Csakazértis

Magam is gondolkoztam már ezen a kérdésen. Valaki számára Angyal vagyok. Egy gyémánt, egy ajándék. Csiszolatlan, de azért értékes. Fényes és csillogó. Egyedi és drága. Angyalian elbűvölő. Csábítóan vonzó. Talán bájos is. Legalábbis remélem. És csak egy személynek. Szigorúan csak egynek. Shekinah, a feltétel nélküli szeretet angyala. Ez lennék?

Az angyal olyan, mint a gyémánt. Nem lehet csinálni, csak találni. És nincs két egyforma a világon...
Charlie angyalai c. film

Másnak talán kísértés. Akinek nehezen állnak ellen. Aki átsuhan életükön, egy-egy rövid epizódjukat kiszínezve. Akivel olykor szeretnének együtt lenni, de mégsem lehet. Aki olykor elvarázsolja őket, mégis olyan hőfokon ég, hogy nem lehet megérinteni. Egy kísértés. Akit szeretnének magukénak tudni. Egy látomás. Aki megközelíthetetlen. Érinthetetlen. Elérhetetlen. Számukra mindenképp. Mert csak egy társ létezik. Minden más csak játék. Csak flört. Csak kísértés. Ez lennék?

Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt...!
William Somerset Maugham

Talán ördögien angyali az énem. Kiismerhetetlen. Megfoghatatlan. Sokszor érthetetlen. Ugyanakkor tiszta, szeretetre méltó. Őszinte. Néha bántóan őszinte. Olykor rossz. Nőiesen vad. Gyengéden erőszakos. Ördögien elbűvölő.

Sosem lehet tudni egy nőnél, hol végződik az angyal, és hol kezdődik az ördög...
Heinrich Heine

Mindenkinek mást engedek láttatni magamból. Képes vagyok megújulni, virulni, kinyílni. Olyan vagyok, aki tud örülni az élet nyújtotta apró örömöknek is. Nem nagy dolgokkal lehet engem elvarázsolni. Egészen apró, pici csodatétemények kellenek ahhoz, hogy valakinek kinyissam a szívem. A lelkem legmélyére azonban csak néhányan láthatnak. Titkok kövezik utamat. Nem mindenki kapja kézhez a megfejtést. A kulcsot ki kell érdemelni.

Mindenki számára az vagyok, aki lenni szeretnék. Mindenki olyannak lát, akit láttatni engedek. Titokzatosság lengi körbe énemet. És ez így van rendjén. Talán pont ezt akarom. Ilyen akarok lenni. Egy Angyal, aki csodásan játszik az élet hegedűjén. Akinek kezei közül lágy dallam születik, melyet csak az hallhat, akinek érzékeny füle van a varázslatos égi muzsikához.

Rossz vagy? Hisz én is az vagyok!
Ettől érdekesek az együtt töltött napok.
Unalmas jónak lenni nélküled.
Sokkal jobb rossz lenni Veled!

A női lélek kifürkészhetetlen. Megérthetetlen. Amikor pedig azt hiszed, na végre, sikerült rájönnöd a titok nyitjára, na akkor koppansz egy nagyot: csak játszottak veled. A képzeleteddel. Merő káprázat volt csupán, egy pillanat, amíg hitted, hogy érted, mi is jár a fejünkben. Egy röpke, múlandó pillanat, ami tovarebbent. Az őszi szél elsodorta, messzi tájakra röpítette, és már azt is elfelejtetted, hogy valaha gondoltál rá egyáltalán.

Talán nem is akarjuk, hogy megértsetek minket. Talán jobb nekünk a titokzatosság. Talán szándékosan rejtjük el előletek érzelmeinket, gondolatainkat. Csak mondjuk, mennyire fontos beszélgetni, megérteni a másikat, miközben mi emelünk falat saját magunk köré. Egy olyan falat, amit akár erődnek is hívhatnánk. Körbebástyázzuk magunkat. Tornyokkal védjük. Árkokkal biztosítjuk. Bármit elkövetünk, csak bevehetetlenek lehessünk. Miközben a folytonos megértésetekért áhítozunk.

A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat! Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris...

Nem bennetek van a hiba. De talán nem is bennünk. A női és férfi lelkek különböznek. Egyszerűen mást akarunk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Ilyen egyszerű. Folyton keressük a válaszokat. És ha nem találjuk, kétségbeesünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nincsenek. Vagy épp ellenkezőleg, ott van az orrunk előtt. Nem látjuk a fától az erdőt. A sziklától a hegyet. A naptól a napsütést.

Vajon fontos mindent megérteni? Mi lenne, ha csak elfogadnánk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha csak örülnénk a mának, a másiknak. Az érintésnek, az ölelésnek, az összetalálkozó tekintetnek. Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? És miért kell minden kérdést megválaszolni?

Csak vegyünk egy mély levegőt. Csak szippantsunk bele. Dőljünk hátra, és mosolyogjunk. Élvezzük, ahol vagyunk. Örüljünk annak, ami megadatott. Néha csak ennyi kell. Néha ez is elég. Nem kell látni ahhoz, hogy tudjuk, hogy valahol a madár sirály.

Néha nem tudjuk, mekkora kincset is tartunk a kezünkben. Milyen értéket birtokolunk. Vagyis talán nem is jó ez a kifejezés. Másik személy felett ugyanis nincs hatalmunk. Nem tudunk birtokolni senkit sem. Magunk mellett tudhatjuk társként, útitársként. Mellettünk, egyenrangú, külön személyként. Mert az igazi kapcsolat az, amiben egyenrangúak vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy egyenlőek. Igenis vannak különbségek. Saját személyiségünk van, amit nem szabad a másikért sem feladni. Akit igazán szeretünk, arra felnézünk. Azt tiszteljük. Becsüljük. És ez az érzés kölcsönös, nem egyirányú.

Amikor mellettünk áll valaki, néha azt oly természetesnek vesszük, hogy fel sem merül bennünk, hogy elveszthetjük. Úgy gondoljuk, mindig lesz nekünk. Mindig mellettünk lesz. Pedig elég egy meggondolatlan pillanat, amikor engedünk a kísértésnek. Amikor egy picivel jobban vonz a változatosság, egy másik, pont azért, mert új, mert varázslatos, mert izgalmas. Persze lehet, hogy semmivel sem jobb társunknál, csak épp az újdonság erejével hat ránk. És ha nem vagyunk elég éberek, nem figyelünk kellően, igen, akkor néha elgyengülünk, és engedünk a kísértésnek.

Néha csak a pillanat műve ez. Néha csak egyszerűen megtörténnek dolgok. Néha nem gondolkodunk. Csak sodor az élet, a kíváncsiság, a varázslat felé. Tetszik az izgalom, a lángolás és az izzó parázs.

Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt...!
William Somerset Maugham

Máskor napokig, hetekig, hónapokig gyötrődünk, kínlódunk, míg döntés hozunk. Amíg eldöntjük, hogy a járt utunkat feladjuk-e egy járatlanért. Kételyek gyötörnek, kérdésekre keressük a válaszokat. Keressük azt, ami valójában bennünk lakozik.

Végül valahogy döntünk. Mindig csak utóbb derül ki, jól-e. Megérte-e. Megbántuk-e, amit tettünk, vagy amit épp nem tettünk meg.

Minden kijárat egyben bejárat valahova...
Tom Stoppard

Amikor valami véget ér, egyben valami akkor kezdődik el. Minden nézőpont kérdése, s azé, mennyire nézzük pozitívan a dolgokat. Milyen az életszemléletünk. Olyan ez, mint a félig teli, félig üres pohár. A lényeg ugyanaz, a szemlélet mégis más. Más a közérzetünk tőle. Másképp szólal meg a lelkiismeretünk.

Mindig akkor jövünk rá, mi a legfontosabb a számunkra, mikor már elvesztettük azt…
Agatha Christie