Csakazértis

Van, hogy nincs semmi programom hétvégére. Úgy alakul, hogy egyedül leszek. Eltölthetném hasznosan is házimunkával az időm, elüthetném bárhogy a rám szakadt szabadságomat. Ám mégsem szeretnék egyedül lenni. Valahogy eluralkodik az az érzés rajtam, hogy legyen mellettem valaki. Legyen itt velem valaki, akire néha ránézhetek, akit néha megszólíthatok.

Néha csak úgy rendezünk egy ilyen érdekes délutánt barátnőmmel. Összejövünk, minden különösebb indok és program nélkül. Ilyenkor bár egy lakásban, egy szobában vagyunk, ámde mindketten tesszük a dolgunkat.

A szobában szól a tévé, de semmi konkrét filmet nem nézünk rajta. Inkább csak háttérzajként használjuk. A konyhában fő az ebéd, néha kimegyek, megkavarom, felügyelem, le ne égjen. Közben mindkettőnk laptopja bekapcsolva, és dolgozunk.

Mindketten éljük saját kis életünket, haladunk a munkával is, töretlenül előre.  

A munka végeztével csak nézelődünk a neten. Szórakozunk, beszélgetünk a távoli ismerősökkel. Néha azért persze egymással is eszmét cserélünk, bár ilyenkor ezek a találkozások nem a mi beszélgetéseinkről szólnak. Ilyenkor egy kicsit saját világunkba merülünk.

Időnként megosztjuk egymással, ha arra érdemes dolgot találunk. Néha kikérjük egymás véleményét. Néha csak összenézünk, egymásra mosolygunk. Máskor meg csendesen ütjük a billentyűzetet, és szinte halljuk egymás lélegzetvételét.

Néha jó így együtt. Néha nem kellenek a komoly, lelki beszélgetések. Ugyanakkor mégsem szeretnénk egyedül lenni. Erre találtuk ki ezt a megoldást, amikor valójában ketten vagyunk egyedül. Ketten egy helyen, de mégis egyedül. Ketten egyedül.

Időnként ezt párommal is alkalmazzuk. Időnként nem megyünk sehová, lényegében nem csinálunk semmit. Itthon vagyunk, ketten egyedül.

Ugyanakkor mégis sokat teszünk. Nem ülünk egymás nyakán. Bár együtt vagyunk, de mégis egy kicsit szabadjára engedjük a másikat. Egy kis teret adunk egymásnak. Egy kis különlétet. Ezzel is építve kapcsolatunkat, erősítve azt.

Olykor odalépek hozzá, és átölelem. Máskor csak puszit lehelek a homlokára.  Néha leteszek elé egy szelet süteményt. Vagy telitöltöm a megürült poharát.

Máskor ő jön oda hozzám, megsimogat, vagy épp csak megérint. Egymásra mosolygunk. Tekintetünk találkozik, és némán szót értünk egymással.

Figyelünk egymásra, mégis egy picit távol vagyunk. Jó magam mellett tudni, de mégsem érezzük, hogy megfojtjuk egymást jelenlétünkkel.

Kellenek ezek az együttlétek is. Idővel megtanultuk, hogy ezek éppoly fontosak, mint mikor hosszasan beszélgetünk, vagy érzékien átöleljük egymást.

Ketten egyedül. Mi csak így nevezzük ezt.

Na de miért is? A csapból is az folyik, hogyan éljünk egészségesebben. Mi mindent tehetünk azért, hogy szellemileg-testileg fittek maradjunk. Ezer dolog közül választhatunk, ki-ki saját belátása, ízlése szerint. De vajon miért választja valaki az egészséges táplálkozás, egyáltalán a táplálkozás helyett azt, hogy hatalmas vitamindózisokkal sokkolja testét? Máját? Erre nem sikerült még rájönnöm. Valahogy erre a kérdésre nem találom a választ.

Annyiféle táplálékot vihetünk be szervezetünkbe, amik nem csak finomak, de igen hasznosak is. Ha valóban tudatosan akarjuk összeállítani étrendünket, megtehetjük. Ezernyi segítséget kínál hozzá az Internet világa, az ismerősi körünk. Ízletes, tápláló és igazán ínycsiklandozó ételek, desszertek milliói között szemezgethetünk. Változatosan lehet főzni-sütni. Arról már nem is beszélve, hogy ételeink, süteményeink fogyasztása egész szertartásos módon élvezetes, összetartó az ismerősi körben, megélhetjük mintegy szeánszként is.

Ezzel szemben miért jó, ha egy marék, különböző, mesterséges tápanyagot viszünk be szervezetünkbe? Senki ne higgye, hogy a vitaminba csak vitamin van… Van benne bőven adalék, összekötő anyag, színezőanyag, amire igazából szervezetünknek semmi szüksége sincsen.

Csak egy okot találtam arra, miért kapkodják mégis sokan a kis színes bogyókat. Egyszerűbb bekapni néhány szemet, mintsem órákig főzni-sütni. Hozzájuk képest egy gyümölcs megmosása is bonyolult feladatnak tűnhet. Bármilyen kis táskában elférnek, és napközben, utazás alatt is könnyen magunkhoz vehető.

Nagyjából itt ki is merült, ami mellettük szól. Drágák, teljesen feleslegesek az egészséges szervezet számára. Kiemelném az egészséges szót! Hiszen ha valaki betegség miatt legyengült, műtét után van, gyermeket vár, vagy bármi olyan hatás éri, amitől átmenetileg megváltozik a szervezet igénye, hát ez esetben érthető, mert a természetes vitaminok mellett kell egy kis mesterséges utánpótlás is. Átmenetileg. Ez is kulcsszó!

Ezt leszámítva csak egy újabb teljesen felesleges divatőrület, amivel a gyógyszergyártó cégek amúgy sem csekély bevételét növelhetjük.

Részemről maradok a gyümölcs, zöldség és egyéb finom ételek fogyasztásánál! A gőzölgő, illatos, szépen megterített asztalkám mellett, barátaimmal együtt elmondok egy imát: Mindennapi vitaminjainkat add meg nekünk ma! Ámen!

Az este boszitalálkozóra voltam hivatalos. Legkedvesebb, szívemhez legközelebb álló kis boszorkányokkal töltöttem nem csak az estét, de az éjjelt is. Túl sok alvás nem volt a programban. Leginkább ki és átbeszéltük életünk apró-cseprő eseményeit. Kisebb-nagyobb fortélyokat szőttünk, bájitalt kevertünk. Vudubabáinkat csak azért nem vettük elő, mert az egy másik találkozó kelléke. Néhányan megérdemelték volna... :-)

Az este megállapítást nyert, hogy egyikünk sem ott tart, ahol azt tervezte. Egyikünk sem a több évig tanult szakmájában dolgozik. Egyikünk sem ment hozzá álmai hercegéhez. Egyikünk sem lakik kacsalábon forgó házban. De még csak palotánk sincs. 

Ezek ellenére mindannyian elégedettek, boldogok vagyunk. Összességében elmondható, hogy fejlődtünk, és nem vissza. A magunk módján sikeresek vagyunk. Párkapcsolatunk kiegyensúlyozott, harmónikus. Ami talán a legfontosabb: magunkra és egymásra is van időnk. Bár azt mondják, időnk arra van, amire szánunk. A mondás igaznak bizonyul.

Nem biztos, hogy oda kerülünk, ahol lenni szeretnénk.
De az biztos, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. 

Letértünk a megálmodott útról. Terveink időközben megváltoztak. Minden útelágazásnál döntenünk kellett, merre menjünk tovább. Vagy legalábbis dönthettünk. Sodródhattunk volna az árral is, bár az talán kényelmesebb megoldás lett volna, de úgy valószínűbb, hogy nem a saját életünket éljük. Mi mindig döntöttünk. Hol jól, hol rosszul, ez mindig csak utóbb derült ki. 

Bárhová is sodort az élet, nem bántunk meg semmit. Sem azt, amit tettünk, sem azt, amit nem tettünk meg. Néha engedtünk a kísértésnek, néha mertünk más irányba fordulni. 

Ma reggel hasonló gondolatokkal a fejemben ébredtem. Körbenézve sok kis boszorkány álmos tekintetével találkoztam. Mikor összeszedtem magam, határozott léptekkel indultam a garázs felé. A falnak támasztott járművek közül bár azonnal megtaláltam a sajátomat, mégis egy másik után nyúltam.

Ma reggel másik seprűre ültem, és más irányba indultam el. S hogy jól döntöttem-e, az majd kiderül!

Ki ne ismerne olyan történetet, amikor a gazdag kisgyermek magányos az iskolában, kiközösítik, senki nem akar a barátja lenni. Aztán egyszer csak kitalálja a leleményes gyermek, hogy iskolatársait meghívja a büfébe, minden jóval elhalmozza őket. Remélve, hogy felfigyelnek rá, megszeretik, és cserébe barátjukká fogadják. Ám idővel fel kell ismernie a gyermeknek, hogy ez egy csúfos játszma, amit nem nyerhet meg. Ugyanúgy nevetnek a háta mögött, ugyanolyan magányos, mint azelőtt volt. Csak most még a kihasználás érzésével is meg kell küzdenie. Sajnáljuk a gyermeket. Sajnáljuk, mert az okos felnőtteknek kellett volna időben közbeavatkoznia, felfigyelni a problémára, jelenségre, és orvosolni azt.

Azonban mennyivel másabb a helyzet, amikor ez nem kisgyermekkel történik meg? Amikor érett, tapasztalt, és azt hinnénk, hogy okosabb felnőtt esik bele ilyen csapdába?

Amikor felnőtt fejjel választja valaki azt a megoldást, hogy megvásárolja a barátait, mert amúgy képtelen magának szerezni, az tudatos választás. Tudatos cselekedet. Az illető tisztában van vele, hogy azért zárják szívükbe, azért állnak vele szóba, és azért kedvelik, mert "jutalmazza" őket, mert hát ki ne örülne egy-egy potya ebédnek, vagy ingyen kávénak?

A munkahelyi kollektíva egy nagy játszótér. Tudni kell játszani. A kiközösítés érzésétől mindenki fél. Vagyis nem, helyesbítek: a GYENGÉK félnek. És ha anyagilag megtehetik, hát inkább élnek eme eszközzel, csak ne kerüljenek a kollektíva perifériájára. Mert nem tudnak azzal az érzéssel megküzdeni. Nem tudnak mit kezdeni vele. Rettegnek, és inkább lesznek megalázottak, mintsem kirekesztettek. Így magukat alázzák meg. Igaz, ezt legtöbbször észre sem veszik. Nem tudatosul bennük.

Ezzel szemben az erősek nem tartanak a kirekesztéstől. Az erős, határozott egyéniségek képesek talpon maradni, és elviselni azt az érzést, hogy nem szeretik őket. Tudnak akkor is kimagasló teljesítményt nyújtani egy munkahelyen, ha nyomás alatt vannak. Ha nyomást gyakorolnak rájuk. Sőt, leginkább csak erősödnek ettől. A javukra válik.

Az erős jellemmel rendelkezőknek általában egészséges, stabil értékrendjük van. Tudnak különbséget tenni magánügy, és munkahely között. Nem keverik a barátságot a munkával. Tudomásul veszik, hogy a kollégákat nem ők választják, míg a barátaikat igen. Nincs szükségük furfangra emberi kapcsolataik kialakításához. Ettől lesznek ők erősek, és megbízhatóbbak.

A dolgok másik oldala is elgondolkodtató. Vajon mit érez, és hogyan éli meg a helyzetet az, aki a megvásárolt barát? Miképp tud ezzel a tudattal azonosulni, létezni és élni? Vajon miért van szüksége neki az effajta barátságra? Mi játszódik le a lelkében, miközben eladta azt?

Ha tudatosan enged a kísértésnek, vagyis hagyja magát megvásárolni, akkor számító személyiség. Ha csak elsodorták az események, amire nem figyelt fel, akkor kihasználták a tudatlanságát. Persze mindkét esetben tény, hogy megvásárolták. Nos, egyik lehetőség sem túl szimpatikus.

A közömbösség is egy lehetséges reakció. Nem foglalkozni a jelentséggel, nem tudomást venni róla. Kimaradni a történésekből, nem részt venni benne.

Mindenki eldöntheti, hogy egy munkahelyi közösségben milyen szerepet tölt be, mit vállal. Ön vajon melyik szeretne lenni? Melyik szereppel tudna azonosulni leginkább?

Állandóan keverik az emberek az egyedüllét és a magány fogalmát. Míg az első kellemes, megnyugtató, jóleső állapot, addig az utóbbit rendszerint szorongás, rossz érzés, gyakran depresszió kíséri.

Egyedül lenni jó. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs társunk. Amikor kapcsolatban élünk, akkor is szükség van néha egyedüllétre. Amikor magunkkal foglalkozunk, s nem a másikat helyezzük előtérbe. Amikor nyugodtan belemerülhetünk a gondolatainkba, nem kell alkalmazkodni épp a másikhoz, és teljes felszabadultságunkban azt tehetjük, amit igazán szeretnénk.

Van egy speciális egyedüllét, amit szingliségnek neveznek. Amikor társ nélkül vagyunk, de ennek ellenére jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ez lehet akár két kapcsolat között, vagy egy tudatosan választott életforma is. Bárhogyan is van, a lényeg az, hogy jó nekünk. Élvezzük, kiteljesít, boldoggá tesz. Egyedül lenni jó.

Ezzel szemben áll a magányosság érzése. Ami egyáltalán nem jó, sőt, kifejezetten frusztráló lehet. Amitől szenvedünk. Amikor szeretnénk mással lenni, de mégsem tehetjük valamiért. Elviselhetőbb a magány, ha épp nincs kapcsolatunk. Mert akkor legalább tudjuk, értjük az okát. Persze ettől még rossz, mert a magány nem egy választott állapot, hanem egy ránk törő rossz érzés.

A legszörnyűbb talán az, ha kapcsolatban vagyunk magányosak. Ha van párunk, de mégis a magányosság gyötrelmeivel küzdünk. Ott van tőlünk karnyújtásnyira, mégis fényévekre érezzük magunktól. Na ez szinte egy felfoghatatlan és elviselhetetlen állapot. Talán nem is tartható fent sokáig. Ez az igazi gyötrelem. Lelkünket felemészti, szívünket igazán megtöri. Szenvedünk tőle, szabadulni szeretnénk az érzéstől. Ám sokszor nem találjuk a kiutat, a megoldást. A magányos ember gyakran depressziós is egyben.

Ilyenkor sokat segíthet a megértő család, vagy a jó barátok. Az igaz barátok. Akik nem csak akkor vannak mellettünk, amikor süt a nap, hanem amikor viharfelhők vannak felettünk. Amikor mennydörög és villámlik. Az igaz barátot arról ismerhetjük fel, hogy akkor érkezik, mikor más távozik.

Dr. Csernus Imre fogalmazta meg a két kifejezést nagyon találóan:

A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött...