból. 

Értékrendjük, életszemléletük jelentősen eltér a közelmúlt fiatalokéhoz képest. Vajon ilyen gyermekkort milyen felnőttkort követhet? 

Jelentősen torzult személyiségükkel milyen emberi és párkapcsolatra lesznek képesek? Mit jelent számukra a rét illata, a lehulló falevél, a rügyező fák, a madárcsicsergés? S hogy fognak a saját gyermekükhöz viszonyulni? 

Mielőbb gyermekünk kezébe idejekorán tabletet nyomunk mindig fusson át agyunkon, hogy pár perc nyugalmunkért a gyermekünk hatalmas árat fog fizetni. Inkább hajoljunk le hozzá, emeljük fel magunkhoz, ültessük az ölünkbe, találkozzon a tekintetünk, s megnyugtató, szeretetteljes mosolyunkkal és ölelésünkkel próbáljuk elbűvölni. Megéri!

Kamasz fejjel elképzelhetetlen számunkra, hogy nagyszüleink milyen szexuális életet élhetnek. Vagy egyáltalán élnek-e? Belegondolni is hátborzongató! Felnőtt fejjel azonban már másképp látjuk a kérdést. Ahogy öregszünk, teljesen elfogadott lesz, hogy bizony a szeretkezés életünk része. Ekkor már látszik, hogy a szex nem megy ki a divatból. Némiképp a gyakorisága, minősége változik. De miért is kellene lemondani az élvezetekről? Mondta valaki, hogy a szeretkezést csak fiatalok gyakorolhatják?

Az érett párok is vonzódnak egymáshoz. Akár összeköti őket a több tízéves kapcsolatuk, akár mostanában ismerkedtek meg, és újdonság erejével hat rájuk a másik. Képesek egymásból érzelmeket kiváltani, vágyakat ébreszteni.

Csodás lehet több tízévet maguk mögött tudni. Sok-sok közös emlék fűzheti össze őket. Amiben nyilván volt jó-rossz egyaránt. Sírás és öröm bőven. Mindent együtt éltek meg, és együtt haladtak a közös úton. Közös gyermekek, unokák, családi összejövetelek.

Az is szeretetre méltó, amikor idős korukban ismerkednek össze. Amikor társuk elvesztése után sem akartak egyedül élni, és megtalálták a módját előrehaladott koruk ellenére is a társkeresésnek. Amikor nem csüggednek, és nem önmagukat sajnálva, bezárkózva a lakásba élik napjaikat. Amikor nem csak azt érzik egyedüli küldetésüknek, hogy vigyázzanak az unokákra. Hanem felismerik, hogy szeretni jó, és szeretve lenni jó. Azért, mert nem fiatalok, eltölthetnek még néhány évet szerelemben, boldogságban.

Édesek, amikor az utcán kézenfogva sétálnak. Amikor egymásba karolva nézegetik a kirakatokat. Amikor a parkban egy padon ülve, összebújva olvassák a napilapot. Nem irigylésre méltóak?

Hatalmas szeretet árad belőlük. Olyan, amit mi is szeretnénk megtalálni, élvezni, és megtartani. És persze megérni. Ha ennyire nyilvánvalóan kötődnek, vonzódnak egymáshoz, miért is lenne ez másképp a hálószobában?

A szeretet és szerelem nem korhoz kötött. Minden életkornak megvan a maga szépsége. Szeretném saját bőrömön tapasztalni, milyen 70 év felett megélni a szerelmet.

Ki ne ismerne olyan történetet, amikor a gazdag kisgyermek magányos az iskolában, kiközösítik, senki nem akar a barátja lenni. Aztán egyszer csak kitalálja a leleményes gyermek, hogy iskolatársait meghívja a büfébe, minden jóval elhalmozza őket. Remélve, hogy felfigyelnek rá, megszeretik, és cserébe barátjukká fogadják. Ám idővel fel kell ismernie a gyermeknek, hogy ez egy csúfos játszma, amit nem nyerhet meg. Ugyanúgy nevetnek a háta mögött, ugyanolyan magányos, mint azelőtt volt. Csak most még a kihasználás érzésével is meg kell küzdenie. Sajnáljuk a gyermeket. Sajnáljuk, mert az okos felnőtteknek kellett volna időben közbeavatkoznia, felfigyelni a problémára, jelenségre, és orvosolni azt.

Azonban mennyivel másabb a helyzet, amikor ez nem kisgyermekkel történik meg? Amikor érett, tapasztalt, és azt hinnénk, hogy okosabb felnőtt esik bele ilyen csapdába?

Amikor felnőtt fejjel választja valaki azt a megoldást, hogy megvásárolja a barátait, mert amúgy képtelen magának szerezni, az tudatos választás. Tudatos cselekedet. Az illető tisztában van vele, hogy azért zárják szívükbe, azért állnak vele szóba, és azért kedvelik, mert "jutalmazza" őket, mert hát ki ne örülne egy-egy potya ebédnek, vagy ingyen kávénak?

A munkahelyi kollektíva egy nagy játszótér. Tudni kell játszani. A kiközösítés érzésétől mindenki fél. Vagyis nem, helyesbítek: a GYENGÉK félnek. És ha anyagilag megtehetik, hát inkább élnek eme eszközzel, csak ne kerüljenek a kollektíva perifériájára. Mert nem tudnak azzal az érzéssel megküzdeni. Nem tudnak mit kezdeni vele. Rettegnek, és inkább lesznek megalázottak, mintsem kirekesztettek. Így magukat alázzák meg. Igaz, ezt legtöbbször észre sem veszik. Nem tudatosul bennük.

Ezzel szemben az erősek nem tartanak a kirekesztéstől. Az erős, határozott egyéniségek képesek talpon maradni, és elviselni azt az érzést, hogy nem szeretik őket. Tudnak akkor is kimagasló teljesítményt nyújtani egy munkahelyen, ha nyomás alatt vannak. Ha nyomást gyakorolnak rájuk. Sőt, leginkább csak erősödnek ettől. A javukra válik.

Az erős jellemmel rendelkezőknek általában egészséges, stabil értékrendjük van. Tudnak különbséget tenni magánügy, és munkahely között. Nem keverik a barátságot a munkával. Tudomásul veszik, hogy a kollégákat nem ők választják, míg a barátaikat igen. Nincs szükségük furfangra emberi kapcsolataik kialakításához. Ettől lesznek ők erősek, és megbízhatóbbak.

A dolgok másik oldala is elgondolkodtató. Vajon mit érez, és hogyan éli meg a helyzetet az, aki a megvásárolt barát? Miképp tud ezzel a tudattal azonosulni, létezni és élni? Vajon miért van szüksége neki az effajta barátságra? Mi játszódik le a lelkében, miközben eladta azt?

Ha tudatosan enged a kísértésnek, vagyis hagyja magát megvásárolni, akkor számító személyiség. Ha csak elsodorták az események, amire nem figyelt fel, akkor kihasználták a tudatlanságát. Persze mindkét esetben tény, hogy megvásárolták. Nos, egyik lehetőség sem túl szimpatikus.

A közömbösség is egy lehetséges reakció. Nem foglalkozni a jelentséggel, nem tudomást venni róla. Kimaradni a történésekből, nem részt venni benne.

Mindenki eldöntheti, hogy egy munkahelyi közösségben milyen szerepet tölt be, mit vállal. Ön vajon melyik szeretne lenni? Melyik szereppel tudna azonosulni leginkább?

Állandóan keverik az emberek az egyedüllét és a magány fogalmát. Míg az első kellemes, megnyugtató, jóleső állapot, addig az utóbbit rendszerint szorongás, rossz érzés, gyakran depresszió kíséri.

Egyedül lenni jó. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs társunk. Amikor kapcsolatban élünk, akkor is szükség van néha egyedüllétre. Amikor magunkkal foglalkozunk, s nem a másikat helyezzük előtérbe. Amikor nyugodtan belemerülhetünk a gondolatainkba, nem kell alkalmazkodni épp a másikhoz, és teljes felszabadultságunkban azt tehetjük, amit igazán szeretnénk.

Van egy speciális egyedüllét, amit szingliségnek neveznek. Amikor társ nélkül vagyunk, de ennek ellenére jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ez lehet akár két kapcsolat között, vagy egy tudatosan választott életforma is. Bárhogyan is van, a lényeg az, hogy jó nekünk. Élvezzük, kiteljesít, boldoggá tesz. Egyedül lenni jó.

Ezzel szemben áll a magányosság érzése. Ami egyáltalán nem jó, sőt, kifejezetten frusztráló lehet. Amitől szenvedünk. Amikor szeretnénk mással lenni, de mégsem tehetjük valamiért. Elviselhetőbb a magány, ha épp nincs kapcsolatunk. Mert akkor legalább tudjuk, értjük az okát. Persze ettől még rossz, mert a magány nem egy választott állapot, hanem egy ránk törő rossz érzés.

A legszörnyűbb talán az, ha kapcsolatban vagyunk magányosak. Ha van párunk, de mégis a magányosság gyötrelmeivel küzdünk. Ott van tőlünk karnyújtásnyira, mégis fényévekre érezzük magunktól. Na ez szinte egy felfoghatatlan és elviselhetetlen állapot. Talán nem is tartható fent sokáig. Ez az igazi gyötrelem. Lelkünket felemészti, szívünket igazán megtöri. Szenvedünk tőle, szabadulni szeretnénk az érzéstől. Ám sokszor nem találjuk a kiutat, a megoldást. A magányos ember gyakran depressziós is egyben.

Ilyenkor sokat segíthet a megértő család, vagy a jó barátok. Az igaz barátok. Akik nem csak akkor vannak mellettünk, amikor süt a nap, hanem amikor viharfelhők vannak felettünk. Amikor mennydörög és villámlik. Az igaz barátot arról ismerhetjük fel, hogy akkor érkezik, mikor más távozik.

Dr. Csernus Imre fogalmazta meg a két kifejezést nagyon találóan:

A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött...

Puhatestű. Egy gépjármű oktatótól hallottam először ezt a nagyon találó kifejezést. Akit nem véd senki, semmi. Nincs karosszéria, bukósisak, semmi, csak a józan esze. Lássuk be, szüksége is van rá. Mert hiába az elsőbbség, hiába a gyalogátkelő, vagy zöld jelzésű lámpa. Ha a másik, erősebb nem adja meg az elsőbbséget, úgyis a puhatestű húzza a rövidebbet. Hiába áll mellette a szabály, a jog, esetleg kaphat kártérítést, rossz esetben már csak a családja... Jobb esetben ő maga, de hát ki szeretné tolókocsiban végezni? Elsőbbség ide, vagy oda, az csak akkor van, ha megadják.

Minden kategóriában érintett vagyok. Gépjárművel is szoktam közlekedni, autó és motor egyaránt, két keréken is tekerek időnként, és hát puhatestűként is járom utamat. Nem könnyű. Bár általánosságban elmondható, hogy sokat javult a közlekedési kultúránk. Ám messze nem az igazi.

A kerékpárosok szinte követelik maguknak a saját utakat. Lássuk be, joggal. Ám ha van kerékpárút egy útszakaszon, miért épp az úttest másik oldalán lévő járdán tekernek? Volt, akit megkérdeztem erről. Neki azon az oldalon van dolga, és így kényelemesebb - hangzott a válasz. Aham. Kényelmesebb. De vajon a puhatestűek mit szólnak hozzá? Azért épülnek az adófizetők pénzéből a kerékpáros utak, hogy úgyis ott tekerjen, ahol neki kényelmesebb? Elgondolkodtató.

Ahol nincs saját útjuk, ott marad az úttest. Jobb híján. Értem én, miért ódzkodnak ettől sokszor. Az autósok, kamionosok ész nélkül, közel húznak el mellettük. Veszélyes üzem az úttest. Félnek, mert hát ismét hiába a szabály, a gépjárművel szemben úgyis ők húzzák a rövidebbet. Könnyen beláthatjuk, van benne valami.

Sokszor ezért inkább nem túl szabályosan a járdát választják. A puhatestűek között manővereznek, életveszélyesen kerülgetik őket. Elképesztő, amikor ilyen helyzetben még csengetnek is! Nekik valóban mindent lehet? Félelmükben közlekednek a járdán, és itt pedig ők keltenek félelmet? Ha a gyalogos fél, hol közlekedjen? Veszélyes üzem lett a járda. Veszélyes, mert azzá tették. Egy kerékpáros nem kis sérülést tud okozni egy gyalogosnak. Arról már nem is beszélve, hogy puhatestűként miért kell állandóan rettegni, hogy hangtalanul, némán mikor sodor el valaki?

Mindenkinek van helye a közlekedésben. Így vagy úgy, el kell jutni A-ból B-be. Csak az nem mindegy, hogy milyen áron. Sose felejtsük el: mindenkit várnak odahaza!

Akinek nem inge, ne vegye magára. Akinek meg az, az jó melegen öltözzön fel!

Kövessetek Facebookon!