Csakazértis

Középkorú, egyedülálló, elvált, kifejezetten csinos nő voltam. Igen, múlt időben, mert a történet korábban kezdődött el. Még ma is csinos vagyok. Ám mert realitásérzetem és önkritikám is van azt is elárulom, hogy roppant akaratos, határozott, és elég hisztis személyiséggel áldott meg engem a sors. Nem vagyok könnyen elviselhető személyiség. De az biztos, hogy nagyon tudok szeretni. Kitartó, odaadó és gondoskodó vagyok, nem adom fel az első akadálynál, de még a másodiknál sem. Az a fajta csaj vagyok, aki ha elromlik egy kapcsolat, küzd, harcol érte. Persze ésszerű korlátok között.

Internetes társkeresés

Éppen egyedül éldegéltem, amikor felregisztráltam egy társkereső oldalra. Nem fűztem hozzá vérmes reményeket. Sosem szövögettem álmokat, és nem is kergettem ideált. Igyekeztem mindig a valóság talaján megmaradni. A célom az volt, hogy nyissak az emberek felé, ne nyalogassam tovább a sebeim, beszélgessek, ismerkedjek. És mivel könnyebb a gép előtt ülve idegenekkel beszélgetni, mintsem szemtől-szembe, ezért teljesen be is vált ez a módszer. Nem találkoztam senkivel, ügyesen kerültem a személyes kontaktust.

Adatlapom kitöltésénél ugyanakkor őszinte voltam. Nem volt értelme hazudni. Sosem szerettem. Mind a korom, mind a súlyom, bármi tekintetében. Ugyanígy voltam vele, mikor a leendő társról kellett képet alkotnom. Kit is keresek? De hisz valójában magam sem tudom. Sosem voltam híve az ideáloknak, hogy beskatulyázzak másokat, milyen magas legyen, hány kiló, és milyen színű legyen a haja. Vagyis elég tágra hagytam a kritériumokat. Nem hanyagságból, hanem mert valóban így gondolom helyesnek.

Aki keres, talál

Egy késő este, amikor már befejezve a csevegést épp kiléptem volna, csak nézelődtem az oldalon. Nem a férfiak adatlapját, sem a képeiket, hanem az általuk írt kérdőíveket, mely alapján szeretnének minél többet megtudni az áhított nőről. Bődületes, milyen marhaságokat tudnak kérdezni, miket tartanak fontosnak. Ekkor akadt meg a szemem egy vidám, mulatságos, szórakoztató, igen humoros kérdőíven. Aminek lényegében semmi értelme sem volt. A számítógép előtt ülve mást sem csináltam, csak szélesre húzott szájjal mosolyogtam. Minden őrült kérdést megválaszoltam, amikor úgy gondoltam, meglesem azt a férfit, aki ezt alkotta. A kíváncsiság erősebb volt mindennél.

Képei meglepő módon publikusak voltak. Bemutatkozó oldala értelmes, igényesen összeállított, kellően hosszú ahhoz, hogy sokat eláruljon személyiségéből. Minden szavából derű sugárzott. Minden képén mosolygott, szemei értelmet és mély érzelmet tükröztek. Egy korosztályhoz tartoztunk. A földrajzi távolság nagy volt... de ezen a ponton már nem számított.

Egyszerűen megfogott, olyan erős volt a kisugárzása, hogy mágnesként vonzott ismeretlenül is. Annak ellenére, hogy sosem írtam rá egy férfira sem, sose kezdeményeztem senkinél ezen az oldalon, gondolkodás nélkül írtam neki néhány mondatot. Mindössze tudomására akartam hozni, megköszöntem neki, hogy kellemes estét varázsolt számomra azzal, hogy érdekes, izgalmas és szokatlan kérdéseivel mosolyt csalt az arcomra. Ennyit írtam, nem többet. Magam sem gondoltam, hogy ezzel olyan lavinát indítok el, ami magával ragad, elsodor, és a mai napig érezteti hatását.

Az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak, az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük...
Maya Angelou

Randizás izgalmai

Gyors levélváltásba kezdtünk. Majd áttértünk a chatre. Izgalmas, gördülékeny beszélgetés volt. Lendületes, éles váltásokkal, magas értelmi, érzelmi színvonalon. Kölcsönösen olyan érzéseket ébresztettünk egymásban, amik rég kihunytak bennünk. Így fogalmazott: felráztam, pedig már jó ideje aludt. Még aznap este beszéltünk telefonon. Meglepő gyorsasággal jutottunk el a személyes találkozásig. Pár nap, mindössze ennyi telt el az első beszélgetésünk óta. Tudtuk, hogy bármit is hoz a jövő, bármerre is tartunk együtt vagy külön, de lépnünk kell.

Szándékosan nem írtam eddig a külsejéről. Azért, mert bár tudtam a képeiből, az adatlapjából is kiderült, mégsem volt fontos. Nem ez számított. A Férfi, aki számomra oly sokat jelent, túlsúlyos. De ez nem érdekel. Pontosan tudom, hogy Rá van szükségem. Tudom, hogy mellette nemcsak önmagam lehetek, de Nő is. Tudom, hogy ő mindig képes lesz mosolyt csalni nem csak az arcomra, de a lelkemre is. Nem a külső számít! A szememben Ő a Férfi, az Igazi Férfi, sármosabb mindenkinél! Nem csupán elfogadom, de imádom! Bár az is igaz, hogy nem sörhasa van, hanem arányosan oszlik el rajta a súly: széles háta, izmos válla, erős, izmos vádlija van. Karakteres személyiség. Jó érzés hozzábújni, amikor védelmezőn karjaiba zár. Imádok a vállán fekve elaludni.

Régóta együtt vagyunk és mondhatom, csodálatos vele! Érdekesek, őszinték a beszélgetéseink. Élményekben gazdag programokat tudhatunk magunk mögött. Nem lehet mellette unatkozni akkor sem, ha otthon vagyunk, s láthatóan nem csinálunk semmit. A semmit is jól tudjuk csinálni! Intenzív, mély érzelmeket vált ki belőlem, amiért nem győzök elég hálás lenni. Megmutatta, hogyan kell élni, kapukat nyitott ki előttem, és olyan dimenziókba vezetett, amik eddig ismeretlenek voltak számomra. Mellette ismertem meg az életet, mellette tanultam meg örülni apró dolgoknak, és mellette tanultam meg, hogyan kell őszintén, feltétel nélkül, tisztán szeretni.

Az életed nem akkor kezdődik, amikor meglátod a fényt. Hanem egy másik pillanatban. Egy találkozással, egy mosollyal, egy zavart kézfogással. Amikor meglátod Őt. Amikor megtalálod...
Csitáry-Hock Tamás

Persze ne higgyék, hogy nem vitatkozunk, nincsenek veszekedéseink. Nem vagyok képes kibújni a bőrömből, erős személyiségem néha intenzíven hangot ad, teret enged, utat tör magának. Különböző, néha igen bántó formában nyilvánul meg. Csak bízni tudok abban, hogy páromban lévő szeretet elég erős ahhoz, hogy kitartson mellettem, és mindig azt mondhassa: bármily nehéz is engem szeretni, de szeret.

Beköszöntött a hűvös, esős idő. Menetrend szerint megérkezett. Ezzel egyidejűleg átalakulnak a szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeink. Némiképp beszűkülnek. A szabadtéri programok nagy részének lőttek. A szalonnasütés ideje leáldozott. Bár hűvösben is fontos kimozdulni, nagyokat sétálni a természetben, de az eső kifejezetten nem a barátunk. Amikor esik, akkor a lehető legjobb otthon maradni, vagy olyan baráti és családi programokat szervezni, ami mindenképp zárt helyhez kötött.

Eljött az ideje, hogy leporoljuk és elővegyük könyveinket. Avagy beiratkozzunk egy könyvtárba. Ez utóbbi némiképp kényelmesebb megoldás. A nappalok rövidülésével, a korai sötétedéssel óhatatlanul együtt jár, hogy este hamarabb vackoljuk be magunkat az ágyba. Elalvás előtt izgalmas kézbe venni egy-egy jó könyvet. Lelkünket, szellemünket mindenképp melengeti az olvasás.

Persze esti elfoglaltságot - ki-ki vérmérséklete szerint - mást is találhat. De ebbe most ne menjünk bele. :-)

Amennyiben társas elfoglaltságban gondolkodunk, izgalmasak és szórakoztatóak lehetnek a különböző kártyajátékok, társasjátékok. Nem csak gyermekeknek. Felüdülést jelenthet együtt nevetni, szórakozni szeretteinkkel.

A nyári nagy melegben talán nem okoz akkora élvezetet a forró sütő előtti ténykedés, mint ebben az időben. Ki ne szeretné a süteményeket, különböző finomságokat? Csodás dolog meglepni magunkat, családunkat és barátainkat egy-egy édes nyalánksággal. Avagy sóssal is persze. Ki-ki ízlése szerint. Amennyiben együtt készítjük el azokat, nem csak a közös fogyasztás okozhat örömet, de már maga az alkotás is felüdülés lehet.

Előkerülhetnek a szekrény mélyére gondosan elcsomagolt, félbehagyott kézimunkák, kötés, horgolás, hímzések. Karácsony közeledtére gondolva amúgy is hasznos lehet effajta ajándékok készítése. Vagy egyszerűen csak praktikus, mindamellett, hogy kellemes időtöltés is.

Ha nincs kreatívabb ötletünk (vagy kedvünk máshoz), akkor a fárasztó nap után bevackolhatjuk magunkat a tévé elé. Nem feltétlenül a híradó a legszórakoztatóbb műsor, bár kétségtelen, hogy tudni kell a világban történtekről. Az esténket nem az fogja feldobni. Szórakoztatóbb lehet akár egy film, akár egy könnyed, humoros sorozat megnézése. A nap levezetéseként ellazulhatunk testileg, szellemileg egyaránt.

Rengeteg lehetőségünk van szabadidőnk kellemes eltöltésére. Egy dolgot azonban nem tehetünk: nem szabad csüggedni, leengedni, sem lehangoltan bámulni a plafont. Csak az ősz köszöntött be, nem a világvége! :-)

Kövessetek Faceboookon!

Mondom ezt én, aki elég hangos, bőbeszédű, nagy dumás. Egy ideje azonban rákaptam a csend édes ízére. Persze ehhez kellett valaki, aki megmutatta, hogyan kell ezt csinálni.

Kedvesem terápiás javaslattal írta fel nekem egy receptre. Amolyan személyiségfejlesztő tréningként. Kerekedő, tágra nyílt szemmel tekintettem rá. Nem meglepő módon azonnal mosolyt csalt az arcomra vele. Majd jöttek a próbálkozások. Játszottunk. Én azt hittem, de igazából nem játék volt.

Ültünk a kanapén, egymást átöleltük. Azt mondta pszt!, és közben mosolygott. Nem csak az ajka, a tekintete is. Csillogott a szeme. Próbáltam nem megszólalni. Megfogta a kezem. Játszott az ujjaimmal. Néha egymásra mosolyogtunk, össze-összenéztünk. Találkozott a tekintetünk, és a lelkünk összeforrt.

Eleinte nehezen ment. Kezdetben csak néhány percig. Folyton elvihogtam, megtörve ezzel a csendet. Most már órákig is bírom. Ráéreztem az ízére. Jó merengve nézni páromat, csodás érzés közben hozzá bújni. Kezünkkel némán játszani. Hallgatásunkat érezni, valóban átérezni,  megélni a pillanat örömét.

Fantasztikus utána megszólalni. Vagy nem is, inkább hallgatni a másikat, ahogyan beszél, mesél. Mert azt vettem észre, másképp hallgatok, másképp figyelek azóta. És persze nem csak kedvesemre, mindenki másra is.

Rájöttem, hogy jó a csend. A barátom. Amikor nem a szavak beszélnek, hanem a csend szólal meg helyettük. Amikor halljuk a saját és egymás lélegzetvételét. Amikor a csendet a szívdobbanás töri meg. Amikor édesen összebújva azon merengünk, milyen szép az élet, és mennyi jót kaptunk már egymástól, és mástól is. Mennyi mindenért lehetünk hálásak. Mindeközben hallgatjuk a külvilág zaját. A madarak csicsergését, a falevél suhogását, a szél morgását.

Nem csak kanapén ülve gyakoroljuk ezt. Néha leülünk a parkban egy padra. Este felnézünk a csillagos égre. Máskor a tengerparton ülve lábunkat vízbe lógatjuk, miközben tekintetünk a messzi távolba mereng.

Eleinte furcsa volt. Furcsa volt a csend. Hiszen eddig arról voltam híres, hogy állandóan szólt a közelemben tévé, rádió. Vagy ha mégse, valami kényszert éreztem, hogy beszélgethessek valakivel. Bárkivel. Mert zavart a csend. Bántott a hallgatás. De megtanultam, hogyan kell élvezni. Sőt, most már nem csak együtt játszunk, egyedül is sokszor ücsörgök, és néha azon kapom magam, hogy behunyt szemmel nézek lelkem mélyére.

Boldog vagyok, hogy ismét tanultam valamit, fejlődtem. Általa.

Doktor úr, a terápia sikeres volt! A beteg meggyógyult!

Némán ülök a sötétben
Miközben csendben hiányzol.
Mozdulatlan várom,
Míg halkan rám vigyázol.
Hallgatom, mit nem mondasz,
Tudom úgyis, mit érzel.
Tudom, hogy hiányzok neked,
Addig, amíg nem érsz el.
Érzem, hogy szíved tárod elém,
Hogy kezed nyújtod felém.
Nem kellenek a szavak.
Némaságod is értem,
Hallgatom a csendet,
Minden szavadat érzem.

Sok cikket elolvasok párkapcsolati témában. Mert foglalkoztat, mert érdekel. Kíváncsi vagyok mások gondolataira, életére, és persze véleményére. Vajon mások hogyan csinálják, hogyan működtetik? Talán azért, mert az én jelenlegi kapcsolatom a megszokottól eltérő. Én csak így nevezem. Mások talán úgy, hogy nem normális… de én nem szeretem ezt a kifejezést. Írásommal talán sok embert elgondolkoztatok. Remélem, mert ez lenne a célom vele. Lássuk, sikerül-e!

Kezdjük az elején. Anno tizenévesen én is nagy esküvőről, gyönyörű, uszályos menyasszonyi ruháról, ezzel együtt egy csodálatos férjről és hosszú, boldog házasságról álmodoztam. Néhány gyerekkel a kertben… Mondanom sem kell, nem egészen így alakultak a dolgok… kurta, kicsi, minimál létszámú esküvőm volt, olcsó ruhában… hozzámentem kamaszkori szerelmemhez, akiről utóbb kiderült, minden volt, csak nem csodálatos…, és a boldog éveknek is hamar lőttek… szóval senkit nem akarok kiábrándítani, de ilyen álom csak a mesében teljesül.

A valóság nagyon is prózai. Hosszú éves együtt járás, majd együtt lakás után azt hittem, az a NORMÁLIS, ha összeházasodunk… pedig nem kellett volna… a társadalmi elvárások, a belénk nevelt berögződések ezt diktálták. De hatalmas tévedés volt! Sok-sok évem ment kárba. Végül véget vetettem a szenvedéseinknek (igen, valójában mindketten szenvedtünk).

Szabadság

Szabad lettem. Azonban ezt már másképp éltem meg. Néhány év tapasztalatával, idősebb fejjel azt gondoltam, okosodtam. De hát tévedni emberi dolog…

Kicsit éltem. Több apró kapcsolatom, kalandom is volt, amibe egyéjszakásak is belefértek. Belevetettem magam az életbe, tomboltam, buliztam.

Aztán rájöttem, hogy ez nem az én világom. A lelkem kiabált, mit csinálok?! Nekem ennél azért több kell. Kezdtem hát komolyabbra venni a dolgot. Ezután több évig tartó, mondhatni komoly kapcsolataim voltak. Volt, akivel együtt éltem, volt, akivel hosszú évek után sem költöztem össze. Volt, aki megkérte a kezem… de tudtam, valami nem stimmel. Nem ezt akarom! Rendre mind zátonyra futott. Joggal tettem fel a kérdést, miért? Válaszokat kerestem.

Csinos vagyok, a szén sem jön fel, ha lemegyek, jó munkám van, az átlagnál jobban is élek. Odaadó, ragaszkodó, házias vagyok. Hűséges! Mégis miért nem találom a másik felem? Mi a baj velem? Azon kívül, amivel tisztában vagyok… kemény, makacs, határozott, néha bizony hisztis nő vagyok. De ezzel együtt nem lehet engem szeretni? Az elvárásaim nem nagyok: szeretnék boldog lenni! Mégsem sikerült…

Ellentétek vonzzák egymást?

Aztán egy napon megismerkedtem jelenlegi párommal. Meglepő módon szinte semmi közös nincs bennünk. Talán csak az, hogy egy évben születtünk. Na jó, ez viccesnek hangzik, de igaz… Sosem hittem, hogy az ellentétek vonzzák egymást… aztán kiderül, hogy mégis!?

Más városban élünk. Teljesen más a munkánk. Mást csinálunk szabadidőnkben. Más az életfelfogásunk. Más az életszemléletünk. Mások az elvárásaink. Mások az igényeink. Mások a céljaink. Más szempontok szerint vásárolunk. Mást tartunk fontosnak. Más az értékrendünk.  Mást gondolunk ugyanarról a dologról. Mást értünk intimitás alatt, így másképp is éljük meg azt. Eltérő mennyiségben kívánjuk a szexet. Más ételeket szeretünk. Ő nyugodt, én pedig hirtelen haragú vagyok. Ő türelmes, én türelmetlen. Egyikünk világjáró, másikunk otthonülő. Egyikünk konzervatív, másikunk nyitott személyiség. Egyikünk negatív, míg másikunk pozitív. És még sorolhatnám…

Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mi tart össze minket? Milyen közös programunk lehetne? Mi az, amitől mégis működik?

Mert remekül megvagyunk! Megtaláltam a másik felem. Érdekesen élünk. Nem hagyományos értelemben vett párkapcsolatban. De ez az, ami mindkettőnket boldoggá tesz. Ez közös bennünk. És az érdeklődés egymás iránt, a másik világa iránt. Kiegészítjük egymást. Vagy csak ellensúlyozzuk. És bár sokszor nem értünk egyet, mégis fogjuk egymás kezét, és el nem engedjük. Ez az igaz szerelem!

Ki mondta, hogy minden szerelmes regény vége az összeköltözés? A családalapítás? A hangos gyereksereg? Ki mondta, hogy csak egy ilyen kapcsolat lehet boldog, beteljesedett és kerek? Másban nem lehet megtalálni az élet szépségét?

Alternatív jövőkép

Bármily meglepő, mi nem akarunk összeházasodni, sőt, még csak összeköltözni sem. Még csak egy városban sem szeretnénk élni. Nem szeretnénk gyereket. Ugyanakkor szeretjük a környezetünkben élő gyerekeket. Szeretjük a kötetlenséget, a függetlenséget, a szabadságunkat. Persze ezt is sajátos módon értelmezve… a másik életterét meghagyva, ám mégis együtt. Mindketten megtartottuk addigi saját életünket. De az kiegészült a MI életünkkel, megfűszereződött a másik által.

Sokat beszélgetünk, mesélünk a külön töltött időről egymásnak, így nem zárjuk ki egymást, bevonjuk a másikat saját életünkbe. Rengeteget kommunikálunk. Sokat is vitatkozunk. Vannak nagyon mély, hosszas, ám de őszinte beszélgetéseink. Igyekszünk megérteni a megérthetetlent. Felfogni a felfoghatatlant. És igyekszünk elfogadni a másik nézőpontját.

Figyelünk a másikra, egymás eltérő igényére. A lehetőségekhez képest teljesítjük egymás óhaját: hol egyikünk, hol másikunk akarata szerint. Lényegében az egész kapcsolatunk erről szól. A különbözőségekről. Hogy hogyan fogadjuk el a másik nézeteit. Érvelünk, magyarázunk, vitatkozunk, veszekedünk. Megismerjük a másik világát. Felfedezzük a másik világát. Megmutatjuk egymásnak, hogy másképp is lehet. Megmutatjuk magunknak, hogy így is működik.

Nem értünk egyet, de elfogadjuk a másikat. Másságunk ellenére harmóniában élünk egymással, magunkkal. Megtanultuk egymást elfogadni. Megtanultuk egymás nézeteit értelmezni. Nem, továbbra sem értünk egyet rengeteg dologban. De nem akarjuk megváltoztatni a másikat, nem akarjuk saját mintánkra formálni. Megtanultuk úgy szeretni egymást, amilyenek vagyunk. Sok türelemmel, sok-sok őszinte beszélgetéssel.

Feszültséggel teli a kapcsolatunk. De ezt nyíltan vállaljuk. És szembenézünk vele. Elfogadjuk egymást. Mert minden különbözőségünk ellenére jó együtt. Annyi pluszt adunk egymásnak, amiről kár lenne lemondani, csak mert nem vagyunk egyformák. De pont ez a szép a mi kapcsolatunkban. Nem mondunk mást, mint amit gondolunk. Nem mondjuk azt, amit a másik hallani szeretne, csak a békesség kedvéért. Akkor feladnánk magunkat. Márpedig ez az, amit nem tehetünk. És pont ez az, ami annyira tökéletes a kapcsolatunkban. Mindig önmagunk lehetünk! Lángolunk, égünk. Élünk! Együtt!

Nem mindennapi

Így lesz izgalmas a kapcsolatunk, nem unalmas, nem szokványos,
nem megszokott. Új dimenziókat nyitottunk ki egymás előtt.
És érdekes más szemszögből látni a világot. Érdekes és élvezetes másképp élni, mint azelőtt.

Nem veszünk el a szürke hétköznapi rutinban. Amikor a párok csak megszokásból nyomnak puszit a másiknak. Amikor a csóknak, érintésnek nincs jelentősége, mert csak rutinszerű. Amikor egy puszi nem jelent mást, mint csak egy köszönés, de nem bír tartalommal. Amikor bár párok egy lakásban élnek, de nem együtt. Amikor bár egy ágyban alszanak el minden este, mégis elfelejtenek beszélgetni. Vagy épp beszélgetnek, de elfelejtenek hallgatni, átérezni és megérteni.

Mi merünk mások lenni, máshogy élni. Társadalmi elvárások figyelembe vétele nélkül. Úgy, mintha minden találkozás első randi lenne. Lelkesedünk, izgatottan várjuk. Sokkal jobban kötődünk egymáshoz, mint eddigi bármily „normálisnak mondott” kapcsolatomban. Mélységesen szeretjük, tiszteljük és becsüljük egymást. Olyan lelki kötődés, lelki összhang van közöttünk, amit sosem hittem volna, hogy valaha megadatik nekem. Hogy egyáltalán ilyen létezik.

Mindig azt hittem, hogy a szeretkezés a legfontosabb dolog egy kapcsolatban. Most már tudom, hogy nem az. Nem, nem szexmentes a kapcsolatunk. Amikor szeretkezünk, az valami fantasztikus, katartikus érzés. Remekül passzolunk egymáshoz, csodálatos megélni egymással a gyönyört. Csak nem erre helyezzük a hangsúlyt. Ennél sokkal fontosabb a lelki megélés, átélés, amit az összetartozás érzése által adunk egymásnak. Az intimitást is más szinten éljük meg, mint eddig bárki mással. Más a fontos, másképp fontos. Más jelentése van az érintésnek. Vagy épp azok hiányának. Egyszerűen más dimenzióban éljük meg a szerelmet. Ami valóban kiteljesít, egésszé tesz bennünket.

Félelmek után bizonyosság

És hogy mindezt előre tudtuk volna? Hogy működni fog? Nem. Igazság szerint mi is féltünk. Féltünk, hogy a különbözőségek tönkretesznek, felőrölnek. Voltak pillanatok, amikor már-már feladtuk. Ám valami láthatatlan erő mégis előre hajtott, egymás karjaiba.

Ahogy telik az idő, egyre jobban bizonyosságot nyer, hogy ilyen kapcsolatra volt szükségem, testileg-lelkileg kielégít, és határtalan örömmel tölt el, hogy Párom által megismerhettem a boldogságot, a valódi boldogságot. Mert valljuk be, eddigi kapcsolataimban csak azt hittem, hogy boldog vagyok. Most azonban valóban boldog vagyok! Szárnyalok! Angyal szárnyakat kaptam általa. Kiteljesedtem. Érzem, tudom, hogy megtaláltam az Igazi Boldogságot, az Igazi Férfi mellett.

Akkor is, ha nem hagyományos értelemben vett párkapcsolatban élünk. Nem szeretem azt a szót használni, hogy nem normális.
Mert ki dönti el, mi a normális? Milyen egy normális párkapcsolat?
És mitől boldog egy párkapcsolat? Hiszen ha mindkettőnknek így jó, mindkettőnket ez tesz boldoggá, akkor ez igenis normális! Akkor is,
ha nem mindennapi, ha nem megszokott. Helyette vakmerő, izgalmas, új, és varázslatos. Nem mindenki erre az érzésre vágyik?

Én így szeretem, és így vagyok szeretve.

Üdv mindenkinek!

Remélem írásaimmal örömet okozok másoknak. Gondolatokat ébresztek másokban. Vagy egyszerűen csak szórakoztatok.

Ha már csak egy kis huncut mosolyt csalok valaki arcára, elmondhatom, hogy megérte!

Ha pedig írásommal segítek valakinek, ha mások képesek erőt meríteni belőle, önbizalmat nyerni általa, vagy tanulni a hibáimból, egyenesen boldog leszek!

Nem vagyok nagyravágyó. Nem akarom megváltani a világot.
Csak egy picit szebbé tenni!

Vágjunk bele! Segítetek?