Csakazértis

Elérkezett a nap, amit oly sokan vártunk!
Elérkezett, amire annyira vágytunk!
Együtt ülhetünk ma terített asztalnál,
Ami roskadozva finom étkeket kínál.
Boldogság költözik szívünkbe,
Önfeledt öröm a lelkünkbe,
Csillogó könnycsepp a szemünkbe,
Sugárzó szeretet Mindünkbe.

Boldog, békés, áldott, szeretettel teli karácsonyi ünnepeket kívánok!

Te vagy az, akitől mindig megdobban a szívem, akinek érintésétől eláll a lélegzetem, aki bármikor képes mosolyt csalni nem csak az arcomra, de a lelkemre is. Te vagy az, akit tisztelni tudok, és akire őszintén fel tudok nézni. Te vagy az, akinek meghallgatom, sőt, kikérem a véleményét, és akitől - még ha olykor bántó is - elfogadom a kritikát. Mert tudom, hogy építő jellegű, őszinte, és nem bántani akarsz vele, csak segíteni. Te vagy az, aki képes megnyugtatni, és feledtetni a fájdalmat, aki képes láttatni velem a világ apró csodáit, aki képes megmutatni nekem az élet apró örömeit. Te vagy az, aki úgy játszik a testemmel, mint még senki más.

Sokat kapok tőled, úgy és olyan formában, amire Te talán nem is gondolsz. Úgy, ami megmelengeti a szívemet, ami teljessé teszi a lelkemet. Mindig szeretettel gondolok Rád.

Sok szép pillanatot szeretnék még megélni Veled! Sok közös emléket. Sok együtt töltött estét. Sok csendes összebújást. Apró érintéseket, amikor a lelked érint meg, nem az ujjad.

Csakis Veled! Csakis Téged akarlak! Annyira, hogy az szinte már fáj… Ám ez a fájdalom jóleső, mert azt bizonyítja, hogy érzek, hogy érezlek, és mert jó Veled, hiányzol! Ugyanakkor tudom, hogy ismét átélhetem Veled azt a csodát, ami megadatott nekünk, ami csak a miénk, és ami oly boldogsággal tölt el. Mindkettőnket.

Szeretlek. Lehet, hogy nem olyan vagyok, amilyennek megálmodtál. Nem én vagyok az ideálod. Ezer hibám van. De remekül kiegészítesz, remekül ellensúlyozol.

Emlékszel? Egyszer azt mondtad nekem: „Egyensúlypárti lehetsz, aki ha billen, akkor inkább a karjaimba, mint sem a konzervek tömegébe... Érdekes kis kötéltánc ez. Elindulunk a két végéről, menet közben könnyen lelökhetjük egymást, hisz mozgatjuk a kötelet, de ha középen találkozunk, és összekapaszkodunk, max. együtt zuhanunk, az meg talán már nem is olyan rossz. Mindig az új, szokatlan, fura, vicces, különböző hoz jót, újat, érdekeset és finomat. A társadalmi normák, dogmák, félelmek, bizalmatlanság, várakozás sosem hoz olyan emléket, amire 30 év múlva a hintaszékben inogva emlékezni fogsz.” Mikor megkérdeztem, szeretnél-e velem zuhanni az ismeretlenbe, azt válaszoltad, minden további nélkül. Szívesen kipróbálnád Velem a szabadesést.

Érdekes ez. Gondolkodás nélkül én is zuhannék Veled. Feltétel nélkül bízom benned. Most sem érzek másképp, mint akkor.

Nem akarom, hogy ez véget érjen! Aki ennyire felszabadít, boldoggá tesz, és kiteljesít, azt meg kell becsülni. Ezért szorítom hát azóta is a kezed… és nem akarom elengedni, miképp azt sem akarom, hogy Te elengedjél!

Úgy szeretném, ha összes vágyunk teljesülne,
Ha mindkettőnk szívébe béke ülne.
Úgy szeretném, ha együtt boldogok lehetnénk,
Ha az égre csillagokat festhetnénk.
Úgy szeretném, ha mosolyod mindig látnám,
Ha napjaidat én vigyáznám.
Úgy szeretném, ha mindig ölelne két kezed,
Hogy Te enyém, s én Tiéd legyek.

A női lélek kifürkészhetetlen. Megérthetetlen. Amikor pedig azt hiszed, na végre, sikerült rájönnöd a titok nyitjára, na akkor koppansz egy nagyot: csak játszottak veled. A képzeleteddel. Merő káprázat volt csupán, egy pillanat, amíg hitted, hogy érted, mi is jár a fejünkben. Egy röpke, múlandó pillanat, ami tovarebbent. Az őszi szél elsodorta, messzi tájakra röpítette, és már azt is elfelejtetted, hogy valaha gondoltál rá egyáltalán.

Talán nem is akarjuk, hogy megértsetek minket. Talán jobb nekünk a titokzatosság. Talán szándékosan rejtjük el előletek érzelmeinket, gondolatainkat. Csak mondjuk, mennyire fontos beszélgetni, megérteni a másikat, miközben mi emelünk falat saját magunk köré. Egy olyan falat, amit akár erődnek is hívhatnánk. Körbebástyázzuk magunkat. Tornyokkal védjük. Árkokkal biztosítjuk. Bármit elkövetünk, csak bevehetetlenek lehessünk. Miközben a folytonos megértésetekért áhítozunk.

A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat! Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris...

Nem bennetek van a hiba. De talán nem is bennünk. A női és férfi lelkek különböznek. Egyszerűen mást akarunk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Ilyen egyszerű. Folyton keressük a válaszokat. És ha nem találjuk, kétségbeesünk. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nincsenek. Vagy épp ellenkezőleg, ott van az orrunk előtt. Nem látjuk a fától az erdőt. A sziklától a hegyet. A naptól a napsütést.

Vajon fontos mindent megérteni? Mi lenne, ha csak elfogadnánk a dolgokat olyannak, amilyenek. Ha csak örülnénk a mának, a másiknak. Az érintésnek, az ölelésnek, az összetalálkozó tekintetnek. Miért kell, hogy mindennek értelme legyen? És miért kell minden kérdést megválaszolni?

Csak vegyünk egy mély levegőt. Csak szippantsunk bele. Dőljünk hátra, és mosolyogjunk. Élvezzük, ahol vagyunk. Örüljünk annak, ami megadatott. Néha csak ennyi kell. Néha ez is elég. Nem kell látni ahhoz, hogy tudjuk, hogy valahol a madár sirály.