Csakazértis

Adott egy alacsonyabb, túlsúlyos, a lánynál néhány évvel fiatalabb, és hát mondjuk ki nem éppen szép srác, aki tele volt ugyan ambícióval, pénzzel viszont nem. Frusztrálta a nem éppen kosaras alkata, ugyanakkor elég beképzelt, szétszórt, és a következményekkel nem törődöm személyiség volt.

Ehhez képest a lány kifejezetten csinos, átlagos magasságú, jó munkahellyel, konkrét célokkal, elért eredményekkel rendelkező. Fel tudott már mutatni egy szépen berendezett lakást, utazások kellemes emlékeit. Mindössze egy harmonikus kapcsolat hiányzott az életéből.

Egyszer volt, hol nem volt

A történet úgy kezdődött, mint minden mesében: egymásba szerettek, és azt hitték, életük végéig együtt lesznek. Igen, minden hibája, testi adottsága ellenére is szerette a lány a fiút.

Találkozgattak, ismerkedtek, tényleg jól megvoltak. Utólag visszagondolva persze voltak intő jelek, de ezekre ilyenkor az ember hajlamos nem figyelmi, rálegyint. Ilyen volt pl, hogy együttlétük alatt nem mutatta be a szüleinek a fiú a lányt, nem ült ott vele a karácsonyi asztalnál, külön töltötték az ünnepeket, mert hogy a fiú számára a család szent volt. A család alatt a szüleit és a húgát kell érteni. Egy nagy gyerek, aki 30 évesen nem képes elszakadni a szüleitől… eleinte ezt édesnek gondolta a lány, később zavarónak, és rá nézve megalázónak. De hát mit csinált volna, szerette!

Hidegzuhany

Egyszer úgy ment el otthonról a fiú, hogy véletlenül belépve maradt a közösségi oldalán. A lány sosem volt korábban féltékeny. Nem olyan típus, illetve a fiú sem adott rá okot. Szóval minden hátsó szándék, rossz érzés nélkül lesett bele a fiókjába. Ám amit ekkor látott, az ledöbbentette. Intim, hosszan tartó, és hónapok óta folyó csetelés mással! Nem kapott levegőt, egyszerűen nem értette a dolgot. Ezt követte, és ezt már szándékosan, hogy belenézett a telefonjába. Sms váltások, konkrét találkozók megbeszélése, illetve a találkozás utáni üzenetek, a jóleső, kellemes együttlétekről. Hidegzuhany. Kétségbeesés. Számonkérés.

Kisfiús bájjal, határtalan sajnálkozás közepette, megbánó arccal kért bocsánatot a fiú. Elmondása szerint érzelem nélküli szexkapcsolatról volt szó, ami valójában kielégülésen kívül semmit nem jelent számára, épp ezért játszi könnyedséggel megígérheti, nincs folytatás, érzelmileg nem kötődik a csajhoz. Kérte, könyörgött a lánynak, hogy ne hagyja ott.

Megbocsájtás

Nagy lelki traumán túl lépve a lány vele maradt. Szerette. És valóban kapott tőle egy második, egy igazi esélyt a fiú. Minden igyekezetére szükség volt, hogy ne hánytorgassa fel többé az esetet, hogy elnyomja magában az akkor átélt emlékeket. De tudta, ha együtt szeretnének maradni, valóban nem szabad többé szóba hoznia. Ugyanakkor természetesen semmi nem volt olyan többé, mint azelőtt. A kisördög már ott volt, jelen volt, és az első gondolata mindig az volt a lánynak, kivel van a fiú, mit csinál és miért. Akkor is, ha ennek nem adott hangot.

A belső feszültsége, az idegessége azonban megnyilvánult. Türelmetlen volt, sokkal hamarabb összekaptak, gyakoribbak lettek a veszekedések, apró-cseprő dolgokon vitáztak. Miközben a háttérben a megcsalás húzódott meg. De erről nem beszéltek többet. A kapcsolatuk innentől kezdve nyilván nem volt jó. Mindennek nevezhető, csak harmonikusnak, kellemesnek nem. A szíve mélyén nem tudott megbocsátani a lány, akkor sem, ha kimondta ezt a szót. Ritkábban találkoztak, bár még mindig szinte naponta beszéltek telefonon.

Az élet ismétli önmagát

Talán egyenes út vezetett odáig, hogy ismét talált magának valakit a fiú. Ami még mondhatni, érthető is lenne, valóban nem volt már felhőtlen a kapcsolatuk. Ám ahogyan intézte a dolgot, ahogy szembesült a lány vele, minden volt, csak épp nem tisztességes. Hiszen nem szakítottak, együtt voltak még.

Egyszer csak meglátta a lány a fiú közösségi oldalán, ahol a vele töltött idő alatt is egyedülállóként szerepelt fiú már kapcsolatban van, egy hónapja. És persze a megjelölt lány nem ő volt… Vele beszél minden nap, éppen a nyári közös szabadságot tervezték, és közben mással való kapcsolatát publikálja? Ezen a ponton már nem is kereste a szavakat. Már nem voltak.

Újabb esély

Hosszas telefonbeszélgetés követte a felismerést. Ami során megtudta, hogy kell a fiúnak a lángolás, az új, az izgalom, az ismerkedés varázsa. Az új lány elvarázsolta, sőt, mi több, szereti, és igen, szüksége van rá. Elmondta, hogy szereti még őt is, másképp, de már nem lángol iránta, hanem mély szeretetet érez, átalakult a szerelem. Ugyanakkor nem szeretné elveszíteni, nem akarja, hogy kilépjen az életéből. Még mindig nem szakítottak! Kérte, hogy fogadja el a helyzetet, adjon neki időt, teret és szabadságot.

És a lány adott. Annak ellenére, hogy megalázó volt a helyzet, hogy tudta, semmi értelme. Az esze tudta, de a szíve nem volt képes elfogadni. Ésszel pontosan felmérte, hogy vége, nincs értelme, a szíve még reménykedett, hogy ha elmúlik a lángolás, visszatalál hozzá a fiú. Várt.

Lezárás

Továbbra is szinte minden nap beszélgettek. Még akkor is felhívta őt a fiú, mikor a másik lánynál volt. Átsírt éjszakák, rettegett nappalok követték egymást. Mígnem a szíve is megértette a lánynak, hogy ez már nem kapcsolat, hogy vége, és bárhogy könyörög a fiú, nincs értelme folytatni ezt a szenvedést.

Lezárta a „kapcsolatukat”. Lezárta, kimondta, és valóban pontot tett a végére. Hogy feldolgozhassa a történteket, hogy megértse a megérthetetlent, és elfogadja, nem voltak jók együtt, hogy túllépjen, tovább, és lehetőséget adjon magának a boldogságra, mással. Négy éve lett oda. Négy éves kapcsolat zárult le, aminek a vége valóban szenvedés volt.

Most már utólag a lány is tudja, hogy nem lehet egy kapcsolatot helyrehozni megcsalás után. Mert többé már nem lesz ugyanaz. Nincs feltétel nélküli bizalom, befészkeli magát a rettegés, hogy mikor ismétlődik meg. Mert bizony aki egyszer megtette, megteszi még egyszer, és még egyszer. Mondhatni a második pofont magának kereste. Az első után ott kellett volna hagynia. Ha elég erős lett volna. Ha nem szerette volna ennyire. Ha…

Isten nem ver bottal

A dolog érdekessége, hogy alig szakítottak, a másik lány is otthagyta a fiút… végül két szék közül a földre került.

Hát igen! Isten útjai kifürkészhetetlenek!

Beköszöntött a hűvös, esős idő. Menetrend szerint megérkezett. Ezzel egyidejűleg átalakulnak a szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeink. Némiképp beszűkülnek. A szabadtéri programok nagy részének lőttek. A szalonnasütés ideje leáldozott. Bár hűvösben is fontos kimozdulni, nagyokat sétálni a természetben, de az eső kifejezetten nem a barátunk. Amikor esik, akkor a lehető legjobb otthon maradni, vagy olyan baráti és családi programokat szervezni, ami mindenképp zárt helyhez kötött.

Eljött az ideje, hogy leporoljuk és elővegyük könyveinket. Avagy beiratkozzunk egy könyvtárba. Ez utóbbi némiképp kényelmesebb megoldás. A nappalok rövidülésével, a korai sötétedéssel óhatatlanul együtt jár, hogy este hamarabb vackoljuk be magunkat az ágyba. Elalvás előtt izgalmas kézbe venni egy-egy jó könyvet. Lelkünket, szellemünket mindenképp melengeti az olvasás.

Persze esti elfoglaltságot - ki-ki vérmérséklete szerint - mást is találhat. De ebbe most ne menjünk bele. :-)

Amennyiben társas elfoglaltságban gondolkodunk, izgalmasak és szórakoztatóak lehetnek a különböző kártyajátékok, társasjátékok. Nem csak gyermekeknek. Felüdülést jelenthet együtt nevetni, szórakozni szeretteinkkel.

A nyári nagy melegben talán nem okoz akkora élvezetet a forró sütő előtti ténykedés, mint ebben az időben. Ki ne szeretné a süteményeket, különböző finomságokat? Csodás dolog meglepni magunkat, családunkat és barátainkat egy-egy édes nyalánksággal. Avagy sóssal is persze. Ki-ki ízlése szerint. Amennyiben együtt készítjük el azokat, nem csak a közös fogyasztás okozhat örömet, de már maga az alkotás is felüdülés lehet.

Előkerülhetnek a szekrény mélyére gondosan elcsomagolt, félbehagyott kézimunkák, kötés, horgolás, hímzések. Karácsony közeledtére gondolva amúgy is hasznos lehet effajta ajándékok készítése. Vagy egyszerűen csak praktikus, mindamellett, hogy kellemes időtöltés is.

Ha nincs kreatívabb ötletünk (vagy kedvünk máshoz), akkor a fárasztó nap után bevackolhatjuk magunkat a tévé elé. Nem feltétlenül a híradó a legszórakoztatóbb műsor, bár kétségtelen, hogy tudni kell a világban történtekről. Az esténket nem az fogja feldobni. Szórakoztatóbb lehet akár egy film, akár egy könnyed, humoros sorozat megnézése. A nap levezetéseként ellazulhatunk testileg, szellemileg egyaránt.

Rengeteg lehetőségünk van szabadidőnk kellemes eltöltésére. Egy dolgot azonban nem tehetünk: nem szabad csüggedni, leengedni, sem lehangoltan bámulni a plafont. Csak az ősz köszöntött be, nem a világvége! :-)

Kövessetek Faceboookon!

Mondom ezt én, aki elég hangos, bőbeszédű, nagy dumás. Egy ideje azonban rákaptam a csend édes ízére. Persze ehhez kellett valaki, aki megmutatta, hogyan kell ezt csinálni.

Kedvesem terápiás javaslattal írta fel nekem egy receptre. Amolyan személyiségfejlesztő tréningként. Kerekedő, tágra nyílt szemmel tekintettem rá. Nem meglepő módon azonnal mosolyt csalt az arcomra vele. Majd jöttek a próbálkozások. Játszottunk. Én azt hittem, de igazából nem játék volt.

Ültünk a kanapén, egymást átöleltük. Azt mondta pszt!, és közben mosolygott. Nem csak az ajka, a tekintete is. Csillogott a szeme. Próbáltam nem megszólalni. Megfogta a kezem. Játszott az ujjaimmal. Néha egymásra mosolyogtunk, össze-összenéztünk. Találkozott a tekintetünk, és a lelkünk összeforrt.

Eleinte nehezen ment. Kezdetben csak néhány percig. Folyton elvihogtam, megtörve ezzel a csendet. Most már órákig is bírom. Ráéreztem az ízére. Jó merengve nézni páromat, csodás érzés közben hozzá bújni. Kezünkkel némán játszani. Hallgatásunkat érezni, valóban átérezni,  megélni a pillanat örömét.

Fantasztikus utána megszólalni. Vagy nem is, inkább hallgatni a másikat, ahogyan beszél, mesél. Mert azt vettem észre, másképp hallgatok, másképp figyelek azóta. És persze nem csak kedvesemre, mindenki másra is.

Rájöttem, hogy jó a csend. A barátom. Amikor nem a szavak beszélnek, hanem a csend szólal meg helyettük. Amikor halljuk a saját és egymás lélegzetvételét. Amikor a csendet a szívdobbanás töri meg. Amikor édesen összebújva azon merengünk, milyen szép az élet, és mennyi jót kaptunk már egymástól, és mástól is. Mennyi mindenért lehetünk hálásak. Mindeközben hallgatjuk a külvilág zaját. A madarak csicsergését, a falevél suhogását, a szél morgását.

Nem csak kanapén ülve gyakoroljuk ezt. Néha leülünk a parkban egy padra. Este felnézünk a csillagos égre. Máskor a tengerparton ülve lábunkat vízbe lógatjuk, miközben tekintetünk a messzi távolba mereng.

Eleinte furcsa volt. Furcsa volt a csend. Hiszen eddig arról voltam híres, hogy állandóan szólt a közelemben tévé, rádió. Vagy ha mégse, valami kényszert éreztem, hogy beszélgethessek valakivel. Bárkivel. Mert zavart a csend. Bántott a hallgatás. De megtanultam, hogyan kell élvezni. Sőt, most már nem csak együtt játszunk, egyedül is sokszor ücsörgök, és néha azon kapom magam, hogy behunyt szemmel nézek lelkem mélyére.

Boldog vagyok, hogy ismét tanultam valamit, fejlődtem. Általa.

Doktor úr, a terápia sikeres volt! A beteg meggyógyult!

Némán ülök a sötétben
Miközben csendben hiányzol.
Mozdulatlan várom,
Míg halkan rám vigyázol.
Hallgatom, mit nem mondasz,
Tudom úgyis, mit érzel.
Tudom, hogy hiányzok neked,
Addig, amíg nem érsz el.
Érzem, hogy szíved tárod elém,
Hogy kezed nyújtod felém.
Nem kellenek a szavak.
Némaságod is értem,
Hallgatom a csendet,
Minden szavadat érzem.

Sok cikket elolvasok párkapcsolati témában. Mert foglalkoztat, mert érdekel. Kíváncsi vagyok mások gondolataira, életére, és persze véleményére. Vajon mások hogyan csinálják, hogyan működtetik? Talán azért, mert az én jelenlegi kapcsolatom a megszokottól eltérő. Én csak így nevezem. Mások talán úgy, hogy nem normális… de én nem szeretem ezt a kifejezést. Írásommal talán sok embert elgondolkoztatok. Remélem, mert ez lenne a célom vele. Lássuk, sikerül-e!

Kezdjük az elején. Anno tizenévesen én is nagy esküvőről, gyönyörű, uszályos menyasszonyi ruháról, ezzel együtt egy csodálatos férjről és hosszú, boldog házasságról álmodoztam. Néhány gyerekkel a kertben… Mondanom sem kell, nem egészen így alakultak a dolgok… kurta, kicsi, minimál létszámú esküvőm volt, olcsó ruhában… hozzámentem kamaszkori szerelmemhez, akiről utóbb kiderült, minden volt, csak nem csodálatos…, és a boldog éveknek is hamar lőttek… szóval senkit nem akarok kiábrándítani, de ilyen álom csak a mesében teljesül.

A valóság nagyon is prózai. Hosszú éves együtt járás, majd együtt lakás után azt hittem, az a NORMÁLIS, ha összeházasodunk… pedig nem kellett volna… a társadalmi elvárások, a belénk nevelt berögződések ezt diktálták. De hatalmas tévedés volt! Sok-sok évem ment kárba. Végül véget vetettem a szenvedéseinknek (igen, valójában mindketten szenvedtünk).

Szabadság

Szabad lettem. Azonban ezt már másképp éltem meg. Néhány év tapasztalatával, idősebb fejjel azt gondoltam, okosodtam. De hát tévedni emberi dolog…

Kicsit éltem. Több apró kapcsolatom, kalandom is volt, amibe egyéjszakásak is belefértek. Belevetettem magam az életbe, tomboltam, buliztam.

Aztán rájöttem, hogy ez nem az én világom. A lelkem kiabált, mit csinálok?! Nekem ennél azért több kell. Kezdtem hát komolyabbra venni a dolgot. Ezután több évig tartó, mondhatni komoly kapcsolataim voltak. Volt, akivel együtt éltem, volt, akivel hosszú évek után sem költöztem össze. Volt, aki megkérte a kezem… de tudtam, valami nem stimmel. Nem ezt akarom! Rendre mind zátonyra futott. Joggal tettem fel a kérdést, miért? Válaszokat kerestem.

Csinos vagyok, a szén sem jön fel, ha lemegyek, jó munkám van, az átlagnál jobban is élek. Odaadó, ragaszkodó, házias vagyok. Hűséges! Mégis miért nem találom a másik felem? Mi a baj velem? Azon kívül, amivel tisztában vagyok… kemény, makacs, határozott, néha bizony hisztis nő vagyok. De ezzel együtt nem lehet engem szeretni? Az elvárásaim nem nagyok: szeretnék boldog lenni! Mégsem sikerült…

Ellentétek vonzzák egymást?

Aztán egy napon megismerkedtem jelenlegi párommal. Meglepő módon szinte semmi közös nincs bennünk. Talán csak az, hogy egy évben születtünk. Na jó, ez viccesnek hangzik, de igaz… Sosem hittem, hogy az ellentétek vonzzák egymást… aztán kiderül, hogy mégis!?

Más városban élünk. Teljesen más a munkánk. Mást csinálunk szabadidőnkben. Más az életfelfogásunk. Más az életszemléletünk. Mások az elvárásaink. Mások az igényeink. Mások a céljaink. Más szempontok szerint vásárolunk. Mást tartunk fontosnak. Más az értékrendünk.  Mást gondolunk ugyanarról a dologról. Mást értünk intimitás alatt, így másképp is éljük meg azt. Eltérő mennyiségben kívánjuk a szexet. Más ételeket szeretünk. Ő nyugodt, én pedig hirtelen haragú vagyok. Ő türelmes, én türelmetlen. Egyikünk világjáró, másikunk otthonülő. Egyikünk konzervatív, másikunk nyitott személyiség. Egyikünk negatív, míg másikunk pozitív. És még sorolhatnám…

Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mi tart össze minket? Milyen közös programunk lehetne? Mi az, amitől mégis működik?

Mert remekül megvagyunk! Megtaláltam a másik felem. Érdekesen élünk. Nem hagyományos értelemben vett párkapcsolatban. De ez az, ami mindkettőnket boldoggá tesz. Ez közös bennünk. És az érdeklődés egymás iránt, a másik világa iránt. Kiegészítjük egymást. Vagy csak ellensúlyozzuk. És bár sokszor nem értünk egyet, mégis fogjuk egymás kezét, és el nem engedjük. Ez az igaz szerelem!

Ki mondta, hogy minden szerelmes regény vége az összeköltözés? A családalapítás? A hangos gyereksereg? Ki mondta, hogy csak egy ilyen kapcsolat lehet boldog, beteljesedett és kerek? Másban nem lehet megtalálni az élet szépségét?

Alternatív jövőkép

Bármily meglepő, mi nem akarunk összeházasodni, sőt, még csak összeköltözni sem. Még csak egy városban sem szeretnénk élni. Nem szeretnénk gyereket. Ugyanakkor szeretjük a környezetünkben élő gyerekeket. Szeretjük a kötetlenséget, a függetlenséget, a szabadságunkat. Persze ezt is sajátos módon értelmezve… a másik életterét meghagyva, ám mégis együtt. Mindketten megtartottuk addigi saját életünket. De az kiegészült a MI életünkkel, megfűszereződött a másik által.

Sokat beszélgetünk, mesélünk a külön töltött időről egymásnak, így nem zárjuk ki egymást, bevonjuk a másikat saját életünkbe. Rengeteget kommunikálunk. Sokat is vitatkozunk. Vannak nagyon mély, hosszas, ám de őszinte beszélgetéseink. Igyekszünk megérteni a megérthetetlent. Felfogni a felfoghatatlant. És igyekszünk elfogadni a másik nézőpontját.

Figyelünk a másikra, egymás eltérő igényére. A lehetőségekhez képest teljesítjük egymás óhaját: hol egyikünk, hol másikunk akarata szerint. Lényegében az egész kapcsolatunk erről szól. A különbözőségekről. Hogy hogyan fogadjuk el a másik nézeteit. Érvelünk, magyarázunk, vitatkozunk, veszekedünk. Megismerjük a másik világát. Felfedezzük a másik világát. Megmutatjuk egymásnak, hogy másképp is lehet. Megmutatjuk magunknak, hogy így is működik.

Nem értünk egyet, de elfogadjuk a másikat. Másságunk ellenére harmóniában élünk egymással, magunkkal. Megtanultuk egymást elfogadni. Megtanultuk egymás nézeteit értelmezni. Nem, továbbra sem értünk egyet rengeteg dologban. De nem akarjuk megváltoztatni a másikat, nem akarjuk saját mintánkra formálni. Megtanultuk úgy szeretni egymást, amilyenek vagyunk. Sok türelemmel, sok-sok őszinte beszélgetéssel.

Feszültséggel teli a kapcsolatunk. De ezt nyíltan vállaljuk. És szembenézünk vele. Elfogadjuk egymást. Mert minden különbözőségünk ellenére jó együtt. Annyi pluszt adunk egymásnak, amiről kár lenne lemondani, csak mert nem vagyunk egyformák. De pont ez a szép a mi kapcsolatunkban. Nem mondunk mást, mint amit gondolunk. Nem mondjuk azt, amit a másik hallani szeretne, csak a békesség kedvéért. Akkor feladnánk magunkat. Márpedig ez az, amit nem tehetünk. És pont ez az, ami annyira tökéletes a kapcsolatunkban. Mindig önmagunk lehetünk! Lángolunk, égünk. Élünk! Együtt!

Nem mindennapi

Így lesz izgalmas a kapcsolatunk, nem unalmas, nem szokványos,
nem megszokott. Új dimenziókat nyitottunk ki egymás előtt.
És érdekes más szemszögből látni a világot. Érdekes és élvezetes másképp élni, mint azelőtt.

Nem veszünk el a szürke hétköznapi rutinban. Amikor a párok csak megszokásból nyomnak puszit a másiknak. Amikor a csóknak, érintésnek nincs jelentősége, mert csak rutinszerű. Amikor egy puszi nem jelent mást, mint csak egy köszönés, de nem bír tartalommal. Amikor bár párok egy lakásban élnek, de nem együtt. Amikor bár egy ágyban alszanak el minden este, mégis elfelejtenek beszélgetni. Vagy épp beszélgetnek, de elfelejtenek hallgatni, átérezni és megérteni.

Mi merünk mások lenni, máshogy élni. Társadalmi elvárások figyelembe vétele nélkül. Úgy, mintha minden találkozás első randi lenne. Lelkesedünk, izgatottan várjuk. Sokkal jobban kötődünk egymáshoz, mint eddigi bármily „normálisnak mondott” kapcsolatomban. Mélységesen szeretjük, tiszteljük és becsüljük egymást. Olyan lelki kötődés, lelki összhang van közöttünk, amit sosem hittem volna, hogy valaha megadatik nekem. Hogy egyáltalán ilyen létezik.

Mindig azt hittem, hogy a szeretkezés a legfontosabb dolog egy kapcsolatban. Most már tudom, hogy nem az. Nem, nem szexmentes a kapcsolatunk. Amikor szeretkezünk, az valami fantasztikus, katartikus érzés. Remekül passzolunk egymáshoz, csodálatos megélni egymással a gyönyört. Csak nem erre helyezzük a hangsúlyt. Ennél sokkal fontosabb a lelki megélés, átélés, amit az összetartozás érzése által adunk egymásnak. Az intimitást is más szinten éljük meg, mint eddig bárki mással. Más a fontos, másképp fontos. Más jelentése van az érintésnek. Vagy épp azok hiányának. Egyszerűen más dimenzióban éljük meg a szerelmet. Ami valóban kiteljesít, egésszé tesz bennünket.

Félelmek után bizonyosság

És hogy mindezt előre tudtuk volna? Hogy működni fog? Nem. Igazság szerint mi is féltünk. Féltünk, hogy a különbözőségek tönkretesznek, felőrölnek. Voltak pillanatok, amikor már-már feladtuk. Ám valami láthatatlan erő mégis előre hajtott, egymás karjaiba.

Ahogy telik az idő, egyre jobban bizonyosságot nyer, hogy ilyen kapcsolatra volt szükségem, testileg-lelkileg kielégít, és határtalan örömmel tölt el, hogy Párom által megismerhettem a boldogságot, a valódi boldogságot. Mert valljuk be, eddigi kapcsolataimban csak azt hittem, hogy boldog vagyok. Most azonban valóban boldog vagyok! Szárnyalok! Angyal szárnyakat kaptam általa. Kiteljesedtem. Érzem, tudom, hogy megtaláltam az Igazi Boldogságot, az Igazi Férfi mellett.

Akkor is, ha nem hagyományos értelemben vett párkapcsolatban élünk. Nem szeretem azt a szót használni, hogy nem normális.
Mert ki dönti el, mi a normális? Milyen egy normális párkapcsolat?
És mitől boldog egy párkapcsolat? Hiszen ha mindkettőnknek így jó, mindkettőnket ez tesz boldoggá, akkor ez igenis normális! Akkor is,
ha nem mindennapi, ha nem megszokott. Helyette vakmerő, izgalmas, új, és varázslatos. Nem mindenki erre az érzésre vágyik?

Én így szeretem, és így vagyok szeretve.

Lehet róluk nem tudomást venni. Bár ez elég nehéz. Egy biztos: mindenkinek van róla véleménye. Kinek ilyen, kinek olyan.

Nem akarok politizálni, azt meghagyom másnak. Pusztán emberi oldalról közelíteném meg a kérdést. Mert ha nem figyelünk, akkor a nézetkülönbözőségek, véleményeltérések miatt emberi kapcsolatok, barátságok mehetnek tönkre. Mert véleménye mindenkinek van.
A téma megosztó. Megosztja a társadalmat, a baráti kört, néha bizony a családot is.

Itt vannak, jelen vannak. Tetszik vagy sem, de életünk részei a menekültek, bevándorlók. Hogy meddig és milyen mértékben, azt egyelőre tőlünk okosabb emberek sem tudják. Mindenki eldöntheti, hogy akar-e, tud-e segíteni, milyen mértékben kíván belefolyni a témába. Ha rendőr, katona, túl sok választása nincs is. Véleményétől függetlenül parancsot teljesít. Önkéntesként, magánemberként ki-ki eldöntheti, mennyit szeretne tenni az ügyben, akar-e egyáltalán bármit is tenni. Tegyék a szívükre a kezüket, és döntsék el! Felelősségteljesen.

De vajon megengedhetjük-e, hogy létükkel beférkőzzenek az étkezőasztalunkhoz az esti beszélgetéseinknél, illetve barátokkal sörözgetve kellemes délutáni óráinkba? Lehet véleményünk, sőt, van is. De kell-e ennek lépten-nyomon hangot is adni? Mert vannak dolgok, amiket mi nem tudunk befolyásolni. Amikor jobb bölcsen háttérbe húzódni, és nem feltétlenül kinyilvánítani a véleményünket. Főleg nem hangos és éles vitába kezdeni miattuk a szeretteinkkel. Mert igazából attól nem változik semmi. Vannak dolgok, amibe egyszerűen nincs beleszólásunk. Nem vagyunk olyan pozícióban, hogy tudnánk ellene tenni.

Persze érdemes követni, figyelni az eseményeket, olvasni a híreket, hiszen tájékozottnak kell lennünk. Jó, ha tudjuk, mi történik a nagyvilágban, mi történik körülöttünk. De vajon érdemes ennél mélyebbre ásni a témában? Érdemes emiatt barátainkkal, családunkkal, kedvesünkkel összevitatkozni? Megéri egy családi ebédet, romantikus vacsorát tönkretenni? Nem biztos, hogy jó, ha hagyjuk, hogy életünk hétköznapjaiba ilyen formán, ilyen durván beférkőzzenek. Nem szabad, hogy emiatt kellemetlen órákat éljünk meg szeretteinkkel. Vacak dolog, ha netán annyira elfajul egy-egy vita, hogy megromlik az addig harmonikus, jól működő kapcsolat. Könnyen tönkremehetnek barátságok. Persze feltehetjük a kérdést, hogy akkor az milyen barátság volt? De az biztos, hogy senkinek nem hiányzik a vita, a veszekedés. Márpedig mostanában ettől hangos a környezetem.

Üljünk le egy percre, vegyünk egy mély levegőt, és gondolkodjunk. Biztos, hogy megéri?