Csakazértis

Amikor találkozunk valakivel, amikor megismerkedünk, még minden rózsaszín. Mintha nem is mi lennénk, és nem is ő. Két ember találkozása mindig csodálatos dolog. Benne van minden varázs, lehetőség, újdonság, tűz és parázs. Minden, amiből lelkünk táplálkozik.

Nem véletlen, hogy rózsaszínben látjuk a világot. Varázslatos, ahogy ismerkedünk, ahogy kibontakozik a szerelem. Ahogy napról-napra többek leszünk, ahogy építkezünk, kiteljesedünk. Égünk a vágytól, hogy lássuk egymást, hogy találkozzunk, minden apró érintésnek örülünk, minden együtt töltött percet bearanyoz a másik lénye.

Ilyenkor könnyen elfogadjuk egymás hibáját, könnyen legyintünk a problémákra, hisszük, hogy mindent meg lehet oldani.

Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük egymást. Egyre inkább önmagunkat adjuk, s lekerül az a bizonyos rózsaszín szemüveg is, amin keresztül vizsgáltuk eddig párunkat, kapcsolatunkat. Előtérbe kerülnek a kisebb-nagyobb hibák. Egyre több az összezörrenés, a vita, és nézeteltérés.

A párkapcsolat fenntartása nem könnyű feladat. Nehéz munka, mégis megér minden fáradozást.

Legtöbbször túl nagy elvárásokkal megyünk bele egy kapcsolatba. Sokszor olyanokat várunk el a másiktól, olyan párt szeretnénk, aki igazából nem is létezik. Persze vannak alap dolgok, amikről semmiképp ne mondjunk le. De tíz körömmel nem szabad ragaszkodni elképzelésünkhöz, nem szabad kergetni egy álom ideált, aki talán sosem létezett, és még meg sem született.

Ehelyett a másik megismerése után próbáljuk őt elfogadni és szeretni a hibáival együtt. És ha olykor-olykor zavar is bennünket egy-egy rossz szokása, akár szóvá tesszük, akár nem, az nem azt jelenti, hogy egész lényét, s vele együtt kapcsolatunkat kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy tökéletes ember nem létezik. Bizony, mi magunk sem vagyunk azok! A másik sem az. De ettől még lehet szeretetben, szerelemben és harmóniába együtt élni. A másik kölcsönös elfogadásával, a másik nézőpontjának megértésével.

Néha az elvárások azok, amik igazán közénk állnak. Amikor teljesíthetetlen vágyálmainkat kergetjük. Ahelyett, hogy csak békésen párunkhoz simulnánk, élveznénk az együtt töltött időt, és néha nagyot mosolyognánk apró-cseprő dolgain.

Meg kell tanulni a másikat hibáival együtt szeretni, és akkor boldogabbak leszünk, mint valaha, és boldogabbá tehetjük egymás életét.

Minden bajunkra gyógyír lehet a szerelem. Édes, kéjes érzés, mely elárasztja lelkünket-testünket egyaránt. Néha nem is kell más, csak a receptre írt szerelem! ;-)

Mindenkinek hiányzott annyira valaki egy adott pillanatban, amikor olyan nagyon jó lett volna hozzábújni. Csak szép csendben elveszni a karjai között, érezni a teste melegét, az óvó érintését. Néha csak szeretnénk odabújni párunkhoz, testvérünkhöz, szülőhöz, vagy egy jó baráthoz. Bárkihez, akit szeretünk. Hangtalanul úgy maradni egy percig, mozdulatlanul, és élvezni a pillanat örömét.

Néha nem kell más, csak egy apró érintés, és máris szebb lesz a napunk. Nem kellenek a szavak. Nem kell a beszéd, hangtalanul is értjük egymást. Némán átadjuk egymásnak testünk rezdülését, és már tudjuk, jó helyen vagyunk. Biztonságban. Feltöltődünk a másik által. Erősek és magabiztosak leszünk általa.

Jó érzés párunk mellkasára hajtani fejünk. Érezni lélegzetvételét, hallani szívdobbanását, tudva, mennyire szeret. Jó így maradni, hosszú percekig, jó így elaludni, vagy hajnalban erre ébredni fel.

Ölelés közben kellemes érezni párunk illatát. Beleszippantani a hajába. Felidézni azokat a pillanatokat, mikor megismerkedtünk. A kezdet-kezdetén is ugyanezt éreztük, a jóleső mámort, az izgató illatot. Ismerős. Jól ismerjük, hisz beivódott gondolatunkba, érzékszervünkbe, ott van a tudatunkban, lelkünkben. Ha lehunyjuk szemünk, bármikor képesek vagyunk felidézni az édes illatot, ami annyira kedves szívünknek, ami annyira vonzó számunkra. Amiért annyira bolondulunk.

Izgalmas puszit lehelni kedvesünk nyakára. Ettől a gyengédségtől beleborzong. Végigszalad nem csak az ő hátán, de a miénken is a kellemes melegség. Ajkunkon érezzük ízét, a vágyat, amit keltünk benne, és ami bennünk is felébred iránta.

Minden nő szeret a másik karjába omlani. Ez mindig így volt, s így is marad, de manapság vigyázni kell, mert nem biztos, hogy a másik elkap. S ha elkap, nem biztos, hogy meg is tud tartani...!
Müller Péter

Drágám!

Egyszerűen csak jó a karjaidban lenni. Amikor csillogó tekintettel nézel engem, átadom magam a pillanatnak, és hiszem, hogy sosem múlik el. Tudom, hogy mindig elkapsz, sőt, együtt zuhanunk a végtelenbe. Ám ha nem vagy velem, időnként annyira elérzékenyülök, hogy ölni tudnék az ölelésedért!

Nem vagyok egyedül,
már nem kell félnem,
szívem elgyengül,
csak át kell élnem.
Becsukom szemem
és téged látlak,
látok egy álmot,
és látok egy vágyat.
Érzem érintésed,
bőrömön leheleted,
nyugtató ölelésed,
óvó figyelmedet.
Finom illatod,
Lágy, puha kezed.
Simogat engem
a tekinteted.
Bár messze vagy
én érezlek téged,
érzem mi te vagy,
mi bennem éget.
Perzseli testem,
égeti szívem,
bennem élsz
elevenen.

Nincs olyan kapcsolat, amelyben a felek időnként nem különböznek össze, nem vitatkoznak dolgokon. Amikor pedig az érvelések elfajulnak, az indulatok elszabadulnak, hangos veszekedések lesznek belőle.

Hiszem, hogy jó, ha megosztjuk egymással gondolatainkat. Néha vállalva, hogy nem egyetértést vívunk ki ezzel. Egy kapcsolatban nem az a jó, ha mindig mindenben egyetértünk, ha mindig mindenről ugyanazt gondolunk. Hanem hogyha a különbözőségek ellenére is kitartunk egymás mellett.

Jók és élvezetesek lehetnek ezek az eszmecserék. Rádöbbenhetünk akár, hogy nem a saját nézőpontunk a jó, a szerencsés. Vagy legalábbis nem az az egyedüli. Jó néha más szemszögből látni a kérdéseket, miközben a válaszokat keressük. Jó néha a másik bőrébe belebújni, és onnan nézni a dolgokat.

Persze vannak nagyon kényes témák, amik érzékenyen érintenek bennünket. Az sem mindegy, milyen hangulatunkban találkozunk egy-egy vitás kérdéssel. Egyszerűen csak rossz pillanatban kerül elő valami. Máskor esetleg teljesen más lenne a reakciónk, így meg azonnal ellentmondunk, vitatkozunk.

Sok esetben csak utólag gondolkozunk. És bár akkor könnyebb elfogadnunk a másik nézőpontját, a vita hevében akkor ezt nem mérlegeljük. Később hiába vagyunk empatikusabbak, néha a pillanat rossz dolgokat mondat velünk.

Vannak olyan helyzetek, amikor tulajdonképpen nem is párunkra haragszunk. Amikor igazából bármit mondhat, bármit csinálhat, mi mégis felrobbanunk.

És hát persze igaz a mondás: mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk. Mindig azt sértjük meg, aki a legközelebb áll hozzánk. Pusztán azért, mert ott van. Mert ő van jelen az adott pillanatban, mert ő van a legközelebb. Mert ő ismeri legbelsőbb félelmeinket. Mert vele vagyunk igazán őszinték. Gyakran rajta verjük le a hét fáradalmait, rajta kérjük számon más okozta sebeinket.

Normál esetben tudjuk, hogy ha összevesztünk, attól még szeretjük egymást, és voltak, meg lesznek is még jó pillanataink.

Normál esetben tudjuk, hogy úgyis megbocsájtja kirohanásunkat a másik. Azonban ne vegyük természetesnek jelenlétét. Ne vegyük természetesnek, hogy szeret. Ne éljünk vissza megértésével, türelmével. S bár tudjuk, bármelyikünknek lehet rossz napja, lehet rossz időszaka, ne feledjük, hogy szavainknak mekkora súlya van.

Aki igazából szeret, az ad a véleményünkre. Akkor is, ha higgadtan fogalmazzuk meg, és akkor is, ha a vita hevében vágjuk a fejéhez. Ne felejtsük, a szavakkal időnként jobban lehet bántani, mintsem tettlegesen.

Adott pillanatban nem is gondolunk bele, hogy mennyivel egyszerűbb lenne hozzábújni. Ölelését érezve megnyugodni. Tudva, ott van nekünk, és szeretetével elárasztja lelkünket. Ezért néha harapjuk el szavainkat, nyújtsuk ki kezünket, és hagyjuk, hogy lénye megérintse szívünket! Néha ennyi is elég, hogy megnyugvást találjunk!

Köszönöm minden kedvességed,
Megnyugtató ölelésed.
Mérhetetlen nagy türelmed,
Szenvedélyes érintésed.
Köszönöm, hogy fogod két kezem,
Hogy válladra hajthatom fejem.
Köszönöm, hogy nem hagysz cserben,
S hogy egy kicsit szeretsz engem.
Köszönöm a mesés tegnapot,
Az eljövendő holnapot.
A következő csodás hónapot,
A csillagot és a napot.
Köszönöm a jövő évet,
És mindent, amit érzek.

Mindenki életében legalább egyszer elmondhatja, hogy megtalálta, rátalált arra az emberre, akit szívvel-lélekkel szeret. Legalább egyszer szerelmesek leszünk életünk folyamán. Csalódásaink ellenére sem szűnik meg a szív szeretni. Addig dobog lelkesen, míg mi is elmondhatjuk: itt van! Végre!

Legalább egyszer utunkba sodor az élet olyan személyt, akiért őszintén tudunk lángolni, égni. Onnantól már csak rajtunk múlik, képesek leszünk-e megtartani. Hiszen nem csupán megtalálni, megszerezni kell a másikat. Megtartani és megbecsülni sokkal nehezebb feladat. Márpedig a lángot táplálni kell, máskülönben fénye kihuny, és csak kellemetlen hűvös marad a melegsége után.

Jó esetben olyan személy mellett horgonyzunk le, aki elvarázsol, elbűvöl. Nem csak addig, míg lila köd borul a kapcsolatunkra. Nem csak egy jó dumával kápráztat el. Nem csak az első randin nyűgöz le. Hanem nap, nap után képes szikrára gyújtani lelkünket. Folyamatosan a fellegekben járunk miatta. Azon kapva magunkat, hogy ébren álmodunk. Mellette meg tudjuk valósítani nem csak álmainkat, hanem újra tudjuk élni a varázslatot, a csodát.

Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is...!
Marcus Aurelius

Szerencsés esetben olyan személy mellett kötünk ki, aki megmosolyogtat. Aki humorával színt visz napjainkba. Aki szavaival felemel, magához húz, és gúzsba köt. Aki tetteivel tiszteletet vív ki magának. Aki nem csak az arcunkra képes mosolyt csalni, de lelkünk mélyét is megmelengeti.

Akire a messzi távolból csak rá gondolván is mosolygunk, szívvel-lélekkel, őszintén. Aki mellett eltörpülnek a gondjaink, mert képes másképp láttatni azokat. Aki ha csendben ránk tekint, egész lénye olyan pozitív kisugárzást áraszt felénk, ami folytonos mosolyra készteti lelkünket.

Akinek a szeme némán mosolyog. Akinek ha az ajka is mosolyra görbül, akkor aztán elolvadunk. Újraéljük, újragondoljuk álmainkat, ezúttal úgy, hogy része lesz életünknek, mintha mindig is az lett volna. Akit ha épp nem látunk, akkor is képes a mosolyával beragyogni a napunk.

Minden nő megérdemel egy pasit, aki még akkor is mosolyt tud csalni az arcára, amikor semmi oka nincs rá. Amikor összedőlt a világ körülötte, amikor mindent elveszített, mert egy mosoly pillanatok alatt rádöbbenti: ami számít, az már ott van az életében, az összes többi meg kit érdekel. Szóval erre képes egy mosoly tőle: visszahoz a jelenbe, és segít élni...
Oravecz Nóra

Mosolyterápia. Talán ennek nevezném. A mosoly erős. Olyan ereje van, hogy két lelket egy láthatatlan, vékony szállal összekötve képes szilárdan egymáshoz láncolni.

Szeretem, ahogy vígan mosolyogsz,
Szeretem, ahogy boldogan ragyogsz.
Szeretem válladra hajtani fejem,
Szeretem, ahogy simogatod a lelkem.

Lehetsz bármilyen magabiztos. Bármilyen határozott. Nyitott, szabadelvű személyiség. Képviselhetsz komoly értékeket. Lehet reális értékrended. Maximálisan bízhatsz a másikban. Feltétel nélkül szerethetsz. Lehetsz odaadó és megértő. De a Te életedben is elérkezik az az idő, amikor egy apró kis résen felüti fejét a zöld szemű szörny.

Amikor kételkedsz párod hűségében. Amikor találgatod magadban, merre járhat, kivel lehet. Amikor kétkedve fogadod minden szavát. Amikor fürkészed a tekintetét. Amikor minden mondatába mást hallasz bele. Amikor bár nincs semmi bizonyítékod, mégis azt hiszed, nem te vagy az egyetlen az életében.

Minél jobban kételkedsz, minél jobban keresed a válaszokat, minél határozottabban hiszel a gondolataidnak, annál biztosabb, hogy legbelső félelmed valóra válik.

Hamarabb eljön az, amitől félsz, mint az, amit remélsz.
Publilius Syrus

Az ember nem monogám típus alapjában véve. Éppen ezért nehéz elvárni a másiktól, hogy holtomiglan holtodiglan hűséges maradjon. Nyilván törekszünk erre. Az igény megvan bennünk. Az akarat is. De ritkán sikerül. Mert ez a természet megerőszakolása. Kimondjuk, vagy sem, de így igaz. Nem azért jöttünk e földre, hogy merev korlátok közé szorítsuk magunkat, vágyainkat. Élvezni kell az életet. A másik tiszteletben tartásával. De közben nem szabad szem elől tévesztenünk a saját igényeinket sem. És hát miért zárnánk ketrecbe a másikat, miközben néha magunk is szárnyalni vágyunk?

Nem vagyok féltékeny típus, csak éppen nem tudom elviselni, ha hozzányúlnak ahhoz, ami az enyém...!
Moulin Rouge c. film

De vajon lehet-e az enyém egy másik személy? Bármennyire is szeretem, sosem birtokolhatom. Nem tárgy. Lelke van. Személyisége. Egyénisége. Tartása. Szíve. Hogyan is sajátíthatnám ki? Mindenki szabadnak született. Mindenki szeretetre, de ugyanakkor szabadságra vágyik. Csak épp egy picit. Egy kicsit másképp.

Ez nem jelenti azt, hogy hátat fordítanánk addigi életünknek. Nem jelenti azt, hogy mindent feladva hanyatt-homlok más irányba fordulnánk. Csak annyit jelent, hogy néha repülni szeretnénk. Repülni vágyunk. Fent a fellegekben járni. Hogy aztán fészkünkbe visszatérve bizton tudjuk, jó helyen vagyunk. Hazaértünk.

Ha szabadságra vágysz, kinyitom az ablakot,
Ha repülni szeretnél, még szárnyakat is adok!
Repülj kedvedre, szabadon szállj a messzi égen,
Tekints le a földre, nézzél körbe a messzeségben!
Légy nagyon boldog, de csak picit nélkülem,
Élvezd az életet kicsit másképp, s nem mindig velem,
De ha megfáradnál, megpihennél, visszavárlak,
Tárt karokkal meleg szívembe zárlak.
Sose kérdem én, hogy merre jártál,
Hogy a messzeségbe miket láttál, mit csináltál.
Nem fájdalom nekem utadra engedni,
Nem nehéz számomra így kedvedre tenni.
Ha érzem, menni akarsz, máskor én küldelek,
Kinyitom az ablakot, hogy kiengedjelek,
Tudván, hogy visszajössz. Nekem így jó Veled.