Csakazértis

Néha nem tudjuk, mekkora kincset is tartunk a kezünkben. Milyen értéket birtokolunk. Vagyis talán nem is jó ez a kifejezés. Másik személy felett ugyanis nincs hatalmunk. Nem tudunk birtokolni senkit sem. Magunk mellett tudhatjuk társként, útitársként. Mellettünk, egyenrangú, külön személyként. Mert az igazi kapcsolat az, amiben egyenrangúak vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy egyenlőek. Igenis vannak különbségek. Saját személyiségünk van, amit nem szabad a másikért sem feladni. Akit igazán szeretünk, arra felnézünk. Azt tiszteljük. Becsüljük. És ez az érzés kölcsönös, nem egyirányú.

Amikor mellettünk áll valaki, néha azt oly természetesnek vesszük, hogy fel sem merül bennünk, hogy elveszthetjük. Úgy gondoljuk, mindig lesz nekünk. Mindig mellettünk lesz. Pedig elég egy meggondolatlan pillanat, amikor engedünk a kísértésnek. Amikor egy picivel jobban vonz a változatosság, egy másik, pont azért, mert új, mert varázslatos, mert izgalmas. Persze lehet, hogy semmivel sem jobb társunknál, csak épp az újdonság erejével hat ránk. És ha nem vagyunk elég éberek, nem figyelünk kellően, igen, akkor néha elgyengülünk, és engedünk a kísértésnek.

Néha csak a pillanat műve ez. Néha csak egyszerűen megtörténnek dolgok. Néha nem gondolkodunk. Csak sodor az élet, a kíváncsiság, a varázslat felé. Tetszik az izgalom, a lángolás és az izzó parázs.

Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt...!
William Somerset Maugham

Máskor napokig, hetekig, hónapokig gyötrődünk, kínlódunk, míg döntés hozunk. Amíg eldöntjük, hogy a járt utunkat feladjuk-e egy járatlanért. Kételyek gyötörnek, kérdésekre keressük a válaszokat. Keressük azt, ami valójában bennünk lakozik.

Végül valahogy döntünk. Mindig csak utóbb derül ki, jól-e. Megérte-e. Megbántuk-e, amit tettünk, vagy amit épp nem tettünk meg.

Minden kijárat egyben bejárat valahova...
Tom Stoppard

Amikor valami véget ér, egyben valami akkor kezdődik el. Minden nézőpont kérdése, s azé, mennyire nézzük pozitívan a dolgokat. Milyen az életszemléletünk. Olyan ez, mint a félig teli, félig üres pohár. A lényeg ugyanaz, a szemlélet mégis más. Más a közérzetünk tőle. Másképp szólal meg a lelkiismeretünk.

Mindig akkor jövünk rá, mi a legfontosabb a számunkra, mikor már elvesztettük azt…
Agatha Christie

Vajon miért ragadnak ránk a pasik, míg máskor meg miért nem? Szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat, hogy aki elég okos, ne a saját kárán, hanem másokén tanuljon.

Középkorú lévén több kapcsolattal a hátam mögött azt hinné az ember, elég tapasztalt vagyok. Aztán kiderül, a fenét! Egy életen át tanulunk a párkapcsolatról is, mint minden másról.

Szakítás

Elfogyasztottam már egy férjet, voltak egy éjszakás kalandjaim is, nem vagyok sem prűd, sem apáca. Egy-egy kapcsolat vége igazán megviselt. Képes vagyok nagyon mélyre kerülni érzelmileg. Ami azért szerencsére nem tart örökké. Első lépésként persze azonnal a másikat hibáztattam. Másodikként aztán magamat. Majd rájöttem, hogy senki sem angyal. Igyekeztem tanulni a hibáimból. Ez idő alatt sosem ismerkedtem, és ha nálam próbálkoztak, kegyetlenül elvettem a kedvét az illetőnek.

Minden szakítás után kell idő, hogy helyreálljon az ember lelki egyensúlya. Kinek kevesebb, kinek több. Én bár képes voltam mélyre kerülni a válság idején, ugyanakkor igyekeztem hamar kilábalni belőle. De semmiképp nem úgy, hogy belevetettem magam az ismerkedésbe. Sőt! Kerültem az embereket. Annyit mentem „társaságba”, amennyit nagyon muszáj volt. És ez lényegében a munkahelyet, vagy a vásárlást jelentette ez időszak alatt. Igen, leginkább otthon szerettem lenni, nyalogatva a sebeimet. Nem hiszem, hogy túlzásba estem volna. Hisz minden szakítás egy gyász folyamat. El kell tudni engedni a másikat, bárhogy és bármiért is érjen véget egy kapcsolat. És ez bizony nem könnyű, ha szerettük a másikat.

Ha véget ért ez a folyamat, és újra nyitunk a világ felé, újra tudunk bízni a másik nemben, akkor lehet új kapcsolatot kialakítani. Anélkül, hogy az előző beárnyékolná azt. Anélkül, hogy előző párunk hibáit új párunkra vetítenénk. Anélkül, hogy új párunkat büntetnénk az előző vétkeiért. És anélkül, hogy boldogtalanságunk, csalódottságunk miatt negatív lenne a kisugárzásunk. Hiszen mindenki boldog, pozitív gondolkodású, életvidám párt szeretne maga mellett tudni, nem depis, lehangolt, és életunt személlyel tölteni a szabadidejét.

A titok, ami nyitja

Sokan nem adnak elég időt maguknak ahhoz, hogy feldolgozzák a szakítást. Sokan egy új kapcsolatban akarják megtalálni a boldogságot, remélve, így hamar elfelejtik előző párjukat. Ezért sok esetben már a gyors ismerkedés is kudarcba fullad. Hiszen rágörcsölnek, nagyon akarják. És olyan feladat elé állítják új társukat, aminek lehetetlenség megfelelni: hogy feledést biztosítsanak, ők feledtessék el az előző pár okozta sérelmeket.

Ha mégis túlélné ezt a rizikós időszakot az új kapcsolat, akkor is nehéz helyzetben vagyunk, de még inkább új párunk. Óhatatlan, hogy sok mozdulata emlékeztet előző társunkra. Vagy azért, mert ugyanolyan. Vagy azért, mert pontosan ellentétes. Óhatatlanul összehasonlítjuk új partnerünket az előzővel. Éppen ezért új párunk bármit csinál, sajnos fájdalmat okoz nekünk. Fájdalmat okoz, amit ha nem is mondunk meg neki, előbb-utóbb érez. Ha nem is tudja pontosan megfogalmazni, mi a baj, de érzi, nem érti az okát, de tudja, hogy valami nem stimmel. Érzi, hogy nem vagyunk boldogok mellette.

Feszültséggel teli lesz ez a kapcsolat, ami persze viták sorához vezet. Ha nagyon okos, nagyon intelligens, érzelmileg fejlett új társunk, csak akkor fog rájönni arra, hogy valójában még nem vagyunk túl előző kapcsolatunkon. Ő valójában egy pótlék, nem más. Vele csak vigasztalódni akarunk.

Máskülönben ezek a viták annyira besűrűsödnek, annyira elfajulnak, hogy a legtöbb esetben ezt nem éli túl a kapcsolat, azaz ismét ott tartunk, ahol az elején. Egy újabb szakítás, amikor valójában az előzőt még ki sem hevertük.

Körforgalom

Így belesodorjuk magunkat egy körforgásba. Ahonnan úgy tudunk kikecmeregni, ha egyszer végre adunk időt magunknak a gyászra, és valóban lezárjuk előző kapcsolatunkat.

Amikor ez megtörtént, akkor tudunk mosolygósan, pozitív gondolatokkal a fejünkben tekinteni a jövőbe, egy boldog kapcsolatot remélve. Persze nem rágörcsölve, nem „akarva”, hanem csupán élni tudunk az utunkba kerülő lehetőségekkel.

Na ekkor fognak ránk tapadni a pasik!

Nem vagyok más, mint egy örök álmodozó,
Kinek életében mindenki csak átutazó.
Mindenki itt hagyja lábnyomát
Ki szívemen utazik át.

Minden szakítás természetesen nyomot hagy a lelkünkben. Nem múlik el nyomtalanul. Talán kell is, hogy fájjon, hogy emlékezzünk, és tanulhassunk a hibáinkból.

Én is megtörtem néhányszor. Legutóbb (szigorúan a feldolgozást követően) egy netes társkereső oldalra regisztráltam. Valahogy úgy voltam vele, könnyebb lesz ott a névtelenségbe burkolódzva ismerkedni. Talán könnyebben lehet egy előszűrést követően párra lelni, így elkerülni az újabb csalódást. Persze csak ha okosan csináljuk. Örömmel jelentem be, nekem sikerült!

Bármily furcsa is, de azóta tapadnak rám a férfiak. A munkahelyemen érzem, ahogy végigpásztáznak a tekintetükkel. Amikor egyedül megyek be a városba látom, hogy rám mosolyognak. Megfordulnak utánam. Miért? Mert látszik rajtam a magabiztosság, a pozitív kisugárzás. A férfiak ezt szeretik.

Az persze más kérdés, hogy én pedig páromat… ezért nagyon udvariasan persze, lelküket nem sértvén visszautasítok minden közeledést. Senki lelkivilágába nem szeretnék belegázolni. Egyszerűen jó volna világgá kiáltani, hogy én már hazaértem.

Adott egy alacsonyabb, túlsúlyos, a lánynál néhány évvel fiatalabb, és hát mondjuk ki nem éppen szép srác, aki tele volt ugyan ambícióval, pénzzel viszont nem. Frusztrálta a nem éppen kosaras alkata, ugyanakkor elég beképzelt, szétszórt, és a következményekkel nem törődöm személyiség volt.

Ehhez képest a lány kifejezetten csinos, átlagos magasságú, jó munkahellyel, konkrét célokkal, elért eredményekkel rendelkező. Fel tudott már mutatni egy szépen berendezett lakást, utazások kellemes emlékeit. Mindössze egy harmonikus kapcsolat hiányzott az életéből.

Egyszer volt, hol nem volt

A történet úgy kezdődött, mint minden mesében: egymásba szerettek, és azt hitték, életük végéig együtt lesznek. Igen, minden hibája, testi adottsága ellenére is szerette a lány a fiút.

Találkozgattak, ismerkedtek, tényleg jól megvoltak. Utólag visszagondolva persze voltak intő jelek, de ezekre ilyenkor az ember hajlamos nem figyelmi, rálegyint. Ilyen volt pl, hogy együttlétük alatt nem mutatta be a szüleinek a fiú a lányt, nem ült ott vele a karácsonyi asztalnál, külön töltötték az ünnepeket, mert hogy a fiú számára a család szent volt. A család alatt a szüleit és a húgát kell érteni. Egy nagy gyerek, aki 30 évesen nem képes elszakadni a szüleitől… eleinte ezt édesnek gondolta a lány, később zavarónak, és rá nézve megalázónak. De hát mit csinált volna, szerette!

Hidegzuhany

Egyszer úgy ment el otthonról a fiú, hogy véletlenül belépve maradt a közösségi oldalán. A lány sosem volt korábban féltékeny. Nem olyan típus, illetve a fiú sem adott rá okot. Szóval minden hátsó szándék, rossz érzés nélkül lesett bele a fiókjába. Ám amit ekkor látott, az ledöbbentette. Intim, hosszan tartó, és hónapok óta folyó csetelés mással! Nem kapott levegőt, egyszerűen nem értette a dolgot. Ezt követte, és ezt már szándékosan, hogy belenézett a telefonjába. Sms váltások, konkrét találkozók megbeszélése, illetve a találkozás utáni üzenetek, a jóleső, kellemes együttlétekről. Hidegzuhany. Kétségbeesés. Számonkérés.

Kisfiús bájjal, határtalan sajnálkozás közepette, megbánó arccal kért bocsánatot a fiú. Elmondása szerint érzelem nélküli szexkapcsolatról volt szó, ami valójában kielégülésen kívül semmit nem jelent számára, épp ezért játszi könnyedséggel megígérheti, nincs folytatás, érzelmileg nem kötődik a csajhoz. Kérte, könyörgött a lánynak, hogy ne hagyja ott.

Megbocsájtás

Nagy lelki traumán túl lépve a lány vele maradt. Szerette. És valóban kapott tőle egy második, egy igazi esélyt a fiú. Minden igyekezetére szükség volt, hogy ne hánytorgassa fel többé az esetet, hogy elnyomja magában az akkor átélt emlékeket. De tudta, ha együtt szeretnének maradni, valóban nem szabad többé szóba hoznia. Ugyanakkor természetesen semmi nem volt olyan többé, mint azelőtt. A kisördög már ott volt, jelen volt, és az első gondolata mindig az volt a lánynak, kivel van a fiú, mit csinál és miért. Akkor is, ha ennek nem adott hangot.

A belső feszültsége, az idegessége azonban megnyilvánult. Türelmetlen volt, sokkal hamarabb összekaptak, gyakoribbak lettek a veszekedések, apró-cseprő dolgokon vitáztak. Miközben a háttérben a megcsalás húzódott meg. De erről nem beszéltek többet. A kapcsolatuk innentől kezdve nyilván nem volt jó. Mindennek nevezhető, csak harmonikusnak, kellemesnek nem. A szíve mélyén nem tudott megbocsátani a lány, akkor sem, ha kimondta ezt a szót. Ritkábban találkoztak, bár még mindig szinte naponta beszéltek telefonon.

Az élet ismétli önmagát

Talán egyenes út vezetett odáig, hogy ismét talált magának valakit a fiú. Ami még mondhatni, érthető is lenne, valóban nem volt már felhőtlen a kapcsolatuk. Ám ahogyan intézte a dolgot, ahogy szembesült a lány vele, minden volt, csak épp nem tisztességes. Hiszen nem szakítottak, együtt voltak még.

Egyszer csak meglátta a lány a fiú közösségi oldalán, ahol a vele töltött idő alatt is egyedülállóként szerepelt fiú már kapcsolatban van, egy hónapja. És persze a megjelölt lány nem ő volt… Vele beszél minden nap, éppen a nyári közös szabadságot tervezték, és közben mással való kapcsolatát publikálja? Ezen a ponton már nem is kereste a szavakat. Már nem voltak.

Újabb esély

Hosszas telefonbeszélgetés követte a felismerést. Ami során megtudta, hogy kell a fiúnak a lángolás, az új, az izgalom, az ismerkedés varázsa. Az új lány elvarázsolta, sőt, mi több, szereti, és igen, szüksége van rá. Elmondta, hogy szereti még őt is, másképp, de már nem lángol iránta, hanem mély szeretetet érez, átalakult a szerelem. Ugyanakkor nem szeretné elveszíteni, nem akarja, hogy kilépjen az életéből. Még mindig nem szakítottak! Kérte, hogy fogadja el a helyzetet, adjon neki időt, teret és szabadságot.

És a lány adott. Annak ellenére, hogy megalázó volt a helyzet, hogy tudta, semmi értelme. Az esze tudta, de a szíve nem volt képes elfogadni. Ésszel pontosan felmérte, hogy vége, nincs értelme, a szíve még reménykedett, hogy ha elmúlik a lángolás, visszatalál hozzá a fiú. Várt.

Lezárás

Továbbra is szinte minden nap beszélgettek. Még akkor is felhívta őt a fiú, mikor a másik lánynál volt. Átsírt éjszakák, rettegett nappalok követték egymást. Mígnem a szíve is megértette a lánynak, hogy ez már nem kapcsolat, hogy vége, és bárhogy könyörög a fiú, nincs értelme folytatni ezt a szenvedést.

Lezárta a „kapcsolatukat”. Lezárta, kimondta, és valóban pontot tett a végére. Hogy feldolgozhassa a történteket, hogy megértse a megérthetetlent, és elfogadja, nem voltak jók együtt, hogy túllépjen, tovább, és lehetőséget adjon magának a boldogságra, mással. Négy éve lett oda. Négy éves kapcsolat zárult le, aminek a vége valóban szenvedés volt.

Most már utólag a lány is tudja, hogy nem lehet egy kapcsolatot helyrehozni megcsalás után. Mert többé már nem lesz ugyanaz. Nincs feltétel nélküli bizalom, befészkeli magát a rettegés, hogy mikor ismétlődik meg. Mert bizony aki egyszer megtette, megteszi még egyszer, és még egyszer. Mondhatni a második pofont magának kereste. Az első után ott kellett volna hagynia. Ha elég erős lett volna. Ha nem szerette volna ennyire. Ha…

Isten nem ver bottal

A dolog érdekessége, hogy alig szakítottak, a másik lány is otthagyta a fiút… végül két szék közül a földre került.

Hát igen! Isten útjai kifürkészhetetlenek!