Csakazértis

Amikor találkozunk valakivel, amikor megismerkedünk, még minden rózsaszín. Mintha nem is mi lennénk, és nem is ő. Két ember találkozása mindig csodálatos dolog. Benne van minden varázs, lehetőség, újdonság, tűz és parázs. Minden, amiből lelkünk táplálkozik.

Nem véletlen, hogy rózsaszínben látjuk a világot. Varázslatos, ahogy ismerkedünk, ahogy kibontakozik a szerelem. Ahogy napról-napra többek leszünk, ahogy építkezünk, kiteljesedünk. Égünk a vágytól, hogy lássuk egymást, hogy találkozzunk, minden apró érintésnek örülünk, minden együtt töltött percet bearanyoz a másik lénye.

Ilyenkor könnyen elfogadjuk egymás hibáját, könnyen legyintünk a problémákra, hisszük, hogy mindent meg lehet oldani.

Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük egymást. Egyre inkább önmagunkat adjuk, s lekerül az a bizonyos rózsaszín szemüveg is, amin keresztül vizsgáltuk eddig párunkat, kapcsolatunkat. Előtérbe kerülnek a kisebb-nagyobb hibák. Egyre több az összezörrenés, a vita, és nézeteltérés.

A párkapcsolat fenntartása nem könnyű feladat. Nehéz munka, mégis megér minden fáradozást.

Legtöbbször túl nagy elvárásokkal megyünk bele egy kapcsolatba. Sokszor olyanokat várunk el a másiktól, olyan párt szeretnénk, aki igazából nem is létezik. Persze vannak alap dolgok, amikről semmiképp ne mondjunk le. De tíz körömmel nem szabad ragaszkodni elképzelésünkhöz, nem szabad kergetni egy álom ideált, aki talán sosem létezett, és még meg sem született.

Ehelyett a másik megismerése után próbáljuk őt elfogadni és szeretni a hibáival együtt. És ha olykor-olykor zavar is bennünket egy-egy rossz szokása, akár szóvá tesszük, akár nem, az nem azt jelenti, hogy egész lényét, s vele együtt kapcsolatunkat kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy tökéletes ember nem létezik. Bizony, mi magunk sem vagyunk azok! A másik sem az. De ettől még lehet szeretetben, szerelemben és harmóniába együtt élni. A másik kölcsönös elfogadásával, a másik nézőpontjának megértésével.

Néha az elvárások azok, amik igazán közénk állnak. Amikor teljesíthetetlen vágyálmainkat kergetjük. Ahelyett, hogy csak békésen párunkhoz simulnánk, élveznénk az együtt töltött időt, és néha nagyot mosolyognánk apró-cseprő dolgain.

Meg kell tanulni a másikat hibáival együtt szeretni, és akkor boldogabbak leszünk, mint valaha, és boldogabbá tehetjük egymás életét.

Minden bajunkra gyógyír lehet a szerelem. Édes, kéjes érzés, mely elárasztja lelkünket-testünket egyaránt. Néha nem is kell más, csak a receptre írt szerelem! ;-)

Nagyon fontos a pozitív hozzáállás az életben. Nem az a fajta, ami elrugaszkodik a valóságtól, amikor nem létező ideált kergetünk, mert az nagyon veszélyes. Arról a pozitív hozzáállásról beszélek, amikor egyazon dolgot egy kicsit másképp látunk, más szemmel szemléljük, s ettől egy picit jobb lesz a kedvünk.

Nem szabad elrugaszkodni a valóságtól, nem szabad téveszméket kergetni, sem áltatni magunkat nem létező dologgal. De lehet másképp látni dolgokat, egy picit pozitívabban, s ettől szebb lesz a világ, jobb a kedvünk. Kiegyensúlyozottabb a párkapcsolatunk.

A minap beszélgettem erről, és már önmagában a beszélgetés is pozitívan hatott rám. Ami még ennél is nagyszerűbb érzés volt, hogy a másikra is. Amikor észrevétlenül, szépen csendben segítesz másoknak pusztán azzal, hogy megosztod velük a világnézetedet, a gondolataidat, s bár nem akarod rájuk erőltetni az életfelfogásodat, de gondolkodóba ejted őket, és végül elismerik, hogy a kellemes beszélgetést jó kedv követte, az mindennél többet ér.

Ezúttal is ez történt. Tulajdonképpen nem csináltam semmit. Egy szitut vázoltunk fel. Egy féltékenységre okot adó szitut. Amikor egy nő rámászik a pasinkra, és mindent elkövet, hogy elszedje tőlünk. Ez volt az alapfelállás.

Hozzáteszem, mert fontos, hogy a pasink leszereli az illetőt. Mindegy is hogyan, de leszereli, vagyis igazából nem lesz semmi a próbálkozásából.

Hogyan reagáljuk le mindezt? Mit érzünk, és mit gondolunk?

Aggódhatunk, különböző mértékben bosszanthat bennünket, magunkban fortyoghatunk, majd szépen csendben kiborulhatunk.

Ezzel a reakcióval magunkat belülről erősen emésztjük. Idegesítjük. Aztán idővel a gyomrunkra megy az egész, később testi tüneteink is lesznek, és egyszer majd, egy nem várt, esetleg teljesen békés pillanatban robbanunk, mint egy időzített bomba.

Persze hangos hiszti is követheti a történteket. Számonkérés, balhé, hangos veszekedés. A végkifejlet ellenére hangot adhatunk nem tetszésünknek. Általában ezt sosem megfelelő stílusban tesszük.

Ez a helyzet sem sokkal jobb. Nem csak magunkat idegesítjük vele, de a másikat is. Számonkérés? Miért is? Nem csinált semmit párunk, miért vonjuk kétségbe a hűségét? Miért nem bízunk benne eléggé ahhoz, hogy tudjuk, megoldja, leszereli az ilyen próbálkozókat, és igazából nem is ő tehet róla, hogy ilyen szituba került. Ha nem bízunk benne, nem bízunk benne eléggé, akkor ott a kapcsolat eleve gyenge lábakon áll. Miért nem előbb, miért nem másképp csinált bármit is, miért hagyta idáig fajulni a dolgot? Felesleges kérdések. Így tartotta jónak. Bízzunk benne! És magunkban!

Avagy jót mosolyoghatunk az egészen, hiszen a pasi minket szeret, mellettünk tölti az éjszakát, minket ölel, és a másik csaj csak jól beégette magát. Tulajdonképpen semmi nem történt.

Az előzőekkel szemben itt van a harmadik, sokkal békésebb megoldás. A mi lelkünk sem sérül, és párunké sem. Mi sem idegesítjük magunkat, de párunkat sem. Tudomásul vesszük, hogy míg világ a világ, mindig akad olyan nő, aki kellően lejáratva magát megpróbál egy-egy pasira rámászni, s bizony időnként a miénk is sorra kerül. Inkább húzzuk ki magunkat. Kellően jó férfi van mellettünk, hisz másoknak is tetszik. Ugyanakkor mi magunk is kellően jó nők vagyunk ahhoz, hogy neki mi kelljünk. Minden csábítás ellenére minket választ, minket szeret. Vagyis helyes, pozitív és egészséges hozzáállással, megfelelő önbizalommal simán túlléphetünk egy-egy ilyen szituáción.

Mindössze egy mosoly kell hozzá, kicsit átállítani a gondolkodásunkat, és máris ugyanazt a szituációt sokkal jobb fényben látjuk, mint annak előtte.

Ugye, nem is olyan nehéz boldognak lenni?

Van, amikor az ember elveszti a hitét. Amikor bár még egy autóban utaznak, még együtt, de már érzik, hogy közeleg az útelágazás, a közös út vége.

Sok vihar alatt áthajtanak. Mindig felcsillan a szemük a napsütésre. Újult erővel vágnak neki a következő útszakasznak. Bizakodva. Reményteljesen.

Örömmel állnak meg a következő városnál. Boldogan szállnak meg egy csendes, nyugodt helyen néhány napot. Élvezik a sétákat, a természet csodáit, egymás közelségét. Lelkesen szívják magukba a friss élményeket. Gazdagodnak.

Aztán némi fenntartással a szívükben, de továbbra is boldogan ülnek vissza az autóba, s utaznak tovább. Együtt.

A következő állomásra is bizalommal teli jókedvvel érkeznek. Tudnak még mosolyogni, örülni a napsütésnek, a fényeknek, a friss levegőnek, az ölelésnek. Nagyokat sétálnak, mélyeket szippantanak. Ölelik egymást, mintha nem lenne holnap. Feltöltődnek. Feszültségük szertefoszlani látszik.

Mikor ismét útra kelnek, harmadik utasnak beférkőzik közéjük a bizonytalanság.

Szörnyű érezni, tudni, hogy talán a következő vihar lesz az utolsó. A szeretet falai düledeznek, néhol már hullik a vakolat. Érezni lehet, hogy egy újabb vihar annyira megtépázza, hogy nem képes ellenállni már.

Még mindig együtt utaznak. Remélnek és bíznak. Egyre csendesebben, viharverten. De még együtt! Most már félnek. Már látszik, hogy hamarosan véget ér az útjuk. Vége a nagy utazásnak. Most már tudják, hogy a következő útelágazásnál kétfelé fordulnak majd. Bár szeretik egymást, szeretettel fogják még egymás kezét, görcsösen próbálnak egymásba kapaszkodni, de már látják az út végét.

A felismerés fájdalmas. Nagyon is fáj. A tudat, hogy mindennek vége. Már némán ülnek egymás mellett. Kézenfogva. Arcukon végiggördül egy-egy könnycsepp. Felidézik legszebb napjaikat. Miközben az autó megállíthatatlanul robog, s mindennél világosabban látszik már a messzi távolban lévő útelágazás.

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért...!
Kurt Cobain

Van az úgy, hogy a dolgok nem terveink szerint alakulnak. Hogy amit megálmodtunk, elterveztünk, nem tudtuk megvalósítani. Néha önhibánkon kívül, néha mert egyszerűen olyanok voltak a körülmények, néha csak menet közben változtak az elvárások, az elképzeléseink, néha magunk is változtunk, néha mi hibázunk. Olykor kicserélődtek az emberek körülöttünk, s már nem azzal a személlyel megyünk tovább az úton, akivel annó elindultunk.

A változás életünk velejárója. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Igazodni a változásokhoz. Azonban nem mindig könnyű ez. Nem mindig jó egy változás. Sokszor gyötrelemmel, lemondással, csalódással, fájdalommal jár.

Azt észrevenni, arra ráeszmélni, hogy aki eddig életünk része volt, már nincs többé, nem egyszerű. Akinek puszta jelenléte is örömmel, boldogsággal töltötte el lelkünket-szívünket, de már nincs többé a hétköznapjainkban, kifejezetten nehéz.

Rossz arra ébredni, hogy biztonságosnak vélt életünk, nyugalmat, boldogságot és kiegyesúlyozottságot sugárzó világunk összeomlott. Összedőlt,  mint egy kártyavár. Nincs többé a szeretett társ mellettünk, nem élvezhetjük mosolyát, nem érezhetjük biztonságot nyújtó ölelését, megnyugtató jelenlétét.

Azt hittük, mindig boldogok leszünk, együtt. Azt hittük, mi egymásnak vagyunk teremtve. Azt hittük, hogy szerelmünk, szeretetünk mindent kibír, azzal mindent áthidalunk. Azt hittük, elég, ha szeretjük egymást, és akkor minden problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni.

Aztán egyszer csak  megtörténik az, amit nem hittünk, hogy velünk is megtörténhet. Arra ébredünk, hogy vége. Hogy valami elromlott, valami eltört, amit ezúttal nem vagyunk képesek megjavítani, helyrehozni.

Bár még szeretjük egymást, még nem múlt el az érzés, amire oly annyira vágytunk, mégis már másképp tekintünk egymásra. Másképp gondolunk a mára, a holnapra, a jövőre. Már nincs velünk. Már egyedül vagyunk. Már nem hív, nem halljuk a hangját, már vége.

Még sírunk, még iszonyatosan fáj a veszteség, még kimondhatatlan a hiány. Szívünk még lázad, de az ész már tudja, nincs tovább.

Aludni szeretnénk. Sokáig. Addig, míg felébredve ráeszmélünk, az egészet csak álmodtuk, párunk valójában ott szuszog mellettünk, ott van velünk, jelen van életünkben. Szeretnénk hinni, hogy csak rémálom volt az egész, valójában minden rendben. Szeretnénk remélni, hogy párunk mindig velünk marad, minden rigolyánkat, hisztinket elviseli, és szerelmünk minden gondunkra gyógyírt jelent.

Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Nem szabad közben egyértelműnek venni, hogy a másik velünk van. Nem szabad készpénznek venni, hogy párunk ott van mellettünk. Egy kapcsolat folyamatos ápolást igényel.

Párunkkal folyamatosan éreztetni kell szeretetünk. Párunkkal folyamatosan tudatni kell, mennyit jelent nekünk. Nem elég a szó. Éreznie kell tetteinkből, odaadásunkból, cselekedeteinkből, gondoskodásunkból. Az kevés, hogy néha (vagy sokszor), de kimondjuk: szeretlek. Fontos és lényeges szó ez, ugyanakkor nem elég. Minden más létező módon is tudomására kell hozni, mennyire értékes számunkra. Fontos, hogy érezze, hogy tudja, szeretve van, megbecsülve.

Ritka dolog, amikor kölcsönösen szeretjük, tiszteljük egymást. Sokszor csak egyoldalú a szerelem, a rajongás, az odaadás. Ezért ha megtaláltuk azt a személyt, akivel kialakul a kölcsönös bizalom, szeretet, megbecsülés, ne engedjük el! Becsüljük meg az érzést, becsüljük meg párunkat! Ne adjuk fel könnyen! Ritka kincsre leltünk, és mint olyan, értékes drágakőre. Amire az ember vigyáz.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy későn eszmélünk rá, elvesztettük, ami egyszer a miénk volt.

Talán felébredünk rémálmunkból, és még időben rádöbbenünk, mily szerencsések is vagyunk valójában. Talán.

Hamarosan beköszönt a karácsony. Eltelt ismét egy év, gyorsan röpül az idő. Még csak most szedtük le a fáról a díszeket, még csak most tüntettük el a szőnyegpadlóból a fenyőfa tűleveleit, de máris ismét fát állítunk, máris előszedjük a gondosan elcsomagolt kellékeket.

A bevásárláson, az ajándék készítésen és csomagoláson talán már sokan túl vannak. Már a lakás különböző rejtekhelyein várják a kisebb-nagyobb csomagok, hogy elérkezzen az idő, és központi figyelmet nyerjenek. Izgatottan várjuk, hogy ki mit szól majd hozzájuk.

Mégis oly sok emberbe ilyenkor szomorúság, bánat költözik. Mégis sokan szoronganak, feszültek, s így nem tudják önfeledten élvezni a készülődés örömeit. Ne tegyék! Ez az év legszebb ünnepe! Akkor is, ha egyedül készülünk megélni mindezt, akkor is, ha nagycsaláddal vagyunk körbevéve. Mindenképp szép, csodálatos, ne hagyjuk, hogy elveszítse varázsát, ne hagyjuk, hogy bármi is tönkretegye ezt!

Mosolyogva, örömmel várd az ünnepet!
 

1. Akkor is elérkezik, ha szorongva, feszülten várod!
    
2. Sokkal jobban fogod érezni magad, ha közben mosolyogsz!
    
3. Mosolyoddal másnak is kellemes perceket okozol!
    
4. Ha kitárod a szíved-lelked, sokszorosan megtérül!
    
5. Hatványozott számban kapod vissza a mosolyt, jókedvet, és jókívánságokat, amiket ilyenkor mások felé sugárzol!
    
6. Ha boldogság és kiegyensúlyozottság árad belőled, azzal másokat is megnyugtatsz, akaratlanul is mosolyt csalva arcukra!
    
7. Gördülékenyebben veszed az akadályokat!
    
8. Minden gond nélkül nekifutsz újra és újra, ha elakadnál!
    
9. Nem fogsz mérgelődni, ha valami mégsem a terveid szerint alakul!
    
10. Szeretettel a szívedben könnyebb elaludni, szépeket álmodni, és reggel korán kelni!
     
11. Mosolyogva nem a feladatot, a kötelességet és a karcsú pénztárcádat látod, hanem az ünnep szépségeit!
     
12. Mosolyogva készített ételbe, süteménybe a szíved összes szeretetét is belesütöd!
     
13. Mosollyal az arcodon nem elriasztod magadtól az embereket, szeretteidet, hanem magadhoz vonzod!
     
14. Mosolyoddal boldoggá és szebbé teszed az ünnepet mások számára is!
     
15. Ne feledd, mosollyal az arcodon szebb vagy! Szebben csillog a szemed is!

Mindig, mindenbe lehet örömöt találni, boldogságot lelni, és csakazértis megmutatni a világnak, hogy képesek vagyunk boldog lenni, az élet minden problémája ellenére is!

Örülj és légy boldog karácsonykor! Az ünnepet és a vele járó készülődést is beleértve. Sokkal jobban fogod érezni magad! Próbáld ki!