Csakazértis

A történelem ismétli önmagát… bár most másképp és másért, de ismét mindenki Párizsra figyel. Sajnos megint gyászba borult egy nemzet, s vele együtt Európa.

Párizsi lövöldözés és robbantás...

Nem lehet szavakat találni az ott történtekre. Ember ember ellen fordult, erre nincs mentség.

Mély gyászba borult a város, még a fények is kialudtak, gyászhoz illőn elsötétedett minden.

Fájdalom a szívekben, kérdések a fejekben.

Őszinte részvétünk mindenkinek!

A franciaországi változásokra (1789)

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

( Batsányi János )

Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szerettünk távozik, örökre távozik, s nem tehetünk mást, el kell engedjük a kezét. Mindenki találkozik életében a szeretett szülő, rokon, ismerős, barát vagy gyermek halálával, ami bármily elviselhetetlen fájdalom is, de túl kell élnünk, fel kell dolgoznunk valahogy.

Iszonyatosan tudja tépni a kín a lelkünket, amikor olyan személy távozik az élők sorából, aki nagyon közel állt hozzánk. Borzalmas űr marad utána, amit igyekszünk feldolgozni, elfogadni.

Nincs rá recept, hogy mennyi időbe telik, míg valahogy megszokjuk nélküle. Mint ahogy arra sincs jó tanács, mit érdemes csinálni ahhoz, hogy szívünkön némiképp könnyítsünk a nehéz napokban, órákban. Mindenki másképp éli meg a gyászt, mindenki máshogy fogja fel, mindenki másképp viszonyul hozzá.

Elmúlás

Szörnyű dolog, amikor tragikus hirtelenséggel, váratlanul távozik egy családtagunk, közeli ismerősünk. Amikor nem vagyunk felkészülve erre, amikor még a minap együtt terveztük a közös nyaralást, programot, és váratlanul megkapjuk halálhírét. Vagy épp reggel még puszival váltunk el, s este hiába várjuk haza…

Azonban az sem könnyebb, amikor hosszú szenvedés után hagy itt bennünket. Hosszas ápolása testileg-lelkileg megviseli a családot, és a beteget magát is. A kiszolgáltatottság érzése, amikor tudjuk, a másikra vagyunk utalva, rossz érzés, akkor is, ha szeretettel ápoljuk a másikat.

Gyermek elvesztése maga a tragédia. Mindegy, hány éves korában hal meg gyermekünk, de egy gyermeket eltemetni, nem könnyű feladat. Az életben a gyermeknek túl kell élni a szülőt, jövője, feladata, küldetése van, és amikor mégis itt hagy bennünket, az igazán szívbemarkoló fájdalom.

Amikor szerettünk önkezével vet véget életének, felfoghatatlan számunkra a döntése. Sokszor önvád marja lelkünket, miért nem vettük észre, hogyan segíthettünk volna… Ezer kérdés felmerül bennünk, amivel megelőzhető lett volna a tragédia.

Megnyugvás

Sikíthatunk, éjszakákon át álomba sírhatjuk magunkat, beletemetkezhetünk a munkába, elköltözhetünk másik házba, tombolhatunk, részegre ihatjuk magunkat, vagy épp hallgatásba merülhetünk. Bármit is teszünk, úgy érezzük, nem tudunk menekülni a fájdalom elől, az rendre vissza-visszatér, és befészkeli magát a napjainkba.

Persze vannak bizonyos nyugtató gondolatok, amivel egy picit könnyebb lehet egy-egy gyászt feldolgozni. Annak ellenére, hogy mindenhogy nehéz, de némi vigaszt azért jelenthet a nehéz napokban.

Sok embert megnyugvással tölt el, amikor megtudja, szerette nem szenvedett, gyorsan hunyta le szemét. Vagy amikor arra gondol, hogy hosszú, szép élete volt, nem ideje korán távozott. Vagy álmában érte a halál, és biztosan nem érezhetett semmit. Az is megnyugvást jelenthet, amikor súlyos betegség és hosszú szenvedés után hal meg szerettünk, hiszen tudjuk, már nem szenved többé, nem érez fájdalmat, és gondolhatjuk, most már jó helyen van. Vagy bár rövid, de annál tartalmasabb, boldog élete volt, hisz mindent megadtunk neki.

Amikor arra koncentrálunk, mit alkotott, milyen eszmei értéket hagyott maga után, amire büszke volt, s így mi is méltán lehetünk büszkék rá. Amikor érdemeit vesszük számba, és próbálunk a jóra, szépre emlékezni.

Míg mások a vallásban találják meg a nyugalmat. A hit sokakat átsegít. Amikor hisszük, hogy van élet a halál után, amikor hisszük, jobb helyre kerültek. Oda, ahol korábban elhunyt szeretteink vigyáznak már rá.

Bármi apróság segíthet, bármi jelenthet kapaszkodót, de valamit találni kell, hogy hétköznapjainkat ne eméssze fel a bánat. Mert bármily nehéz is, tovább kell élni. Nélküle. Bármennyire közel állt hozzánk, bármennyire is támaszkodtunk rá a hétköznapjainkban, tovább kell menni. Fájó szívvel, de tovább kell menni.

Gyermek felkészítése

Ami talán a legnehezebb feladat, hogy egy kisgyermekkel hogyan értetjük meg egyáltalán a halál gondolatát, hogyan magyarázzuk meg neki, hogy apa-anya, nagyszülő nem jön többé haza. Pedig valahogy el kell mondani neki. Valahogy meg kell magyarázni neki. Kérdez, kíváncsi, és hozzánk fordul segítségért. A felnőttekhez. De hogyan lehet megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Mit lehet, és mit kell ilyen helyzetben mondani?

Mindenki másképp gondolja. Egy dologban egyetértenek, hogy iszonyat nehéz és hálátlan feladat ez. Ugyanakkor ez is egy feladat, amivel meg kell birkózni.

Megoszlanak a környezetemben is a vélemények ezzel kapcsolatban. Van, aki arra esküszik, tartsuk minél távolabb a „haláltól” a gyermeket. Ne vigyük temetésre, kicsit csapjuk be, az elutazott, messze van, távolról figyel rád mesékkel. Ködösen fogalmazzunk, mert ezzel óvjuk a lelkét. Legjobb, ha nem is beszélünk erről, megtörtént, ez a felnőttek nehéz súlya, ne tegyük a gyerekre ennek terhét.

Míg mások azt vallják, hogy mivel a halál életünk része, nem szabad elzárni a gyermeket sem ez elől. Ahogy esküvőre, úgy temetésre is vigyük magunkkal. A maga módján ő is búcsúzzon el. Tanulja meg, tanítsuk meg neki, hogy sajnos ez az élet velejárója. Ne negyven évesen találkozzon először a halállal, ne akkor menjen először temetésre, amikor az feldolgozhatatlan, új, és arculcsapás lesz számára.

Sokat beszélgessünk vele, a saját korosztályához mérten válaszolgassunk az olykor bizarr kérdéseire is. Nosztalgiázzunk, mit tenne, mire gondolna a szeretett családtag egy adott szituációban. Nézegessünk fényképeket, olvassuk el együtt közösen a kedvenc meséket, ahelyett, hogy hallgatásba burkolódznánk. Ne fojtsuk el érzelmeinket, sírjunk előtte, lássa, nekünk is fáj, és így ő is nyitottabb lesz.

Semmiképp nem szabad becsapni egy gyermeket. Azért, mert nehéz róla beszélni, mert nekünk is fáj, mert patakokban folyik a könnyünk, meg kell válaszolgatni a benne felmerülő kérdéseket. Meg kell tudnia az igazat, mi történt, miért halt meg valaki. Azért, hogy azután képes legyen megtanulni feldolgozni azt.

Örökre sérülhet a lelke a feldolgozatlan gyász miatt. Amikor mi, érett és komoly felnőttek azt hisszük, hogy jót teszünk azzal, ha óvjuk őt, ha nem mondunk el valamit. Pedig lehet, hogy sokkal nagyobb kárt okozunk vele. Ami aztán egész életét végigkíséri.

Nem csak járni, beszélni kell megtanítanunk egy gyermeket. Az életre kell nevelni. Annak minden jó és rossz velejárójával együtt. Hálátlan feladat. Nehéz is. De nem azzal teszünk jót a gyermeknek, ha burokban neveljük, és igyekszünk minden szenvedéstől megóvni, hanem ha igyekszünk felkészíteni minden kínra. Akkor is, ha közben megszakad a szívünk.

Örökre nem tarthatjuk burokban. A légbuborék egyszer megreped...

Mindenem fáj. Zúg a fejem. Nem tudok mozdulni. Nem érzem a levegőt, a friss levegőt. Nem érzek illatokat. Mázsásak a végtagjaim. Nem tudom megemelni a kezem. Nem érzem az időt. Nem tudom, mióta fekhetek így. Mozdulatlanul. Mintha az idő végezete óta így lennék. Mintha mindig is így lettem volna. Aztán lassan visszatérnek annak a napnak az emlékei.

Délután volt, fényes nappal. Gyanútlanul sétáltam a hideg, ámde napsütéses időben. Lassan mentem hazafelé. Megfáradtan, az egész napos munka terhét magamon viselve. Ugyanakkor nem volt rossz kedvem. Fejben elvégeztem már a rám váró házimunkákat. Pontosan tudtam, mit fogok csinálni, ha hazaérek. Mindig összeállítom fejemben a sorrendet, a kiváló időbeosztás miatt. Ezért van, hogy este gyorsan elkészülök, és párommal együtt tudunk megnézni még egy filmet, kettecskén, összebújva. Szorosan összebújva. Imádok úgy filmet nézni, miközben átölel. Szeretek a mellkasára feküdni. Most is úgy érzem, ölni tudnék az öleléséért...

Na de ne rohanjunk ennyire messzire. Szóval fejben megterveztem az egész délutánt, estét. Örömmel sétáltam még egy kicsit a napsütésben, hogy a meleg cirógassa még egy picit az arcomat. Járdán mentem, nem volt már kereszteződés, amin át kellett volna haladnom. Innen már csak egyenes út vezetett a házig. Kicsit talán elbambultam, elméláztam, a gondolataimba vesztem.

Egyszer csak egy fékcsikorgás, hangos, éles hang, egy csattanás, és már csak a hideg aszfaltra emlékszem, hogy fázok, nagyon fázok, majd minden elsötétedik. Mostanáig. A köztes idő kiesett. A történteket most állítom össze a fejemben. Apró mozaikkockákat rakosgatok össze, mint egy kirakós játékkal, úgy játszom.

Hallom, ahogy a nővérek összesúgnak. Ittas volt a sofőr, és rettentően gyorsan hajtott. Miután szembe ment a forgalommal, és összeütközött a szembejövő autóval, a járdára dobta a lendület a kocsit. Ez a szerencsétlen pont rossz helyen volt. Nem tehet róla.

Na puff! Szóval ezért vagyok itt. Találkoztam egy autóval. Randim volt vele. A puhatestű és vas találkozásából nem én fogok győztesen kikerülni, az már biztos. Ennek köszönhető, hogy ennyire szarul érzem magam. Némiképp megmagyarázza a dolgokat. Már értem, miért fáj mindenem, miért nem tudok mozdulni.

Aztán elcsípek egy újabb beszélgetést. A vétkes sofőr gyorsan, idő előtt távozott a helyszínről. Nem valószínű, hogy azért, mert megbánta volna tettét. Inkább csak fel sem tudta fogni azt. Otthagyott a járdán fekve, élettelenül. Járókelők léptek oda hozzám, és ők értesítették a mentőket. Aztán szerencsére a rendőrség gyorsan megtalálta, és előállította. Na nem mintha ez rajtam már segítene. Én összetörtem, hisz kivasalt.

Nem tudok rá haragudni. Úgy vagyok vele, majd a lelkiismeretével számoljon el. Nem én vagyok a bírája. Egyelőre mozdulni sem bírok. Nemhogy ítélkezni. Bár fel nem foghatom, miért ül valaki ittasan a volán mögé, de valahogy most nincs erőm ezzel foglalkozni.

Biztosan nem tudja, hogy túlélő vagyok. Sok minden történt már az életemben. Ennél komolyabb dolgok is. Mindig felépültem. Mindig mindent túléltem. Mások azt mondják, hogy szerencsés vagyok. Hát én ilyenkor nem ezt érzem.

Rendre megmagyarázzák nekem: nincs maradandó sérülésed. A tudatod is tiszta. Igaz, hogy sokadjára tanulsz meg járni, míg más általában csak egyszer az életben. De szerencsés vagy, mert még itt vagy, épen, ha éppen nem is egyben. Erre mondják, hát igen, minden nézőpont kérdése! Néha szívesen cserélnék velük! Nézzük, akkor is fenntartják-e vajon a véleményüket?!

Most is összeraktak az orvosok, míg öntudatlan voltam. Jó munkát végeztek. Már csak regenerálódnom kell. És persze járni tanulni. A fejemben majd én rakok rendet, idővel. Az egy hosszabb folyamat.

Párom sokat ül a  betegágyam mellett. Most épp nincs itt, biztosan lepihent. Ráfér. Nyúzott, és gondterhelt a lelkem. Biztosan megviselték a velem történtek. Aludnia kell. De örülök, mikor itt van, megnyugszom tőle. Órákig csak fogja a kezem, és némán figyel. Szeretem, s tudom, ő is szeret engem. Angyal vagyok számára, egy égi tünemény, legalábbis nagyon remélem.

Most nagyon fáradt vagyok. Kimerültnek érzem magam. Aludni szeretnék, csak még egy kicsit. Olyan gyenge vagyok. És egyedül.

Mi ez a nagy rohangálás körülöttem? Miért jött be hirtelen ennyi ember? Körbenézek a kórteremben. Orvosok hajolnak fölém, nővérek igazítják meg a fejem alatt a párnát, számban a csövet, ellenőrzik a kezembe folyó infúziót, miközben a monitor ütemesen ugyanazt a hangot hallatja. Aztán az egyik orvos megszólal: vészriasztás, még nem tért magához. Állapota stabil, bár még életveszélyes.

Úgy látszik, ők még nem tudják, hogy itt vagyok...

Van, hogy nincs semmi programom hétvégére. Úgy alakul, hogy egyedül leszek. Eltölthetném hasznosan is házimunkával az időm, elüthetném bárhogy a rám szakadt szabadságomat. Ám mégsem szeretnék egyedül lenni. Valahogy eluralkodik az az érzés rajtam, hogy legyen mellettem valaki. Legyen itt velem valaki, akire néha ránézhetek, akit néha megszólíthatok.

Néha csak úgy rendezünk egy ilyen érdekes délutánt barátnőmmel. Összejövünk, minden különösebb indok és program nélkül. Ilyenkor bár egy lakásban, egy szobában vagyunk, ámde mindketten tesszük a dolgunkat.

A szobában szól a tévé, de semmi konkrét filmet nem nézünk rajta. Inkább csak háttérzajként használjuk. A konyhában fő az ebéd, néha kimegyek, megkavarom, felügyelem, le ne égjen. Közben mindkettőnk laptopja bekapcsolva, és dolgozunk.

Mindketten éljük saját kis életünket, haladunk a munkával is, töretlenül előre.  

A munka végeztével csak nézelődünk a neten. Szórakozunk, beszélgetünk a távoli ismerősökkel. Néha azért persze egymással is eszmét cserélünk, bár ilyenkor ezek a találkozások nem a mi beszélgetéseinkről szólnak. Ilyenkor egy kicsit saját világunkba merülünk.

Időnként megosztjuk egymással, ha arra érdemes dolgot találunk. Néha kikérjük egymás véleményét. Néha csak összenézünk, egymásra mosolygunk. Máskor meg csendesen ütjük a billentyűzetet, és szinte halljuk egymás lélegzetvételét.

Néha jó így együtt. Néha nem kellenek a komoly, lelki beszélgetések. Ugyanakkor mégsem szeretnénk egyedül lenni. Erre találtuk ki ezt a megoldást, amikor valójában ketten vagyunk egyedül. Ketten egy helyen, de mégis egyedül. Ketten egyedül.

Időnként ezt párommal is alkalmazzuk. Időnként nem megyünk sehová, lényegében nem csinálunk semmit. Itthon vagyunk, ketten egyedül.

Ugyanakkor mégis sokat teszünk. Nem ülünk egymás nyakán. Bár együtt vagyunk, de mégis egy kicsit szabadjára engedjük a másikat. Egy kis teret adunk egymásnak. Egy kis különlétet. Ezzel is építve kapcsolatunkat, erősítve azt.

Olykor odalépek hozzá, és átölelem. Máskor csak puszit lehelek a homlokára.  Néha leteszek elé egy szelet süteményt. Vagy telitöltöm a megürült poharát.

Máskor ő jön oda hozzám, megsimogat, vagy épp csak megérint. Egymásra mosolygunk. Tekintetünk találkozik, és némán szót értünk egymással.

Figyelünk egymásra, mégis egy picit távol vagyunk. Jó magam mellett tudni, de mégsem érezzük, hogy megfojtjuk egymást jelenlétünkkel.

Kellenek ezek az együttlétek is. Idővel megtanultuk, hogy ezek éppoly fontosak, mint mikor hosszasan beszélgetünk, vagy érzékien átöleljük egymást.

Ketten egyedül. Mi csak így nevezzük ezt.

Sokszor nem úgy alakul életünk, mint ahogy azt jó előre elterveztük. Mint amiről gyermekként álmodoztunk. Sokszor teljesen már irányba visz a sorsunk. Új emberek kerülnek utunkba, míg a megszokott, régi ismerősök elmaradnak, kilépnek a nyitva felejtett ajtón. Állandóan igazodni kell a változásokhoz, felvenni a tempót, nem kitérni a változás, az új elől, hanem bátran szembenézni vele. Akkor meglelhetjük azt a csodát, ami ránk talált, ami valójában mindig is bennünk volt. Amit mindenhol kerestünk. Rádöbbenünk, hogy valójában mi magunk vagyunk a csoda.

Ez a történet egy ismerősöm története. Egy jó baráté. Azért osztom meg veletek, mert talán erőt ad másoknak a folytatáshoz. Jó példája annak, hogy mindig van remény.

Házasság

Réges-régen, már magam is alig emlékszem, alig vártam a nagy napot, amikor végre kimondtuk egymásnak az igent, és igen, valóban komolyan gondoltam. Valóban hittem, hogy ez örökre tart, hogy ennél szebb és jobb dolog nem történhet velem az életben. Számtalan engem szerető ember vett körbe, és én hittem, hogy ez nem fog változni. Hittem, hogy most olyan útra tévedtem, amiről egyszerűen nincs letérés.

Csodás időszak következett. A fellegekbe jártam, jártunk, együtt repültünk, és átéltük a csodák minden szintjét. Csak egyetlen dolog hiányzott az életünkből, az pedig a gyermek. Ám ez a csoda váratott magára. Valamiért sehogy sem akart megérkezni.

Első baba

Idővel mégis megtörtént a csoda, és kedves kicsimet hordtam a szívem alatt. Minden percét élveztem! Gondolatban már berendeztem a szobáját, megterveztem a kis életét, szemem előtt láttam szép arcocskáját a lányomnak. Nevet is kapott, bár még mindig pocaklakó volt. Babonából nem rendeztük be ténylegesen a gyermekszobát, de gondolatban már mindene megvolt a kicsimnek.

Egy szörnyű napon mégis azzal kellett szembenéznünk, hogy a csoda, mi hetekig, hónapokig növekedett bennem, nincs többé. Legféltettebb kincsen vesztettem el. Azóta is rengeteget gondolok rá, bár az idő múlásával nyilván másképp. Az érzés nem változott, mikor eszembe jut, még mindig összeszorul a szívem, még mindig látom az arcát, bár egyre halványabban.

Sokáig nem gondoltam gyermekáldásra, sokáig nem is hittem, hogy ez áldás lenne. Valahogy lányommal együtt elvesztettem hitemet is.

Gyermek

Amikor pedig nem készültem, nem is gondoltam rá, szerelmünk idővel kiteljesedett, gyermeket vártunk. Szuper, élvezetes időszak volt, annak ellenére, hogy szorongással is teli. Már maga a várakozás is egy kész csoda! Félelmeimet legyőzve, csak a születendő gyermekre koncentráltam. Néha nagyon intenzíven előtört belőlem a félelem, hogy talán vele is megtörténik, mint a nővérével, míg máskor tudtam, hogy most minden teljesen más, és ezúttal valóban a karjaimba foghatom. Amikor először tarthattam a kezemben a gyermekem, az semmihez nem volt fogható! Na az valóban maga volt a csoda! És bár elmorzsoltam egy hatalmas könnycseppet az arcomon a nővére emlékére, tudtam, azt az időszakot le kell zárni, és erősen a fiamra kell koncentrálnom.

Néhány év múlva megérett bennem a gondolat, hogy nem nőhet fel egyedül, mindenképp szüksége van kistestvérre. Második gyermekünket terveztük, amikor felélénkült bennem az érzés, amit a nővérével éltem át. Soha többé nem akarom azt érezni! Tudtam, hogy belehalok, ha még egy gyermeket elveszítek. Ám le kellett győzni minden bennem rejlő félelmet, át kellett lépni rajtuk, hisz tudtam, az élet megy tovább, és vár még rám egy csoda, legalább egy csoda az életben.

Második gyermekem születésekor már sokkal erősebb voltam, sokkal magabiztosabb. És természetesen nem felejtettem el első, meg nem született gyermekem, bár emléke már halványabban élt bennem.

Veszteség

Sajnos ekkor már kapcsolatunk erősen megromlott a gyermekek apjával. Az elénk kerülő akadályokat nem tudtuk legyőzni. Bármennyire is próbáltuk rendbe hozni a dolgokat, egy idő után ki kellett mondanunk, hogy a gondok maguk alá gyűrtek bennünket. Sok boldog, hosszú év után, két gyönyörű gyermekkel magamra maradtam. Olyan egyedül, hogy fájtak a hétköznapok. Fájtak a napok. Csak az hajtott előre, hogy fel kell nevelnem őket, hogy szeretetre van szükségük, és mindenre, amit csak adni tudok nekik.

Féltem, hogy mennyire tudok helyt állni egymagam, hogyan tudok egyszerre anya és nő lenni. Arról pedig fogalmam sem volt, hogyan leszek képes két gyermekkel ismerkedni, kinyílni, és bárki mást a szívembe engedni.

Úgy gondoltam, hogy a két gyermekemnek szentelem életemet. Ugyanakkor tudtam, hogy élni is szeretnék, és ez nem lehet életcél, akkor sem, ha nagyon fontosak, és mindig is ők lesznek a legfontosabbak számomra. 

Piszok nehéz volt ismét randizni, két gyermek mellett nem jártam szórakozni, nem jártam sehová, nagyon beszűkültek a lehetőségek. Nehéz volt az ismerkedés, úgy éreztem, annyira izgulok, hogy még az első randi előtt feladtam volna sokszor.

Rengeteg érdekes embert sodort utamba az élet, ám a boldogság váratott magára. Senkinél nem éreztem igazán azt, hogy férfiként tudnám tisztelni, fel tudnék nézni rá, és senki esetében nem tudtam elképzelni, hogy fiaim apja lehetne. Mintha tudat alatt bezártam volna a szívem, és a kulcsát jó messzire dobtam volna. Egyszerűen senkit nem engedtem közel magamhoz. Mintha valójában nem akartam volna.

Első kopogás

Amikor már nem görcsöltem, nem gondoltam rá, csak éltem a szürke hétköznapjaimat, akkor kopogtatott az ajtómon a boldogság. Félve nyitottam ajtót, félve engedtem be, félve mertem a szemébe nézni. Aztán sokáig csak farkasszemet néztünk egymással. Vajon ki az erősebb? Ki kapja el előbb a tekintetét? Jelentem, Ő győzött!

Egyszerűen elvesztem! Nem csak a Férfi lépett be az életembe. Vele együtt kaptam nem is egy, de két kislányt is. Akikre tekintvén ugyan sokszor eszembe jut a meg nem született lányom, mégis oly szeretettel tudok rájuk mosolyogni, hogy igazából sosem hittem, ez ennyire könnyű lesz. Annyi boldogságot adnak nekem. Negyvenes éveimben járva nem hittem, hogy még megtörténhet velem, hogy még ennyi csodát tartogat az élet számomra.

Második kopogás

Szinte még fel sem fogtam, mekkora szerencsében részesültem, élveztem a hétköznapokat, immár nagycsaládosként, négy gyermekkel és egy csodálatos férjjel, amikor ismét kopogtattak. Örömmel és felbecsülhetetlen boldogsággal nyitottam ajtót. Az élet megajándékozott egy ikerpárral! Felejthetetlen élmény volt immár négy kicsi gyermekkel várni az ikreket, ugyanakkor bizton tudtam, hogy semmi baj nem lehet. A gyerekek rengeteget segítettek, a férjem csodás apa, szerető és társ lévén erején felül mellettem állt. Ilyen boldogság közepette bővült a családunk két pici gyermekkel.

Nagy család

Érdekes családban élünk. Hivatalosan elmondhatjuk, hogy van enyém, tiéd, és miénk is benne. Ám tiszta szívemből szeretem minden gyermekem, attól függetlenül, kinek ki az apja-anyja. Mi így vagyunk egy család, így vagyunk boldogok. Ettől vagyunk olyan erősek.

Köszönöm Élet, hogy minden nehézség ellenére addig kopogtál az ajtómon, míg ki nem nyitottam azt!